Reggel felriadsz az óra jelzésére, kapkodva tusolsz, fogat mosol, tipródsz, hogy mit vegyél fel, szendvics a gyereknek, úristen, most szólt, hogy van egy beadandója, azt a hétmeganyolcát, hol van a kocsikulcs, kell egy kis smink. Napközben határidők között zsonglőrködsz, folyamatosan pittyeg a telefon, anyu hív, gyerek hív, jó hírek, jó jegyek, este vacsora, lecke, egy fáradt félmosoly a valaha oly hőn szeretett férfi felé és már zuhansz is az ágyba. Mintha az egész nap egy gyorsított felvétel lett volna. Igaz ugyan, hogy a rossz is lepergett, de a jó hírekre sem emlékszel már, csak az üresség marad: ez most már mindig így lesz? Ismerős az érzés?
Huszonegyedik századi életünk egyik legnagyobb paradoxona, hogy eszközök tucatjai segítik a gyorsaságot és a kényelmet, közben mégis egyre többen érezzük magunkat kimerültnek, szétszórtnak, úgy, hogy közben folyamatos készenlétben, ugrásra készen állunk. A rossz dolgok lenyomatai zilálják a lelkünket, miközben az igazán jó, fontos, értékes történések elsuhannak mellettünk. Pedig de jó lenne egy kicsit megállni, rátekinteni az élet apró örömeire, a gyerek csillogó mosolyára, a barátok életének fontos állomásaira. De hogyan lehet ezt a mindennapokban valóban megélni? A kérdéseket Homonnai Varga Anna önreflexiós folyamatkísérő és coach, a Rising Spirit Coaching alapítója segítségével jártuk körbe.
Egyik feladatból esünk a másikba, alig tudunk megérkezni, nem tudjuk kiélvezni a sikert, feldolgozni a sikertelenséget, szorítanak a határidők, és közben úgy érezzük, hogy elmegy mellettünk az élet. De vajon miért érezzük ma ennyire természetesnek a túlterheltséget? Az állandó rohanás egyik sarkalatos pontja a mobiltelefon. „Szinte másodpercenként jönnek a friss hírek, üzenetek, pittyen az értesítés. Ez egy állandó ugrásra kész állapotot tart fenn. Ha visszatekintek az életemre, pontosan nyomon tudom követni, mikor és miért gyorsult fel ennyire a világ. Az iPhone-ok megjelenése előtt például még minden gond nélkül tudtam úgy ücsörögni akár egy órát is, hogy csak néztem ki a fejemből. Ezt most csak akkor tudom megtenni, ha nagyon tudatos vagyok. Aki nem lát rá magára, azt egészen egyszerűen beszippantja ez a világ. Automatikusan nyúlunk a telefonhoz, és ha így tettünk, akkor már ezt is, azt is elintézzük. Olyanok vagyunk, mint egy hatkezű anya, aki mindegyik kezével mást csinál – és közben egyik feladatból a másikba ugrik. Ez persze nemcsak a nőkre igaz, de ránk sokszor hatványozottan.”
Önmagában nem kóros, ha időnként pörgünk. Homonnai Varga Anna szerint onnan tudjuk megállapítani, hogy az egészséges tartományban mozgunk-e, ha egy-egy hajszolt nap után vissza tudunk találni az egyensúlyi állapotunkba, le tudunk csendesedni, el tudunk aludni és alapvetően kiegyensúlyozottnak érezzük magunkat. Ez akár egy néhány hónapos feszített tempó mellett is működhet. A gond akkor kezdődik, ha az egyensúly már nem áll vissza. Ha két-három jó alvástól sem érezzük magunkat kipihentnek, ha egy korábban hatékony relaxálás nem hoz megnyugvást. Amikor folyamatosan ingerlékenyek, fásultak vagyunk, az élet túl nehéznek tűnik, és egyik helyzetből a másikba vonszoljuk magunkat, miközben semmi sem ad örömöt. Fontos tünet lehet az is, ha szisztematikusan lemondjuk a társasági eseményeket, baráti találkozókat, vagy már a hobbinkhoz sincs kedvünk. Ez a helyzet hosszútávon akár az egészségünket is veszélyeztetheti.”
Készenléti állapotban megemelkedik a kortizolszintünk és a pulzusunk, az izmaink befeszülnek, és a szervezetünk folyamatosan „riasztási üzemmódban” működik. Ez evolúciósan egy túlélési mechanizmus: amikor az őseink veszélyt érzékeltek, ez segítette a gyors reakciót és a menekülést. A különbség az, hogy míg korábban ez rövid ideig tartott és a veszély elmúltával a test visszatért az egyensúlyi állapotba, ma sokaknál állandósul ez a készenléti működés. Ha az idegrendszer folyamatosan azt érzékeli, hogy nem vagyunk biztonságban, az egy állandó belső feszültséget hoz létre, ami idővel kibillentheti az egyensúlyt. Ez pedig akár komoly testi tünetekhez és végső soron mentális burnout-hoz is vezethet.”
