„Úgy hallottam egy orvostól, hogy a múmia orvosolja a fejfájást, a migrént, a féloldali bénulást, az arc bénulását és az epilepsziát” – olvashatjuk egy arab szerző írásos gyűjteményében. Ez az elejtettnek tűnő mondat pedig sokkal több annál, mint egy közbeékelt megjegyzés: a múmia felhasználásának ugyanis dokumentálható története van. És nem is ez az egyetlen mára eltűnt, zavaros orvoslási praktika a múltból!
Minél mélyebbre ásunk a történelem nehezen felfedezhető titkaiba, annál meghökkentőbb világ tárul elénk. Talán nincs is olyan közöttünk, aki ne emlékezne az iskolai történelemórák abszolút kedvencére: az egyiptomi kultúrára, a piramisok és az általuk rejtett múmiák varázslatos történeteire, a sejtelmek és feltételezések végeláthatatlan soraira. És mégis oly keveset tudunk róluk.
Múmiák. Egykor élő emberek, akik természeti jelenségek szerencsés sorának köszönhetően vagy éppen emberi beavatkozások következtében fennmaradtak az utókor számára. Megtanultuk, milyen régészeti leletek árulkodnak egykori életükről, megismertük a balzsamozás folyamatát, de nem tudom, volt-e olyan történelemtanár, aki felhasználásukról mesélt volna. Igen, felhasználásukról. Mert a múmiák nemcsak emlékek, hanem mitikus csodaszerek is voltak egykor. Olyannyira hittek gyógyító erejükben, hogy egy egész csempészhálózat alakult kereskedelmükre Zsom Dóra tanulmánya szerint.
A múmia szó a perzsa mūm szóból származik, amelynek jelentése „viasz”. Az ebből képzett mūmiyā alakot az arab nyelvterületeken a „bitumen” jelölésére használták, azaz a természetes kátrányt értették alatta. Ezt az anyagot már az ókortól fogva használták gyógyászati célokra: idősebb Plinius Naturalis Historia című munkája szerint a bitumen alkalmas egyebek közt a lepra, a köszvény, a köhögés, a fogfájás és különféle külső sérülések kezelésére is. A szó kettős használata miatt nem minden esetben tudjuk biztosan, hogy mely jelentését értették alatta az adott receptes és gyógyító könyvek, de a későbbi korok nyelvészeti változásai tisztázhatják bizonytalanságainkat.
A 12. század körül ugyanis a múmia szó jelentése kezdett megváltozni. A múmia szót már nem általában „bitumen” értelemben használták, hanem speciálisan annak az anyagnak tartották, amivel a halottakat konzerválták Egyiptomban. Ezen szövegek szerint a múmia szó a balzsamozás során használt, illetve a test bomlása során keletkező anyagok keverékét is jelenti. Nem akármilyen keveréket: egy olyan mitikus csodaszer ez, amely számos betegséget gyógyít, és némi túlzással képes csodát is tenni.
A korabeli receptek szerint a múmiát különböző anyagokkal kell keverni (például sáfránnyal, köménnyel, pézsmával és kámforral), majd különféle folyadékokban kell főzni vagy éppen oldani (szőlőlében, borban, mentalében, rózsavízben vagy olívaolajban). Különösen hasznos a külső sérülések, törések kezelésére, valamint mindenféle eredetű vérzés elállítására, továbbá vizelet-visszatartási problémákra is.
Körülbelül a 12. századtól múmiának nevezték azt a „szurokhoz hasonló” anyagot is, amellyel a ptolemaioszi korban mumifikálták a halottakat – anélkül azonban, hogy tudták volna, hogy a kátrányszerű anyag valójában szintén természetes bitumen. A 15. századtól a nem bitumennel tartósított, de szintén megfeketedett halottakban lévő, állítólag gyógyító anyagot, majd úgy általában a mumifikálódott halottakat is kezdték múmiának nevezni.
Honnan szereztek múmiákat?
A múmia a középkor végére rendkívül keresett árucikk lett, melyet szervezett formában „bányásztak” az óegyiptomi sírokból. A szervezett sírrablásokra nagy üzlet épült: kereskedtek velük, csempészték, sőt hamisítani is kezdték őket. Tomé Pires 1515-ös úti beszámolója szerint – habár az igazi múmia az aloéval és mirhával balzsamozott testek nedveinek és a balzsamozó szereknek a keveréke – Európába az Arábiai-félsziget sivatagjaiban elhullott és kiszáradt állatok maradványait szállították, és hamisított múmiaként árulták azokat. A szemünknek talán zavaró lehet ezt a szóösszetételt olvasni, de bizony így történt: államilag támogatott sírrablások jellemezték a múmiakereskedelmet.
