Időmenedzsment helyett a lélekteli odafigyelést választom, hogy jusson időm szeretni

Jelenleg két állásom van, de pár hónappal ezelőtt három munkahely között egyensúlyoztam. Amikor a legnagyobb kihívást leadtam, úgy hittem, eljött a Kánaán, mert most már annyi szabad kapacitásom lesz, hogy csak na. Aztán ahogy lenni szokott, a maradék feladat valahogy szétterült az életemen, és hiába kevesebb az, amit jelenleg tennem kell, valamiért mégse szabadult fel kapacitásom.

Illetve... szabadult fel, csak mégsem, mert valahová eltűnt az az idő, mintha sosem lett volna. Ennek oka, hogy 

egy ideig nem vettem észre, hogy elherdálom a szabad perceket.

Amikor ezt felismertem, elkezdtem figyelni arra, pontosan hogyan zajlik egy napom, mire szaladnak el értékes órák láthatatlanul. Négy területet tudtam beazonosítani:

A felébredés órája

A közelmúltban a három különböző munkaterületen való helytállás arra kényszerített, hogy minden nap korán keljek. Ez a kényszer megszűnt, így a vekkert is elfelejthettem. Csakhogy most nem annyival ébredek később, ami indokolt lenne (és számomra egészséges), hanem annál jóval később. Természetesen a késői lefekvés miatt alakult ez így – vagyis a  napjaimból már előző este kölcsönveszek kicsit. Ennek eredménye, hogy míg nem oly rég reggel fél hatkor már talpon voltam, manapság előfordul, hogy nyolc óra környékén ébredek, pedig tudom, hogy a kora reggeli órákban vagyok – az írásban is – a leghatékonyabb. 

Hosszas telefonbeszélgetések

Jellemzően telefonon tartom a kapcsolatot a számomra fontos emberekkel, például a nővéremmel meg a legtöbb barátommal, mert messze élünk egymástól. Szóval nincs mit szépíteni ezen,

lelki szükséglet a telefon.

Az utóbbi időben mégis arra jutottam, hogy érdemes lenne szabályoznom, hány telefonhívás-fogadás, mennyi csacsogás fér bele a napba. Néha úgy beszélgetek valakivel, hogy észre se veszem: órák teltek el.

Az sem mindegy, mikor veszem fel a telefont. Sokszor azért nyúlik jóval hosszabbra a munkaidő, mert a legfeszültebb koncentrálás alatt érkező hívásokat is fogadom, így a hosszas, vagy rövidebb ideig tartó beszélgetés kizökkent a menetrendből. Később aztán nehéz visszatalálni a gondolatokhoz. Egy híressé vált kutatás szerint akár 23 percet is igénybe vehet, hogy ugyanolyan koncentráltan végezzük azt a munkát, amit feszült figyelemmel csináltunk, mikor megzavartak. A megakasztottság pedig amellett, hogy csökkenti a hatékonyságunkat, növeli a stressz-szintünket és a hibázás esélyét is. Ráadásul – és ez már nem kutatási eredmény, hanem saját tapasztalat –, ha már szünet van, akkor belekapok félkézzel másba is. Kávét főzök és pörgetni kezdem a… 

Lófrálás a neten

…szóval pörgetni kezdem a közösségi oldalakat. Ezerszer írtam már a témáról, tippeket meg trükköket meg kutatásösszegző okosságokat, mégis, olykor beszippant az online világ. Olyan jólesik csak úgy bűvöletbe esni, csak úgy semmire se gondolni, befogadni az ingereket. Például a reggeli kávé mellett. Amikor azt hiszem csak tíz perc szaladt el, miközben egy óra vált köddé. A nap végére aztán elpazarolok egy órát, két órát a neten. Néha azzal áltatom magam, hogy ez is a munka része, témagyűjtés zajlik, de persze nem, vagy nem olyan sokszor, mint ahányszor ezzel csapom be magam.

Amikor csak úgy pakolászok, amikor csak úgy vagyok

Ténfergek a lakásban, felmérem mit is kellene tennem, agyban listázom a feladatokat, amiket aztán nem oldok meg azonnal. Pedig, ha listázás helyett pikk-pakk odébb tenném, amit kell, meg elvégezném, amit szeretnék késznek tudni a közeljövőben, akkor bizony hatékony lehetnék, nem repülnének feleslegesen a pecek.

Talán mindannyian azt hisszük, hogy ránk nem jellemző az időpazarlás, de szerintem érdemes néha nagyon tudatosan ránézni az életre a hatékonyság szemüvegén keresztül. Nem érdemes belepörgetni magunkat a hatékonyság mindenekfelettvalóságába, ahol értéktelennek érezzük azokat a perceket, amiket nem valami kézzelfogható (például: pénz) előállításával töltöttünk, de igenis jó megfogni az illékony időt.

Mert az idő, az a legádázabb ellenfelünk, az elrepül, azt csak akkor lehet nyakon ragadni, ha figyelünk a múlására és hasznosan töltjük azt a kevéske kis időt, amit kaptunk itt a Földön. Jusson is, maradjon is szépre, jóra, szeretésre.

Olyan idegenül hangzik nekem az időmenedzsment, ezért is keresgélem még most, négy gyerek felnevelése és megannyi munka után is, hogyan lehetne jól beosztani, ami adatott. És bár nem vagyok minden titok tudója, abban biztos vagyok, hogy ha okosan számolunk az idővel, akkor azzal nem csak a következő feladatra, hanem jóval későbbre is tervezünk, és akkor több idő juthat arra is, amit szívvel-lélekkel végzünk, ami igazán érdekel minket, amitől növekedhetünk.

Sok helyen, sok ember pénzben méri az időt, én szeretésben, másokkal együtt töltött órák, a kapcsolódás lehetőségében.

Ettől viszont ezerszeres értéke van minden elpazarolt percnek. Rajtunk múlik, hogyan, kivel, kikkel éljük meg azt, amit megélhetünk.