A folyamatos rohanás nemcsak a testünkre és az idegrendszerünkre hat, hanem a kapcsolatainkra is. Egy idő után egyre nehezebb valóban jelen lenni azokkal, akik fontosak nekünk. Ingerlékenyebbé, türelmetlenebbé válhatunk, miközben a közösen eltöltött idő egyre inkább csak logisztikai feladatnak tűnik. Nehezebben kapcsolódunk a párunkhoz, a gyerekeinkhez, a barátainkhoz, egyszerűen azért, mert fejben folyamatosan máshol járunk. Pedig ezek a pillanatok nem ismételhetők meg: egy esti beszélgetés, egy közös vacsora, vagy a gyermek örömteli mondata könnyen elsiklik mellettünk, ha közben állandóan a következő feladaton gondolkodunk. Ahogy Homonnai Varga Anna fogalmaz: ilyenkor nem megéljük az életünket, inkább túlélő üzemmódban működünk, mintha a lelkünk nem tudná utolérni a testünket.
A tartós túlhajszoltság ráadásul nemcsak kifáraszt, hanem lassan át is formál bennünket. Idővel tompulhat a kíváncsiságunk, eltűnhet a spontaneitás és a kreativitás, és egyre nehezebbé válhat a saját érzéseinkhez való kapcsolódás is. Sokan ilyenkor már azt sem tudják pontosan megfogalmazni, mire lenne szükségük, vagy mitől éreznék jól magukat. Ebben az állapotban könnyen felszínessé válhatnak az emberi kapcsolataink, miközben az örömérzés fokozatosan kikophat a mindennapokból.
A lassítás azonban sokak számára ijesztőbb, mint elsőre gondolnánk. Sokan azért ragadnak benne a folyamatos pörgésben, mert amikor végre csend lenne körülöttük, kénytelenek lennének találkozni a saját érzéseikkel is. A rohanás így könnyen meneküléssé válhat: amíg folyamatosan elfoglaltak vagyunk, nem kell igazán szembenéznünk azzal, mi zajlik bennünk. Ez a fajta működés rövid távon akár biztonságérzetet is adhat, hosszabb távon viszont eltávolíthat önmagunktól. Éppen ezért fontos különbséget tenni az egyszerű fáradtság és a mélyebb belső kimerülés között.
A kibillent állapot rendezése elsőre egyszerűnek tűnhet. Sokan úgy gondolják, hogy elég lenne átkapcsolni egyfajta „slow life” üzemmódra, és tudatosan megkeresni azokat a pillanatokat, amikor nem csinálunk semmi „hasznosat”, csak jelen vagyunk. Homonnai Varga Anna hangsúlyozza, hogy ez a váltás korántsem ilyen könnyű. A szüleink, nagyszüleink és mi magunk is úgy nőttünk fel, hogy hogy akkor vagyunk értékesek, ha folyamatosan produktívan működünk. Ebben a szemléletben a pihenés gyakran egyenlő a lustasággal, a tétlenség pedig a haszontalansággal. „Ezzel az örökséggel nagy belső munka megtanulni lelkiismeret-furdalás nélkül pihenni. Szerencsére a a fiatalabb generációkban már erősebben megjelent egy szemléletváltás. Sokan kimondják, hogy ha ők maguk kimerülnek, akkor másnak sem tudnak adni. Vallják, hogy üres kancsóból nem lehet tölteni.”
Tényleg lehet lassabban élni egy olyan világban, ahol a teljesítmény és a gyorsaság szinte már-már elvárás? A szakértő szerint a kiindulópont az, hogy tudatosítjuk: a saját energiaszintünk és mentális állapotunk nem kimeríthetetlen erőforrás. Hiába próbálunk mindenhol helytállni, ha közben folyamatosan túlfeszítjük magunkat, egy idő után sem magunknak, sem másoknak nem tudunk valóban adni. A változás azonban nem radikális döntésekből születik. Nem egy nagy elhatározásról szól, hanem apró, következetesen ismételt lépésekről, amelyek lassan, fokozatosan alakítják át a mindennapi működésünket.
Ezek az apró változások a hétköznapok legszokványosabb pillanataiban jelennek meg. Például azzal, hogy reggel nem a telefonunkért nyúlunk elsőként, vagy hogy esténként tudatosan hagyunk néhány perc csendet magunk körül. Segíthet az is, ha időnként kikapcsoljuk az értesítéseket, egyszerre csak egy dologra figyelünk, vagy lassabban, képernyő nélkül vacsorázunk. Már néhány tudatos, mély lélegzetvétel is fontos jelzés a testünknek: azt üzeni, hogy biztonságban vagyunk és nem kell folyamatos készenléti állapotban működnünk. A legegyszerűbb eszközök sokszor a leghatékonyabbak. Egy rövid séta, néhány perc csend, egy lassú, koncentrált tevékenység – főzés, olvasás, kertészkedés – segíthet visszatérni önmagunkhoz. A cél nem az, hogy teljesen lelassítsuk az életünket, hanem hogy időről időre valóban meg tudjunk érkezni abba a pillanatba, ahol éppen vagyunk.
Legyünk méhecskék!
Eleinte ne akard szeretni, elég az is ha nem utálod
