Az erdő mélyén vagy egy túra során legendákra, mesebeli csodákra lelhetünk. A leggondosabb tervezés és szervezés mellett is előfordulhat, hogy valami mégis meglepetésként fog érni. Idei téli túrámon is így jártam, amikor a Júliai Alpok egyik rejtett völgyében, a Bohinj-tó feletti Savica vízeséshez vezetett az utam, a jeges-havas téli varázsvilágon át. Nem sejtettem, hogy a hegyóriások ölelésében megpihenve arra fogok gondolni, vajon miért nem tudta békévé oldani az emlékezés a történelem viharait, miért merült el a némaságba, tűnt a semmibe sok-sok élet, sors, miért hallgatott el örökre a családi emlékezet.
Gyalogszerrel a vízeséshez a Bohinj-tótól
A Bohinj-tó távolabbi végétől indultunk a nevezetes vízesés felé. Könnyed túrának indul, hiszen itt már a folyó leért a völgybe, megszelídülve zöldellik a hófehér kövek közt, üdítő és megnyugtató látványként. A hegyek öle percről percre szűkül, körbenézve szinte függőleges sziklafalak közt kanyarog. A Júliai Alpok jellegzetességei hegyormokról induló mély és meredek völgyek, amelyeket a jég vájt ki sok év alatt.
Nagyjából 20 ezer évvel ezelőtt a Bohinj-tó felett ezer méter vastag jégréteg húzódott. A gleccser mozgása és olvadása alakította ki a ma is látható felszínt. A fák között mindenhol kisebb-nagyobb, olykor embernél magasabb szikladarabok, egy-egy helyen olybá tűnik, mintha csak valami óriás jókedvében kövekkel hajigálta volna tele az erdőt. Amely köveket aztán szépen magáévá tett a természet, mohával benőtte, aprócüregeiben pedig megindult az élet. Ezeket a köveket is a jég pusztító ereje tördelte, hasította le a hegyből és vitte magával egyre lejjebb.
580 lépcső
Ha felmászunk a Savica-vízeséshez az 1971-ben készített, 580 lépcsővel megtűzdelt úton, akkor magunk is megcsodálhatjuk a jég alkotta felszín különlegességét. Ide már nem könnyű a feljutás, bő félóra lépcsőzéssel juthatunk fel a tetejére. Nem csak szusszanni érdemes megállni, hanem olykor körülnézni is, mert a táj elbűvölő, és közben egyre erősebben hangzik a zubogó víz moraja. Most télidőn nem is volt annyira hangos, mert csak a kisebb vízesést láthattuk. A nagyobbik vízutánpótlása a magasan fekvő tavakban befagyott, így az akkor indul majd meg, ha tavasszal az idő enged a szorításából. Nagyobb esőzések idején sok kis vízesés indul meg a hegytetőről, akár 600 méternyi vízzuhatagot is élvezhetünk olyankor, de így, egymagában is fenséges látványt nyújtott!
A sziklafalon egy emléktábla őrzi Erzherzog Johann 1807-es látogatásának emlékét. Mária Terézia unokája, osztrák tábornagy és főherceg, Stájerország felvirágoztatója, az alpesi vasutak építésének szorgalmazója a hegyek szerelmese volt. Neve ismerősen cseng, hiszen néhány hónapja az kelet-stájerországi Arzberg hegyének mélyén bepillanthattam a sajtérlelés mikéntjébe, ahol a legfinomabb sajt az ő nevét viseli, vitathatatlan érdemeit dicsőítve.
Ahol a Száva egyik bölcsőjét ringatja a hegy
A hegyből kibuggyanó víz hatalmas erővel zúdul a mélybe, majd onnan egyre nagyobbra hízva siet egészen a Bohinj-tóig. Ha azon átverekedte magát, a Sava Bohinjska egyesül a Sava Dolinkával, és együtt folyóvá válva folytatják útjukat 940 kilométeren át. A Száva Belgrádnál torkollik a Dunába, a leghosszabb és legnagyobb vízhozamú mellékfolyójaként, amely folyó egykor a Magyar Királyság déli határán képezte.
