Ha arról gondolkodunk, hogy mitől lehetne könnyebb az élet, akkor elmaradhatatlanul újra és újra szóba kerül a mozgás fontossága. Nem kis mértékben jön szembe minden nap mindenhonnan az az információ, hogy a rendszeres testedzés mennyire jó az egészségnek, és hogy a mentális jóllétet is nagy mértékben befolyásolja. Ezerszer elolvastuk, hogy mi szabadul fel az agyban, hogyan leszünk boldogabbak, nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, ha sportolunk. Hálistennek ezzel ma már mindenki tisztában van. 

És mégis, minden információ birtokában, aztán továbbmegy az élet anélkül, hogy elkezdenénk bármit. Persze, amikor baj lesz, akkor ezt nagyon megbánjuk, és elhatározzuk, hogy mostantól….. és általában pont addig csináljuk is, amíg a baj tart. 

Tekintettel arra, hogy jómagam sosem sportoltam rendszeresen, nagyjából tudom azt, hogy milyen úgy élni, hogy napi szinten végiggondolom a ”jó lenne” kezdetű mondatokat, és aztán kampányszerűen rá is veszem magam erre-arra. Azt az érzést viszont alig ismerem, hogy milyen az, amikor a rendszeres mozgás függőség lesz, és ezáltal eljut az ember arra a pontra, hogy felszabadító is. 

Elképesztő gyarlóság, ahogy működünk: az agyunk jobban szereti a kényelmet és az azonnali jutalmakat, mint a hosszú távú ígéreteket. Vagyis fogalmam sincs, hogy azon kívül, hogy - elhatározzuk, tényleg el is kezdjük és folytatjuk akkor is, amikor iszonyatosan nincs kedvünk hozzá - mi mást tehetnénk. Valószínűleg semmit. De ha ezt mind megtesszük, akkor és csak akkor, előbb utóbb megérkezik a jutalom, ami azt fogja jelenteni, hogy hiányzik, ha nem csináljuk. 

Nem sorolom most fel, hogy napi fél óra séta, heti 5 alkalommal milyen szinten csökkenti mennyiféle betegség kialakulásának kockázatát, mert azt tapasztaltam magamon, hogy az ilyen és ehhez hasonló tartalmak ugyan növelik a bűntudatomat, de lényegében nem mozdítanak meg. Ugyanakkor elképesztően idegesítő, hogy tudom: ha csak annyit sétálnék naponta, mint amennyi ideje ezt a cikket írom, már sokkal nagyobb valószínűséggel érném meg a nyugdíjkorhatárt. 

Úgyhogy vágjunk bele, és szaporítsuk azoknak a táborát, akiknek az életében a rendszeres mozgás nem kínlódás, nem lelkifurdalás csökkentés, hanem tudatosan választott örömforrás. 

Összeszedtem néhány tippet azoknak, akik hozzám hasonlóan évek óta csak fogadkoznak, de képtelenek elindulni. Olyan tippek ezek, amelyekre nem lehet kifogásokat gyártani, és amelyek elég aprók ahhoz, hogy ne azt érezzük, hogy mi már a rajtnál elbuknánk. Nem nagy életmódváltásról szólnak, hanem olyan icike-picike emberi lépésekről, amiket egy átlagos, fáradt napon is meg lehet tenni, ha akarjuk. 

1. A „nevetségesen kicsi” szabály: tedd le a telefont, vedd fel a cipőd és sétálj az étkezőasztal körül 10 percet. Haladók kimehetnek a kertig. Még haladóbbak gyalog mehetnek bevásárolni a kisközértbe. 
2. Ugyanaz az idő, ugyanaz a hely: tedd a fent említett dolgokat minden nap, ugyanabban az időben. Nagy segítség lehet, ha egy már meglévő szokásodhoz kötöd: reggeli előtt, fogmosás után, lefekvés előtt, mindegy. De mindig ugyanakkor, és ugyanazon az útvonalon. Ha kedved van számolhatod a lépéseket is. 
3. Töröld a fejedből a “tegnap kihagytam, akkor már mindegy” gondolatot. Ha nem csináltad meg kedden gondold azt, hogy hétfő van és folytasd. 
4. Csak egy verzió legyen: felőlem guggolásokat is csinálhatsz, ha nincs kedved az asztal körül sétálgatni. A lényeg az, hogy az elején ne adj magadnak választási lehetőségeket (ma jóga, holnap gyalogolok, szerdán futok, pénteken pilates), mert az biztos bukta lesz már az első héten. A cél, hogy automatizáld a fejedben azt a napi 10-15 percet anélkül, hogy gondolkodnál.  
5. A hangulat nem számít: nem gondolkodunk, nem érzünk, automatikussá tesszük a minimumot, lásd fentebb. 
6. Ne olvasgass arról, hogy hogyan kell elkezdeni, hanem csináld. 

Ja! És eleinte ne akard szeretni, elég az is ha nem utálod. És amikor már nem utálod, na akkor lehet növelni az időket. Azt mondják, ettől tényleg könnyebb lesz az élet. 

Sokan mondják. 

El kéne hinni nekik. 

Valahol azt olvastam: a méhecske sem akarja meggyőzni a legyet, hogy a méz finomabb, mint a trágya. Legyünk méhecskék.

Kapcsolódó tartalom

– sirláncelot – | 2025. szeptember 13

Miért halogatom, hogy bringára üljek?

Sokak számára a bringázás egyet jelent a boldog kiteljesedéssel és a szabadság élményével. Vannak, akik a teljesítőképesség határait szeretik ostromolni. És vannak, akik rá sem bírnak nézni kerékpárjukra - pedig nemrég még a legelszántabb bringások közé tartoztak, vagy oda szerettek volna tartozni. Mi okozza a halogatást, a lelki restséget, a kiégést? Hogyan vegyük rá magunkat, hogy bringára üljünk, amikor elménk hallani sem akar róla?