A porított mumifikált emberi maradványokat tartalmazó tégelyek a 16. század elejétől tűntek fel az európai patikákban. A múmiát egyfajta univerzális csodaszernek tartották, amelynek fogyasztása a legkülönfélébb betegségeket gyógyította és előzte meg.
A leírásokban közös, hogy a múmiával kezelt beteget elkülönítik a közösségtől, teljes nyugalmat biztosítanak számára. Édes és tejes ételekkel etetik, a múmiát mézzel keverik. A kezelés több (három, hét vagy kilenc) napon keresztül tart, és veszélyt jelent a ház többi lakója számára, akik erre az időre el is hagyják a házat. Reischer 1870-ben így írt erről a szokásról: „A zsidók (Jeruzsálemben) mind a mai napig készítik a múmia nevű orvosságot, mely a sivatagban meghaltak kiszáradt csontjaiból készül. Ha valaki súlyosan megbetegszik, a szefárd zsidók alaposan megőrlik a múmiát, és a megfelelő adagot hozzákeverik mézzel kevert vízhez, a beteg pedig három éjszakán keresztül ezt issza. Mielőtt meginná, megmosdatják, fehér ruhába öltöztetik, és fehér lepedővel letakart ágyba fektetik. Ezalatt a kilenc nap alatt a beteg csak tejet, vajat és kenyeret ehet.”
A múmia felhasználásának még részletesebb leírását találjuk Luncz Jeruzsálem című cikkgyűjteményében, amely 1882-ben jelent meg Bécsben. A leírás szerint a múmiát porrá kell őrölni, különböző gyógynövényekkel összekeverni, majd egy edényben ki kell tenni a háztetőre, hogy rászálljon a harmat. Kilenc egymást követő éjszaka kell inni. Az ötödik és a kilencedik éjszaka különösen veszélyes: a beteg egész testét le kell mosni, majd fejétől a lábáig fehér ruhába tekerni. Ezeken az éjszakákon egész éjjel mellette kell maradnia valakinek, hogy őrizze. Csak kenyérrel és tejjel szabad etetni a beteget.
Hogy mennyire volt etikus, vagy számított-e egyáltalán ez az olvasat is, arról nagyon ellentmondásosak a történelmi jegyzetek. Összességében Maimonidész, a középkor legnagyobb hatású rabbijának álláspontját tartják irányadónak, aki Mišneh Tora című törvénykönyvében így nyilatkozott: „a múmiát biztosan lehet fogyasztani életveszély esetén; ha nincs életveszély, akkor pedig csak akkor szabad alkalmazni, ha az nem a normál felhasználási módjának megfelelően történik…”
Pestis ellen bélgázzal, avagy nem a múmia volt az egyetlen furcsaság
De nem a múmia az egyetlen bizarr gyógymód a múltból. Sőt! Akad belőlük bőven. Mert manapság ki gondolná, hogy üvegbe zárt bélgázaink megvédenek a pestistől. Nevetséges, ugye? Pedig régen igenis komolyan vették. A középkori nyugat-európai gyógyítók úgy vélték, hogy a pestist nem más, mint a különféle gonosz gázok okozzák, tüzet pedig tűzzel oltani érdemes, így azt tanácsolták az embereknek, hogy zárják bélgázaikat üvegbe, és amennyiben egy beteg ember a közelükbe megy, szippantsanak egy nagyot az üvegből.
A Szent Pál által leírt gyógyital kormoránvért tartalmazott, az égéseket pedig csiganyállal gyógyították. Milyen érdekes, nem? Manapság a kozmetikai ipar egyik kedvelt összetevője, és a kutatások azt is kimutatták, hogy a csiganyál antioxidáns, érzéstelenítő, gyulladáscsökkentő, antibiotikus és antivirális hatóanyagokat is tartalmaz, valamint a bőr egészsége szempontjából kulcsfontosságú kollagénhez és elasztinhoz is hozzájuthatunk belőle.
Előnyeiről már külön is áradoztunk, mert tényleg csodás egy hatóanyag!
Bizarr gyógymódok után kutatva az egyik abszolút kedvenc forrásom a középkori Piócáskönyv, egészen elképesztő recepteket olvashatunk benne. A köszvényre például elégetett bagoly és disznózsír keverékét javasolja, torokgyulladásra pedig medve- vagy sündisznózsírban sült macskát. Árpára jó lehet a bikaepe, isiászra pedig a vörösökör-epehólyag. Na ezek már tényleg nagyon bizarr megoldások.
Igaz vagy nem, azt teljes bizonyossággal nem tudhatjuk. De tény: ha másért nem is, egy elgondolkodtató időutazás kedvéért olykor-olykor érdemes visszatekintenünk a múltba.
Barangolások Nyíregyházáról
A táj igazi arcát akkor láthatjuk meg, ha nem sietünk