Osztrák-magyar katonai temető Ukancban
Ahol a Sava Bohinska megszelídül, Ukanc határában a fenyvesek aprócska temetőt dédelgetnek. A frissen felújított kápolna és katonás rendben sorakozó fejfák megállásra késztetnek. Magyar, lengyel, ukrán és osztrák katonák, a monarchia soknemzetiségű hadserege hőseinek sírjai ezek, akik az első világháború idején, 1915 júniusa és 1917 novembere közt estek el a Krn hegységben zajló véres harcokban.
A zúgó fenyőfák alatt jólesik megpihenni a padon és gondolataimba mélyedni. Itt, ennek az elkeskenyedő völgynek a végében hadianyag-raktárak voltak, a lezúduló vízre pedig erőművet építettek 1916-ban. A nagy sziklahegy túloldalán volt a front, innen látták az Isonzó partján harcoló alakulatokat az utánpótlással, az itt termelt árammal.
Első virágháborús hősök emlékezete
Az innen csak gyalogszerrel megközelíthető csatatéren vesztette életét a dédnagyanyám két fivére, 19 és 20 évesen. Hogy testük hol nyugszik, arról a családom sose mesélt, a budapesti temetőben álló családi síron viszont egy hatalmas sziklatömb magasodik, belevésett nevükkel. Kérdéseimre dédnagyapám nem felelt, erre is csak annyit mondott: ez egy kő a hegyekből. Ő 1917-ben előrehozott érettségit tett, majd az isonzói frontra vitték, és a csodával határos módon épségben tért haza. De sohasem beszélt a múlt egyetlen kicsi darabkájáról sem.
A szocializmusban Magyarország első világháborús szerepvállalását többnyire hallgatás övezte. A Horthy-korszakban, a Trianon utáni revíziót szolgáló, gazdasági-katonai érdekektől sem mentes hőskultusz övezte a katonákat, a szocializmusban viszont nem jutott nekik megbecsülés, hiszen a párt igyekezett megfeledkezni a fő szövetségesnek számító Oroszország ellen vívott háborúról.
Itt, a hegyóriások tövében, ahol mohos katonasírok hallgatnak, könnyebb elképzelni az egykori harcmezőt. Ma gyönyörködünk a természet szépségeiben, az évmilliók alkotta képződményekben, a páratlanul gazdag növényvilágban. Ropog a hó, reccsen a jég, szikrázik a napsütés a jégcsapon, meglibbennek a piros-fehér-zöld szalagok az egyforma fejfákon, madár hintázik a fenyőfán. A tökéletes harmóniában nyomot hagyott a történelem, de lassan belepi a felejtés mohaszőnyege. A természet és a történelem így fonódik össze, szépen és szelíden, őrizve a múltat, dédelgetve a jelent, és talán valamiféle tanítást hagyva a jövő nemzedéknek.
„Azt hiszem a Hunyadiak óta nem éreztük a Szávát annyira magyar folyónak mint mostanában. Mikor a múlt nyár tikkadt hajnalán a virágos magyar katonák ezrei megjelentek a partján, az egész folyásában szláv szavakhoz szokott víz ugyancsak meglepődhetett ezen a máskép beszélő népen, melynek ilyen tömegére csak évszázadok ködén át, ha emlékezhetett. De a magyarok is, önkéntelen, így kiálthattak fel, nini, hiszen ez tulajdonképpen magyar folyó s itt még Magyarország van, ámbár hogy már olyan idegennek tűnik... És eszükbe kellett, hogy jusson, a sok ezer virágos magyar katonáknak, amit feszülten álltak a Száva partján, szemben halálos ellenséggel, eszükbe jutott meleg, drága zengéssel, ami valahol már csak a lelkük egy poros, használatlan fiókjában szunnyadt, ahol gyerekiskolai emlékek hevertek rendetlenül és hiányosan... Duna, Tisza, Dráva, Száva.” Déznai Viktor: Tábori posta, A Száva
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
