T, mint kutya

Aktív

T, mint kutya

Adott egy kutya, Tapsi, akinek nem csak neve, de viselkedése sem megszokott. Mert van egy gazdája – én –, aki, el kell ismernem: nem vagyok megszokott. De Tapsi által megértettem, hogy mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy van. A kutyákat is, magunkat is.

Kezdetek, avagy T került a házhoz

Négy évvel ezelőtt a fiam falhoz állított azzal, hogy kistestvért vagy kutyát akar! (Előtte volt egy halvány próbálkozása, „Kistestvért vagy lovat”-felütéssel, de ez elbukott, mikor mondtam, hogy még egy póni sem férne be a szobájába.) Hosszan ecsetelte, hogy ő rendkívül gondos gazda lesz, már most érzi, hogy el tud látni egy kiskutyát, és természetesen vállalja, hogy hóban-fagyban, hétvégén, mindenféle szünetben leviszi reggel a kiskedvencet. Voltak fenntartásaim, de mivel még soha nem voltam kutyatulajdonos, naivan beleegyeztem. Kutyanézőbe kezdtünk.

Utánaolvastam a kutyafajtáknak, és nagyon megtetszett a gondolat, hogy labradort vegyünk. Később, belegondolva a lakás adottságaiba, a kívánt kutya mérete egyre inkább zsugorodott. Végül megállapodtam magammal, hogy yorki lesz az igazi. (Semmit nem tudtam a yorkikról, de nagyon aranyosnak tűntek.)

Adódott a következő kérdés: hol lehet yorkit szerezni? Mivel alapvetően az interneten vásárolok mindent, logikusnak tűnt, hogy kutyát is onnan válasszak. Rá is akadtam egy nagyon cuki példányra, aki különlegesnek tűnt, kész egyéniségnek: sértődött fejjel szerepelt a fotón, durcásan, mogorván, unottan pózolt. Be is ültünk a fiammal az autóba, másfél órás autózás után megérkeztünk a kiszemelthez. Nagyon aranyos volt élőben, a tenyésztő adott 5000 Ft kedvezményt, csak vigyük már el „A kutyát”, akinek egyébként természetesen egy hangja sincs, meglátjuk milyen simulékony kis jószág. Elvittük.

Az ebnek testéhez képest aránylag nagy fülei vannak, ezért elneveztük Tapsinak. Aki meghallja ezt a nevet, kiborul, mert mégis „hogy lehet egy kutyának ilyen nyúlfajzat nevet adni”? Ha inkognitóban szeretnénk maradni, akkor Tapinak, legrosszabb esetben Té-nek szólítjuk a nyilvános helyeken. (Átalában lebukunk, mert Tapsi mindig meg akarja mutatni, hogy ki az úr a háznál. )

T érkeztével új világ nyílt meg előttem.

Újdonsült kutyatulajdonosként szembesültem azzal, hogy létezik kutyás társadalom, ami pont olyan alapelven működik, mint az embertársadalom: ha akarsz, ha nem, beszélgetni kell. Arra az időszakra emlékeztetett, mikor a gyerekkel játszótérre mentünk, és egy csapat anyuka kérdezte, hogy „és, mit eszik?” Mit eszik, hát azt, amit adok neki – persze ezt csak magamban mormoltam régen is és most is, mert féltem, ha kiderül, hogy nem vagyok tökéletes anya, akkor a végén outsider leszek a játszótéren. (Amúgy a kívülállóságnak is megvannak az előnyei.)

Én szoktam a kutyás létet, Tapsi pedig nagyon szépen beilleszkedett a családunkban. Kineveztem biztonságtechnikai szakértőnek, mert olyan jól védte a „várunkat” és minket, a beosztottjait is. Felhizlalta magát tacskó méretűnek, tehát már nagykutyának számított, legalábbis a saját szemében. Félelmetes fenevaddá vált, simán nekiugrott bárkinek, csak hogy bebizonyítsa, jól jártunk azzal, hogy őt elhoztuk a sötét múltból. Igazából nem volt sötét múltja, de a fiam szerint ez illik Tapsi portfóliójába, ez még jobban nagykutyássá teszi őt. 

Aztán jött a sűrűje

Idővel kiderült, hogy Tapsi nem szereti a kerek dolgokat, a bringásokat, a kismotoros gyerekeket, a babakocsisokat, a gurulós bevásárlószatyros öreg néniket. Kezdett ciki lenni, hogy a „jaj de aranyos kiskutya” mondatra Tapsi teljesen antiszociális módon kezd viselkedni, rám néz, majd megpróbálja megharapni a kereket, aztán az esetleges sikeren felbátorodva a humanoidokat is.

Mert Tapsi a lelke mélyén olyan, mint én, az én lelkem mélyén.

Észrevettem, ha rossz napom volt és úgy mentünk sétálni, akkor Tapsi mindig meg akart harapni valakit.

 

Kellemetlen ez, hát kifigyeltem, mikor vannak lenn a kutyások, és mikor tiszta a terep – mi az utóbbi esetben mentünk csak le. Kínosan ügyeltem, hogy teljesen más útvonalon járjunk, mint a többiek. Sőt, átszoktunk az út másik oldalára, ami egy teljesen új univerzum volt a kutya számára. (Egy nagyon rövid ideig. Aztán ott is magára talált.)

És bár sok feladatot ad Tapsi, de hálás vagyok, hogy itt ez a vadóc, szeretnivaló kutya, aki olyan, mint én. Mert bizonyítja számomra, hogy vannak rajtam kívül mások is, akik kilógnak a sorból, vagy talán sohasem álltak be igazán. A reformerek, az újítók, akik másképp látják a világot és néha hajmeresztő ötleteik vannak. Vannak mások is, akik nem a mikrokörnyezetük által felállított normarendszer alapján működnek, akkor sem, ha ezért furcsán néznek rájuk. Vannak még emberek (és kutyák), akik magukra húzzák a „számkivetettség” páncélját, de alatta mélyérzésű, szociálisan érzékeny, empatikus, és hiszem: szerethető személyiségek. Éppen úgy, mint T meg én.

 

Már követem az oldalt

X