A testmozgást szerethetővé lehet tenni már kisgyerekkorban is

Aktív

A testmozgást szerethetővé lehet tenni már kisgyerekkorban is

A testmozgás csodákra képes. Ha szeretjük, akár a mindennapjaink szerves része is lehet. Egészséges tevékenység, javítja az álló- és koncentrációs képességeinket, eredményeket érhetünk el vele. Az életünk fontos részévé válhat, ha megvan hozzá a megfelelő alapunk. A szülőkön és talán még nagyobb részt a testnevelést oktató pedagógusokon múlik, hogy apró gyermekként megszeretjük vagy egy életre meggyűlöljük a testmozgást.

Én a 90-es évek közepén kezdtem iskolai pályafutásom mint hétéves, csendes kislány. Édesanyám varrónő, aki javarészt egyedül nevelt fel minket. Sok ideje, tapasztalata pedig végképp nem volt a testnevelés terén. Bevallom, hatévesen tanultam meg biciklizni és ugrókötelezni. Majd az iskolában sorra kaptam a rosszabbnál rosszabb tesitanárokat. Soha nem fogom elfelejteni az ilyen jellegű megjegyzéseiket: „Olyan lassan futsz, mint egy lajhár.” „Nem igaz, hogy ennyire béna vagy, ezt még egy hülye is meg tudja csinálni.” „Mi az, hogy hogy kell felmászni a kötélre? Fogod és mászol!” Szóval nem egy nagy talány, hogy miért nem voltam gyerekként sportember.

Amikor egy gyerek vagy akár egy felnőtt nem képes végrehajtani egy egyszerű tornagyakorlatot, a legtöbbször nem az áll a háttérben, hogy esetlen és szerencsétlen, hanem az, hogy egy hozzáértő ember nem mondta el neki, hogyan kell végrehajtani azt.

Ha az utasítás nem egyértelmű, és egy csepp ösztönzést sem kapunk, még jó, hogy elrontjuk és bátortalanok vagyunk.

Ha egy gyerek lógó karokkal fut, akkor a tanár mondja meg neki, hogy hajlítsa be a karját könyöknél. Ha próbál kötelet mászni, az oktató először is mutassa be a gyakorlatot, majd segítsen a gyereknek, tegye oda a kezeit, ahova kell, és helyezze el a kötelet a bokái között. Majd hívja fel a figyelmet arra, hogy lefelé nem csúszunk, mint egy tűzoltó a rámpán, hanem ugyanúgy fogásokat váltva lemászunk. Egyik alkalommal borzasztó égési sérülést szenvedtem kötélről való lejutáskor. A kötél szó szerint megégette a két belső combom, és heteken át fájt, sebes volt.

Az élet úgy hozta, hogy tíz évvel ezelőtt megismertem egy csodálatos férfit, akivel idén ünnepeljük a kilencedik házassági évfordulónkat. Ami a mai napig kicsit vicces számomra, hogy éppen nekem, iskolás éveim alatt kettes jegyeket gyűjtögető kislánynak felnőttként egy testneveléstanár lett a férjem. Ő végtelenül türelmes természet, kedves, lelkiismeretes és alapos. Felnőttként mellette jöttem rá, hogy nem vagyok „szerencsétlen”. Hajlékony vagyok, erős, és több sporthoz is van érzékem. Amíg mások már óvodásként is megtapasztalhatják, mennyire jó érzés a testmozgás, nekem huszonhárom évet kellett várnom erre. Ám ahogy a mondás is tartja, „jobb később, mint soha”.

A gyerekeink nagyon aktívak. Számomra olyan megható nézni két kislányomat és a kisfiamat, ahogy nap mint nap gyakorolják a cigánykereket, szaltót, villámgyorsak futás közben, hatalmasat ugranak, egy fán vagy mászókán lógás közben képesek elbírni saját testsúlyukat. Nekik sikerült időben átadnunk a mozgás szeretetét. Kint akármilyen hideg van, alig tudom őket behívni a kertből, ott pattognak, mint a gumilabdák. A fiam még csak négyéves, egészen babás a testalkata, viszont sokkal izmosabb, mint például én. Csak úgy feszül a vádliján a harisnya. 

És hogy mi mit tehetünk szülőként, hogy a kicsik többet sportoljanak, és örömüket is leljék benne? Manapság számos iskolán kívüli sportfoglalkozás közül válogathatunk. Beszéljük meg a gyerekkel, hogy neki mihez volna kedve, próbálja ki, aztán ha úgy érzi, mégsem neki való az a sportág, keressetek másikat. Néha látok olyat, hogy a szülő a saját akaratát próbálja ráerőltetni a gyerekre, mert ő annak idején például teniszbajnok szeretett volna lenni. Minden ember más, a gyerekeink nem mi vagyunk, hagyjuk őket választani (persze csak ha nem túl elrugaszkodottak az elképzeléseik).

Sok esetben egyébként igaz, hogy a tanult példát követik.

