Apjuk nyomdokain járnak a ralis srácok – a Ranga név ma is fogalom az autósport világában

A fejemet szorítja a sisak. A mellkasomat összenyomja a biztonsági öv. A fenekemet szorosan fogja az ülés. Furcsa, édeskés szag – a versenybenzin sajátos, semmihez sem hasonlítható illata. Felbőg a motor, a szívem egyre gyorsabban dobog, érzem, ahogy az adrenalinlöket elárasztja a legkisebb porcikámat is. Félek, vagy nem – nem is tudom. Az izgalom feszíti a tüdőmet, próbálok mélyet lélegezni.

Aztán elindulunk. Mit indulunk, az autó helyből ugrik és máris harapja az utat. A gyorsulás belefeszít az ülésbe, egyfolytában jönnek a kanyarok a szlalompályán. A pilóta szinte nullára lassít, majd a talpával szinte szétroppantja a gázpedált. Úgy érzem magam, mintha egy hullámvasúton ülnék. Amikor végre szilárd talajt érzek a lábam alatt, még akkor is dübörög bennem a hang-, fény-, illat és élménycunami. Ilyen egy raliautóban Ranga Peti mellett ülni.

„Az autóban nincs szövetburkolat, fém a fémmel, vas a vassal találkozik, az összeillesztések összeégnek. Sokan azt gondolják, hogy ez is csak egy autó, amivel gyorsan lehet menni, de ha beleülnek, kiderül, hogy egy Ferrari, egy hullámvasút, egy repülő és egy bungee jumping keveréke. Egy szűk erdei úton száguldani csaknem 200 kilométer/óra sebességgel, ezt nem lehet elmesélni, ezt át kell élni” – mondja.  

Lacival és Petivel mindig öröm a beszélgetés. Mindketten dinamikusak, elkötelezettek és nagyon erős bennük a szakmai alázat. Ahogy édesapjukról mesélnek, hamar kiderül,

a család életében mindig is főszerepet játszott a rali.

Az első gyerekkori emlékeik is ehhez kapcsolódnak. Petit, a kisebbik gyermeket már 2-3 évesen kivitték a versenyekre. „Apa folyamatosan a szponzorokkal tárgyalt, a csapat ügyeit intézte, sokat járt hozzánk a navigátora, Büki Ernő, és a szerelő srácok is rendszeresen megfordultak nálunk. Nyaralás helyett pedig versenyekre jártunk. Apa szerette volna, hogy jó szakmát tanuljak, így lettem közgazdász, de a versenyzéstől végül nem tudott eltéríteni. 2004-ben Baksai Szabó Ádám, a legendás testvérpár fia, megkért, hogy legyek a navigátora egy Komló Rallyn. Ott kezdődött el és 4-5 évig tartott a profi versenyzés. Aztán úgy döntöttem, abbahagyom az autósportot. Elmentem egy felszámolócéghez, úgy gondoltam, ott majd megtalálom a helyemet és legalább használom a diplomámat. Aztán egyszer jött egy lehetőség, amit nem szalasztottam el, elindultam egy versenyen egy Mitsubishi EVO 9-cel, amit meg is nyertem.”

 

Laci meghatározó emléke, amikor az édesapjáék végignézték, ahogy porig ég új versenyautójuk és együtt sírtak a szerelőkkel. „Persze mivel otthon állt sokszor a Lada, az is beleégett az agyamba, hogy nézett ki belülről, milyen illata van egy versenyautónak. Sokan kinevetnek, amikor meglátunk egy versenyautót, és mindig beleszagolunk. Utánozhatatlan, összehasonlíthatatlan illata van. Nálam a gimiben dőlt el, hogy versenyezni fogok.

Tanulás helyett bukósisakokat rajzolgattam az órán,

majd amikor anyuék megtudták, megmondták, hogy muszáj jól tanulnom, cserébe viszont kaptam egy gokartot. Elkezdtem versenyezni, két évet töltöttem a magyar bajnokságban, de ez annyira nem feküdt nekem. Inkább a rali felé kacsintgattam, a legkisebb kategóriában kezdtünk, onnan lépkedtünk felfelé. Akkoriban nagy tűz volt bennem, apa neve miatt támogatóim is akadtak, pár verseny után sikerült jó eredményeket elérni. Nem féltünk semmitől, mentünk, mint az őrültek, ma már azért megfontoltabb vagyok. Aztán 2003-ban bekerültünk az első osztályba, a magyar Suzuki csapatba. Pécsiként egyébként a mai napig a Mecsek Rallye a kedvenc versenyem, a kategóriánkban egyszer már nyertünk és egyszer vezettük az abszolút listát, de az abszolút győzelem megszerzése még ott van a bakancslistán.”

A fiúk a mai napig versenyeznek, és mivel komoly csapat van körülöttük, ez sok szervezést igényel. „A versenyzés olyan, mint a drog, nem lehet letenni egyik napról a másikra, úgyhogy egy darabig még szeretnénk ezzel foglalkozni. Az egész csapat életét szervezzük, a versenyautó felkészítése is sok munkát igényel. Ezt saját pénzből nem lehet finanszírozni, így a támogatókra, partnerekre vagyunk utalva. Amíg látnak bennünk fantáziát, addig tudjuk csinálni. Szerencsére nagyon jó az autósport híre, médiája, a legutóbbi Mecsek Rallye-n annyi ember volt, hogy nem lehetett leparkolni a Mecsekben. Számunkra hihetetlenül jó érzés, hogy ennyien szeretik a ralit. A közös munkában egyébként jól kiegészítjük egymást, Laci lazább, rugalmasabb, én mindent gyorsan, precízen intézek. A versenyek kapcsán a műhelyben együtt vagyunk és a vállalkozást is közösen csináljuk. Amikor sok a feladat és nagy a feszültség, időnként összekapunk, de aztán lenyugszik mindenki és megyünk tovább” – mondja Peti.

 

 

A fiúk édesanyja már feleségként hozzászokott hogy a férje sikeres ralis, akinek ez a hivatása, azaz folyamatosan küzd a bajnoki címekért. „Anyu mindig félt a balesetektől, a versenyszezonban keveset látta aput. Nem csoda, hogy nem örült, amikor elkezdtünk versenyezni, főleg, amikor mind a ketten. Nagyon féltett minket, de szeretett kijárni a versenyekre, ahol mindig jó a társaság. Annak viszont nagyon örül, hogy életben tartjuk apa emlékét. Szeret ott lenni  a versenyeinken, a Mecsek Rallye-n főleg. Általában megkér valakit a csapatból, hogy folyamatosan jelezze neki, mi a verseny állása” – osztja meg Laci.

A fiúk a versenyzés mellett, versenyautók bérbeadásával is foglalkoznak, szeretik ezt a világot is.

Nap mint nap azon dolgoznak, hogy a ralipályákon méltóak legyenek édesapjuk emlékéhez.

Annak pedig különösen örülnek, hogy a szurkolók több emlékoldalt is létrehoztak a közösségi oldalakon, ahová máig kerülnek fel képek és videók a volt ralibajnokról.

 Fotók: Ranga Laci és Ranga Peti