Fix jövedelem és biztonság: az előbbi kevés, az utóbbi kérdéses – ezért értem meg egyre jobban a fiatalokat

Munkahelyváltás: a nagyi a szívéhez kapott volna 

A jelenlegi nyugdíjasok vagy nyugdíj előtt járók szerencsés esetben akár egyetlen munkahelyen töltötték az egész életüket. Ez azonban egyre kevésbé jellemző.

Eltűnődtem, hogy nagymamám mennyire kétségbeesett volna már az első munkahelyváltásomnál. Valószínűleg úgy érezte volna, hogy biztonságom megbicsaklik, sorsom zavarossá válik, jövőm kiszámíthatatlanná lesz. Pedig jó döntés volt, sok jót hozott. De ő aggódott volna, hiszen ő még az egyetlen munkahely megvalósítható biztonságának korában élt.

Vajon most én aggódom ilyen alaptalanul,

amikor kedves fiataljaim önmegvalósítási útjait látom? Meglehet. Az egyikük jól fizető informatikusi állását hagyta ott, a másikuk el sem kezdte a (persze közel sem olyan jól fizető) pedagógusi pályát, a harmadik egy könyvelőcégből lépett ki. Vállalkozást indítottak, blogolni kezdtek, barátaikkal fogtak közös projektbe.

Miért is dolgozunk?

A velük való beszélgetések után elgondolkodtam mindazon, amit mondtak, ahogyan látják a mai világot. Első körben magamban is tisztáznom kellett ezután, szerintem a munkahelynek mi haszna van. Arra jutottam, a fő három talán ez:

1. a kereset stabilan, hónapról hónapra érkezik
2. a nyugdíjhoz ledolgozott évek kellenek
3. egy közösséghez tartozunk, egy közös célért dolgozunk.

Aztán viszont azt is készséggel elismertem, hogy mára már ez a három pillér messze nem olyan jelentőségű, mint amilyen egykor volt.

 

Fix jövedelem és biztonság – az előbbi kevés, az utóbbi kérdéses  

A kereset lehet olyan alacsony, hogy fix összegét akár szívesen felcserélnénk egy kevésbé egyformán érkező, de átlagban sokkal jobb bevételért. A biztonsága is igencsak kérdőjeles, hiszen a szemünk előtt szűnnek meg egyik napról a másikra cégek, zárnak be akár nagy múltú vállalkozások. Vajon tényleg annyival bizonytalanabb egy vállalkozás, amelyet nagy gonddal építenek fel, talán akkorára, hogy vállalattá nő? Vagy bizonytalanabb egy olyan kínált szolgáltatásra alapozni, amelyre nagy eséllyel mindig szükségük lesz az embereknek, ám magunknak kell ügyfélkört teremteni?

A mérleg egyik serpenyőjében a hosszú táv és a fix bevétel csücsül – de a hosszú táv nem biztos, a bevétel pedig lehet fix, ha egyszer épp a megélhetésre elég. A mérleg másik serpenyőjében pedig bizonytalan táv és változó bevétel – de lehet hosszú az a táv, és jóval magasabb az a bevétel.

Nyugdíj vagy vágyálom? 

A nyugdíj kérdése szintén jóval kisebb súllyal esik már a latba, mint nagyszüleink idején. Hiszen a KSH előrejelzése szerint is a mai nyugdíjak maximum felére számíthatunk a jövőben, más szakértők pedig még borúsabban látják a helyzetet. „Így is, úgy is arra van szükség, hogy én teremtsem meg a saját nyugdíjamat” – mondta fiataljaim egyike. „Akkor miért ne csináljam azt, hogy nagyon jól keresek egy olyan munkával, amit imádok? És ebből a pénzből havonta befizetek a nyugdíjamra? Már két éve ezt teszem, és úgy tervezem, a nyugdíjkorhatárig ezt fogom csinálni. Miért kellene ehhez egy állandó munkahely?”

A jó munkahely szerencse kérdése – de akár meg is teremthetjük a magunk szerencséjét

A közösségbe járás sem hiányzik, mondta a másikuk. Jár ő közösségbe, csak éppen nem feltétlenül minden hétköznap, nem 8 órában és nem olyan emberek közé, akiket mások választottak ki az együttlétre. Nincsenek értelmetlenül bent töltött órák, nem kell eltűrni a főnök esetleges túlkapásait, önkényeskedését, a munkatársak furkálódását, végighallgatni a folyosói pletykákat, megfelelni felesleges elvárásoknak.

Persze vannak jó munkahelyek, szinte családdá formálódott munkaközösségek, imádott főnökök, de szerencse kérdése, hogy ilyenre talál-e az ember.

Ellenben aki kilép a meglévő keretek közül, a sorsát maga alakítja. Rendszerint talál barátokat, akikkel közös célért dolgoznak a projektben, a vállalkozásukban. Velük lehet, azonos a látásmódjuk, a szabadidejüket is szívesen töltik együtt, és jó eséllyel egyenrangú, teljesen partneri viszony van közöttük. Nincs főnök, és ők maguk sem főnökök, csak annyira, amennyire az adott szituáció éppen megkívánja. „Voltam már a társam titkárja, mert ő tudott franciául tárgyalni, én meg jegyzeteltem. De volt már ő is az én titkárom, amikor egy szakmai konferencián adtam elő” – nevetett rám a harmadik.

A szabadság üdítő szellője áradt belőlük.

És nem a felelőtlenségé, nem a munkakerülésé: dolgoztak, örömmel, valamilyen teljesen más környezetben és körülmények között, mint ami egy munkahelyről elsőként eszünkbe jutna.

Jó lenne

Mi lesz, ha nem lesz elég olvasója a blognak, ha nem valósul meg a projekt, ha tönkremegy a vállalkozás? Majd kezdenek valami mást – „ahogy te is kezdesz valami másba, ha bezár a céged, felmondanak vagy felmondasz” – mondták. Igaz. És az is igaz, hogy nekik, akik már fiatalkoruktól félretesznek a nyugdíjakra, jobban biztosítva lesznek az időskori évek, mint nekem, ledolgozott munkaéveim után.

Lehet, hogy átalakulóban van ismét a világ, és lehet, hogy a jövő már az ilyen, a személyiséghez, lélekhez sokkal jobban illő munkakörök friss levegőjében telhet? Jó lenne!