Férjemmel a petanque névre hallgató francia golyójáték szerelmesei vagyunk. Csapatban sok versenyen vettünk már részt. Mivel a mieink ezt látják tőlünk, ők is nagy szeretettel dobálják a vasgolyókat. Hétéves kislányom még az áprilisban megrendezésre kerülő petanque diákolimpián is indul. Ám családilag biciklizni, erdőben túrázni is nagyon jó.

 

Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy nemcsak szülőként, de játékos óvodástornát tartó személyként is bepillantást nyerhetek a sport világába! Férjem mint testnevelés tanár és gyógytestnevelő heti két alkalommal tornát tart ovisok részére a segítségemmel. Szeretem minden pillanatát! Az első húsz perc mindig bemelegítés, egy kis futás, nyusziugrás, pókjárás, majd jöhet az izgalmas és változatos tornagyakorlat. Általában mini trambulinnal, dobbantóval, szekrénnyel, kötélen átlendüléssel, bordásfalon mászással tesszük élvezetessé a pályát. Számunkra nagy öröm látni, milyen gyors ütemben fejlődnek a kicsik.

Az elején bátortalan, félénk és visszahúzódó kisgyerekek néhány alkalom után ügyesek, magabiztosak, talpraesettek lesznek.

Mindig bátorítjuk, megtapsoljuk őket, a végén pedig adnak egy nagy pacsit a tenyerünkbe, és kapnak szép matricát, a kiérdemelt jutalmat.

Megkértem a férjem, hogy ossza meg velünk a testmozgás szeretetével és oktatásával kapcsolatos emlékeit és véleményét, hiszen ő ennek a témának a szakértője, ez élete hivatása és szenvedélye.

„Mindig nagyon szerettem mozogni, és ebben valószínűleg a szüleimnek nagy szerepe volt. Négyéves voltam, amikor megtanultam úszni, és a nappalink szinte úgy nézett ki, mint egy tornaterem. Volt benne bordásfal, mászókötél, hinta, gyűrű és kosárpalánk. Mindezek ellenére a szervezett iskolai testnevelést nem szerettem. Felső tagozaton egyenesen szorongva mentem be órára, ez kizárólag a testnevelőnek volt köszönhető. Katonai szigor jellemezte az órákat, legalább négy osztály volt összevonva.

Üvöltözés, sípszó, visszhang. Egyszerűen élvezhetetlen volt, és monoton.

Gimnáziumban változott a dolog. Nagyon jó tanárt kaptunk, öröm volt részt venni az óráin, szinte példaképként tekintettünk rá mint tanárra és emberileg is. Többek között neki köszönhető, hogy testneveléstanár lettem. A saját óráimon igyekszem úgy terhelést adni, hogy élvezzék is a diákok, és találjanak benne kihívást.

Egy kisgyereket úgy lehet a legkönnyebben a mozgás szeretetére nevelni, ha maga a szülő is szeret mozogni. Egy gyerek olyan lesz, mint a szülő. Éppen ezért nagyon fontos az, hogy sportoljunk, játsszunk velük. Egy közös biciklizés, foci, petanque-meccs, tollas, frizbizés... Bármi jó, csak legyen. Ha az ember ezt korán megteszi, időt és energiát szán rá, ezzel teheti a legtöbbet gyermeke egészségéért az élete során, mert kialakítja az igényt a testmozgásra és annak szeretetét. Később is lehet ezt pótolni, de ez nagyfokú tudatosságot és önfegyelmet igényel.”

Ahogy a férjem példája is jól mutatja, akár a szülők, akár egy nagyszerű és lelkes tanár példamutatása, kreativitása a sportok terén elegendő lehet ahhoz, hogy valaki felnőttként ilyen pályára menjen, vagy sportoljon minden egyes nap. Ha csak a fittségünk és egészségünk érdekében kezdünk el rendszeresen mozogni, akkor is megéri. Egy éppen a megállóba begördülő buszhoz futni, vagy közel négykilós kisbabát a méhünkben kihordani, egy nagy és mély pocsolyát átugrani sokkal jobban és könnyebben tudunk, ha már a kezdetektől meg van hozzá az erőnlétünk.

Ajánljuk még:

Élményt rakj az adventi naptárba! – Tippeket adunk a megvalósításhoz

Való igaz: a legkönnyebb egy előre gyártott verziót választani, tökéletes grafikával, a gyerekeket ámulatba ejtő csillagfelhős háttérrel, hogy aztán a reggeli kinyitásoknál egy apró darab csokit kivéve úgy múljon el a pillanat varázsa, ahogy érkezett: könnyen és villámgyorsan. De mi lenne, ha idén lemondanánk a csillagfelhőről, és a külcsín helyett a belbecsre összpontosítanánk: ha nem adnánk mást a gyermekeinknek, mint egy apró darabot magunkból? Egy kis időt, pár örök emléket és a „jelen lenni” felbecsülhetetlen értékét…

 

 

Már követem az oldalt

X