Reggeli és esti szeánszok a néphagyományból, amiket jó lenne, ha ma is tartanánk

Lehet, hogy ily módon praktikus szokásokat hoztunk létre, de könnyen előfordulhat, hogy közben elvesztettünk valamit, ami épp a boldogsághoz, biztonsághoz és a belső egyensúlyunkhoz szükséges. Ezek megtaláláshoz szeretnék pár gondolattal hozzájárulni, melyek főleg a néphagyományaink sugallta világképből táplálkoznak.  

Kicsit vonatkoztassunk most el a fogalmak hétköznapi értelmezésétől és próbáljunk meg néphagyományaink logikája szerint gondolkodni, aminek alapja, hogy amint fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent – azaz minden fogalom szimbolikusan valami mást is jelent. Képzeljük magunk elég így az alábbi gondolatképet: a fény minden nap újjászületik. Mikor a kicsiny ablakon beragyog és világossággal tölti meg a szobát, az egyfajta szeplőtlen fogantatás.

Az ember még az anyaméhben készülődik, újrarendezi testi-szellemi-lelki egészségét. Vízzel szenteli arcát, tükörbe nézve legalább fél percig vizsgálja lelkét. Végezetül áldást kér mindenre és mindenkire, akivel a nap folyamán találkozni fog, hiszen minden egy. Önmagára is áldást hoz ezáltal.

Mikor az ember kilép e szobából (a védő anyaméhből) belép a szent térbe és időbe… eggyé válik a mindenséggel. Képzeld ezt úgy el, mintha e pillanatban, te csupán egy vércsepp lennél, mely a szívből elindul az érhálózaton át a testben, hogy éltesse azt.

Része vagy az egésznek és dolgod van benne, olyan, amit csak te tudsz elvégezni a jelenvaló mostban.

Ez egy áldott feladat, szent felelősség. Ez az élet a teremtett világban. Ehhez kérte a régi ember a földre született Istenfiú segítségét, hiszen e nap reggelén ő maga is az újjászületést élte meg.

Reggeli népi, imádságos ének:

Felkelék én jó regvel hajnalba,
Megmosdódtam minden bűneimtől,
Megkendőztem arany kendezőmvel,
Kimenék én ajtóm elejébe.

Feltekinték magas mennyországba,
Nyitva látám mennyország kapuját,
S azan belül mennyország ajtóját,
S azan fejel egy rengő bőcsőcskét.

Mellette van anyánk Szűz Márija,
A lábával rengetgete vala,
A lábával rengetgete vala,
S a szájával mondogata vala.

Aludjál, aludjál Istennek báránya,
Met eljöttél világ váltságára.
Aludjál, aludjál Istennek báránya,
Met eljöttél világ váltságára!

A reggeli imádságos ének után folytassuk a „szeplőtlen fogantatással” kezdődő gondolatképet. A megszülető csecsemőt rögtön édesanyja keblére fektették. Ekkor persze még eszébe sincs szopni, mégis nyugalmat talál ő is és az édesanya is.

Olyan találkozása ez a lelkeknek, ami egy egész életre való táplálékot ád mindkettejüknek.

A napot csak így érdemes kezdeni. Adni kell. Adni előbb a jószágnak, aki hálás, jámbor lesz egészen napestig. Adni az istállónak, az udvarnak (villával, seprűvel), vagyis kívülről haladva befelé rendbe kell tenni mindent. Ha ez megvan, csak akkor jött el a reggeli ideje. Akkor a test is megkaphatja a magáét az asztalnál.

Az asztal oltárként volt és van jelen a házakban. Itt az élővilág áldozatát fogyasztjuk el, mindazt, amit a természet felkínált. Ettől kezdve nekünk értük is kell élnünk.

Minden étkezés külső és belső csendben zajlik.

Az ételre kérjük a Teremtő áldását, mielőtt elfogyasztjuk, majd adjunk is hálát érte!

Este ismét végigjátszhatjuk, ezúttal visszafelé a képet. Régen azt tartották, az embernek legalább kétszer kell egy nap szembesülnie önmagával. Reggel, mikor fogadalmat tesz, hogy ismét jó szolgálója lesz az életnek, illetve este, mikor elszámol. Napközben az ég alatti tetteit nem ő bírálja el, ő csupán teszi hite szerint a legjobbat, de este magában kell számot vetnie. Ennek első lépése a tisztálkodás. A víz mindig a testi újjászületést varázsolja, a fésű a kócos hajat a „kusza szellemiség” szimbólumát rendezi és ezután jön az önmagunkkal való szembenézés. Ekkor találkozunk önnön lelkünkkel.

Itt érdemes végiggondolni mindazt, amit aznap tettünk az élet szolgálatában, vagy éppen azt, amit nem tettünk, de megtehettünk volna. Három érték szerint kell elszámoljunk a régiek szerint: jóság, igazság, ingyenkegyelem. Bárhogyan alakult is a napunk, csak úgy zárhatjuk le, ha mindhárom értéket megelevenítjük. Ennek legegyszerűbb módja, ha ágyunkba fekve végiggondoljuk visszafelé a napunkat, s mindazokra, akikkel találkoztunk aznap, kérjük az égi áldást. Tesszük ezt függetlenül attól, hogy kivel éppen milyen volt a kapcsolatunk. Mindezt pedig megőrizzük magunkban, nem hozzuk nyilvánosságra, hiszen nekünk elég a belső rend, hat majd az a maga módján kifelé is.

Végezetül egy esti népi ének, hogy éjjel is békében nyugodjon a lélek:

A fényes nap immár elnyugodott,
A föld szintén sötétben maradott.
Nappali fény éjjelre változott, 
Fáradtaknak nyugodalmat hozott. 

Minden állat megy nyugodalomra, 
Az Istentől kirendelt álomra, 
De én Uram úgy menek ágyamba, 
Mintha mennék gyászos koporsómba. 

Midőn ágynak adom a testemet, 
Deszka közé zárhatom éltemet, 
Hosszas álom érheti szememet, 
A kakasszó hozhatja végemet. 

Vessünk számot hát, édes Istenem, 
Hogy lelkemet ne kelljen féltenem, 
Hogy lehessen bátrabban szólanom, 
Midőn meg kell előtted állanom. 

Színed előtt mindennap elesem, 
De te lettél atyádnál kezesem, 
De megbocsáss, mert szívemből szánom, 
Könnyek miatt szememben nincs álom. 

Az ágyamba zokogva költözöm, 
Vánkosomat könyvemmel öntözöm, 
Ha megtartasz holnapi napodra, 
Nem fordítom azt megbántásodra, 

Ne szólíts ki, Uram, készületlen, 
Vezess előbb az enyhítő kútra, 
Hogy juthassak a mennyei jussra, 
Úgy bocsáss el engem a nagy útra!