Csak ott léptetnek elő, ahol nem akarom: mit csinálok rosszul?

Aktív

Csak ott léptetnek elő, ahol nem akarom: mit csinálok rosszul?

Több munkahelyem volt, több munkaköröm. Dolgoztam itthon és külföldön. Ha egy munka nem volt nekem való, továbbálltam. Az átmeneti időszakot lazábban kezeltem, mégis rendre előléptettek. Ahol hosszú távra terveztem, ott nem indult be a karrierem.

Mindenki életében van olyan időszak, amire átmenetként tekint – nekem több ilyenem is volt. Ezekben az esetekben jellemzően kitűzök magam elé egy célt: X idő alatt elérem ezt, meg azt, s akkor majd így, meg úgy változtatok, vagy továbbállok ide, meg oda… Például amikor Angliába költöztem, semmi másra nem koncentráltam, csak hogy minél hamarabb találjak valamilyen munkát, s majd ha lesz állandó bevételem, már nyugodtabban tudok keresgélni, hogy egy annál jobbat, hozzám közelebb állót találjak.

Így kerültem néhány héten belül egy kávézó pultja mögé. Eleinte csak szendvicseket készítettem és mosogattam, majd megtanítottak a különböző kávékat elkészíteni, végül a pénztárgép mögé is beállhattam. Alig telt el három hónap, amikor a menedzserem megkérdezte, hogy lennék-e a helyettese, ami többek között azt jelentette, hogy amikor ő nincs ott, rendelést adnék le, átvenném a megérkezett árut, nyitnék-zárnék, bankba járnék, ilyesmik.

Csodálkoztam a felkérésen, hiszen rajtam kívül mindenki más régebben kezdett, ráadásul az angoljuk is lényegesen jobb volt mint az enyém, hiszen sem szókincsben, sem társalgásban nem értem el még a középszintet sem. Mondhatnám, hogy kapva kaptam a lehetőségen, vagy hogy izgalmas kihívásként tekintettem az előléptetésre, de valójában

egyszerűen csak belementem, sőt, belesodródtam az új munkakörbe.

Volt még egy-két olyan munkahelyem, ahol hasonlóan jártam: elhatároztam, hogy amíg nem találok mást, jobbat, vagy éppen amíg az adott településen vagyok, addig jó lesz ez vagy az a meló. Főállásnak vagy csak kiegészítésnek, úgyis ráérek. Nem vettem komolyabban ezeket a munkákat, de mindig megcsináltam amit kellett. Nem lógtam, nem kerültem a feladatokat, de nem is csináltam többet, mint a kötelező. Csak éppen annyit, amennyit mástól is elvártam volna, vagy aminek én vendégként, vásárlóként, ügyfélként örültem volna.

Nem vagyok tipikus mázlista. Az előléptetések és az egyre csillogóbb karrierlehetőségek ugyanis jellemzően akkor találtak meg (eddig), amikor nem akartam. Amikor nem terveztem a munkahelyemen hosszú távra, amikor nem álmodoztam egyre feljebb nyúló és fényesebb ranglétráról, kitüntetésekről és elismerésekről. Voltak ugyanis olyan munkahelyeim, ahol kifejezetten jólesett volna a jó szón és a vállveregetésen túl valami plusz jutalom is. Ha nem is előléptetés, de akár az is… Valami, amivel biztosítanak arról, hogy jól dolgozom, értékes tagja vagyok a csapatnak, számítanak rám, szeretnék, ha ott képzelném el a távolabbi jövőmet. És mégsem. Nem jött a jutalom, elkerült az előléptetés, nem indult be a karrier.

Túl komolyan vettem – erre a következtetésre jutottak többen, akik ismernek. Szerintük ez a tipikus példája annak a bizonyos vonzás törvényének, meg az „akarás” és a „nem akarás” energiájának, az Univerzum létezésének, és így tovább. Végül egyikük azt tanácsolta, hogy váltsak, és dolgozzak olyan helyen, ahol korábban előléptettek, mert az lehet a nekem való, és ne erőltessem azokat a munkahelyeket, ahol nem értékeltek (szerintem) eléggé. Másikuk szerint dolgozzam ott, ahol szeretnék, de vegyem lazábban, próbáljam meg átmenetként kezelni azt is, hátha ott csúszik el a dolog, hogy túlságosan, görcsösen akarom a jutalmat (ami nem igaz szerintem), vagy csak túl gyorsan, pedig idővel beérhet ott is a munkám gyümölcse, csak legyek (nagyobb) türelemmel.

Mindkét tanács megfontolandó, a kivitelezés egyelőre várat magára. Ugyanis most is amolyan átmeneti állapotban vagyok, egy nem kívánt előléptetéssel a nyakamban.

Ne értsetek félre, nem panaszkodom. Csak éppen nem ezt akartam. Tanácstalanság van bennem, mit kellene másképp csinálni – nem is tudok hát okos tippeket adni. Csak mesélek, hátha mással is megesett már ilyen, és örömmel hallja azt, amiről olyan keveset beszélünk: hogy az előléptetés néha szívás. Néha nem vágyunk rá, és nem is esik jól. Persze nem kötelező élni vele, de a visszautasítás további kérdéseket vet fel: ha ezt nem vállalom, megint olyan munka jön majd, amit nem szeretek, vagy olyan, amit igazán szeretek, de az látszólag senkit nem érdekel? Vajon nem abban a feladatkörben vagyok a legjobb, amit élvezettel végzek? És ha mégiscsak abban vagyok a legjobb, akkor lehet, épp azért nem fizetik meg, mert a kultúránkban a munkáért kötelező lenne szenvedni, és ha jókedvvel végzem a feladatokat, nem is érdemlek már előléptetést? Kérdéseim vannak, de válaszaim még nincsenek.

Szóval ha nektek van ötletetek, kipróbált módszeretek, hogy mivel lehet úgy és ott érvényesülni, ahol szeretnénk, és vajon mitől van az, hogy ahol nem szeretnénk, úgyis felfigyelnek ránk, ne tartsátok magatokban!

Ajánljuk még:

Vajon mit látnak a világból a pandémia miatt izolált háromévesek?

Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy a kisgyerekeknek hároméves korig az édesanyjuk mellett a helyük. Ezt a véleményemet részben továbbra is fenntartom, de a Covid azért ezzel kapcsolatos magabiztosságomat is megtépázta egy kissé. Mostanra sok tézist felülírt bennem (is) a járvány.