Csaknem egy éve kezdődött életemnek ez az új fejezete, amelyben minden tekintetben a magam urává váltam: szabadúszóként nemcsak a munkaadóm és a feladataim válogathatom meg, de azt is én döntöm el, mikor dolgozom.
Ez a mindennapokban hatalmas előnyökkel jár, és itt nem csak arra gondolok, hogy leszokhattam a hajnali kelésről (meglepően gyorsan megy!). A rugalmas időbeosztás rendkívüli módon megkönnyítette, ezáltal stresszmentesebbé tette a családi logisztikát. Ha kell, oda-vissza intézem az ovifuvart, és ha neadj'isten történik valami napközben a nagyobbik gyermekkel, öt perc alatt ott vagyok. Ezt nem lehet megfizetni.Sokkal többet látom őt és a három hónapos kisöccsét is – olyan pillanatokat élhetek át, akár napi 24 órában, amikre másképp esélyem sem lenne. Nem fordulhat elő az, ami az előző helyemen, hogy egyes napokon nem láttam ébren a gyermekemet.
Kevésbe lelkesítő, de szükségszerű dolgokra is több kapacitásom van, úgy mint ügyintézés, házimunka, bevásárlás (na jó, utóbbi kettő azért nem akkora trauma, mint az első). Mivel az otthonom lett az irodám, és nem sietek sehová, nem tudja elrontani a napom, hogy nem jár a metró, vagy épp pocsék az idő.
Egyszóval: kényelmes. Talán túlzottan is.
Sejthető, hogy mi okozza a legnagyobb problémát: ha egyszer nincs hová sietni, és a főnök sincs a nyakamon, hogy hajszoljon, mégis, mi ösztönöz arra, hogy dolgozzak? Ideális esetben a határidők; de töredelmesen bevallom, mindig is az a típus voltam, aki akkor teljesít a legjobban, amikor már a nyakán van a kés, vagyis vészesen fogy az ideje – legyen szó egyetemi vizsgára való tanulásról, vagy egy breaking newsról (utóbbinál a normál ügymenet része, hogy kevés idő áll rendelkezésre).
Kezdő home office-osként rendszeresen beleesek abba a csapdába, hogy túl sok időt hagyok a pihenésre, feltöltődésre a munka rovására, aztán
mindig jön az utolsó pillanatos kapkodás, kávé- és energiaital-tengerrel, végül a másnapossághoz hasonló kifacsart állapottal.
Egyébként is nagy igazság, hogy akinek nincs munkaideje, annak szabadideje sincs. Elvész az az előny, hogy a munkahelyről hazaérve már letettem a munkát, és teljes mértékben a családé és a pihenésé lettem. Amikor ez a kettő összemosódik, abból nemcsak az következik, hogy munkaidőben pihenhetek, hanem hogy pihenőidőben is dolgoznom kell. Ha rosszul jön ki a lépés, hétvégén is. Vagy akkor, amikor a nagyfiam épp játszani akar az apjával…
A gyerekeknek mindenek előtt érzelmi szükségleteik vannak, ezerszer többet ér egy óra közös játék, mint a századik méregdrága fröccsöntött bóvli. Nagyon veszélyes folyamatokat indít be, amikor úgy érvelünk, hogy
„apa most azért nem ér rá veled játszani, mert pénzt kell keresnie, hogy meg tudjuk neked venni azt a nagy LEGO-készletet”.
Egy középső csoportos a felszínen már el tud fogadni egy ilyen racionális indoklást, de legbelül továbbra is rosszul esik neki, hogy a szülője nem vele, hanem egy géppel tölti az idejét.
A megoldás, legalábbis elvben, hogy igenis legyen munkaidő: jelöljünk ki egy olyan sávot a napon belül, amikor ha esik, ha fúj, akkor is dolgozunk. És legyenek „szent” időszakok, például a fürdetés és altatás ideje, amikor semmiképp sem csapjuk fel a laptopot. Utóbbi nekem már sikerült, előbbivel viszont még sok meló lesz. Első lépésként önvizsgálalatot tartottam, és kitapasztaltam, mikor vagyok a leghatékonyabb: reggel hét és dél között simán elvégzek annyi munkát, mint más nyolc óra alatt. Utána már jön az ebéd és a kajakóma, a ráhangolódás a délutánra, igazi munkavégzés helyett maszatolással, vergődéssel – és kettőt pislogok, lehet is menni az oviba. Ergo délutánra már csak adminisztráció, e-mailezés és hasonlók maradhatnának.
Ez mind szép és jó, de a valóság úgy fest, hogy a reggel hét és fél tíz közti időszakot bőven kitölti az ébredés, készülődés, ovijárat, hazafelé reggeli beszerzése, majd otthon annak elfogyasztása… és ha már így alakult, nézzük meg, van-e fent új rész valamelyik aktuális kedvenc sorozatból... A folytatást el lehet képzelni.
Persze, önuralom is van a világon, a reggelit és a sorozatot simán el tudom hagyni – de könyörgöm, a reggeli cukiság és a világ nagy dolgainak átbeszélése oviba menet, hát ezekről melyik épeszű apa mondana le?!
A home office-léttel járó másik probléma, hogy ilyenkor derül ki igazán, hogy az ember társas lény.
Oké, nem vegzál a főnök, nem kell olyannal egy légtérben ülni, akivel amúgy egy sört sem innék meg (nekem mázlim volt az előző helyemen, de ezek létező nyűgök) – mégsem feltétlenül irigylésre méltó helyzet ez. Aki eddig napi szinten 8-10 emberrel volt egy helyiségben és 100 emberrel egy épületben, úgy éli meg a home office első pár hónapját, mint egy magánzárkát. Ráadásul ez a felállás magában hordozza azt a veszélyt, hogy egy idő után annyira elszokunk az emberi interakcióktól, hogy már egy sima buszra szállás is traumát okoz. Én átéltem ezt.
Ezt egyszerű és kellemes módon lehet orvosolni: mozduljunk ki, találkozzunk az eddig ritkábban látott barátainkkal, családtagjainkkal. Csak előbb tanuljuk meg végre beosztani az időnket...
Ajánljuk még:
Könnyen készíthetsz házi illatosítókat az őszi kert kincseiből – öt variációt mutatunk
Személyes adataink és emlékeink kevésbé értékesek volnának, mint az adathordozó, amin tároljuk őket?
Felkészítetted már szobanövényeidet a télre? Itt az ideje! Mutatjuk, mire figyelj!
