A hó már csak látványosság – a klímaváltozás az identitást és a bevételt is viszi

Aktív

A hó már csak látványosság – a klímaváltozás az identitást és a bevételt is viszi

Ültünk hétvégén a dugóban Dobogókőnél – már ezt is vicces leírni –, ugyanis mindenki, aki kisgyerekkel rendelkezik, úgy érezte, hogy minden más programot dobva, nagyon gyorsan meg kell mutatnia a csemetéinek azt a kicsi havat, ami leesett, netán szánkózni is megpróbál velük egy leheletnyit azon a zsebkendőnyi helyen, ahol az egy négyzetméterre eső gyerekek, szánkók és ideges apukák száma túllépi az udvariassági küszöböt. Még a legtürelmesebbek is, akik eddig csupán hisztinek tartották a klímaszorongást, a saját bőrükön érzik már a hatását. De mit kezd ezzel a helyzettel a téli turizmusból élő szegmens? 

Az utóbbi tíz évben mindannyiunk legfőbb kívánsága – a világbéke után – ilyenkor télen a hó. S azt hiszem, kezdjük elveszíteni a humorérzékünket ezzel kapcsolatban. Most kezdjük megtapasztalni, mennyire kiváltságos helyzetben voltunk a mérsékelt égövnek ezen a pontján, ahol óceáni, kontinentális és mediterrán éghajlat találkozik, és nemrég még négy, jól elhatárolható évszakot ismertünk, azok minden különlegességével. A határok régóta elkezdtek halványulni, mára pedig egyre inkább azt érezzük, két évszak felé tolódik el a természet ritmusa, és ez sok veszteséggel jár. Nincsenek „igazi” telek: már a 25-30 éves korosztály is gyermekkori élményekből igyekszik felidézni egy-egy kiadós havazás emlékét, az idősekről nem is beszélve, akik még olyasmiket is átéltek, mint a hótorlaszok miatti iskolaszünet.

Az erdélyi hegyek között nőttem fel, a lelkem a mai napig ott kering valahol, azokon a vidékeken. Vadmálnaszedéskor tanultam meg járni, egy tele málnásvödör láttán indultam el, nagyapám felé. Telente itt ástuk át magunkat a havon át a patakig, hogy jégcsapokat törjünk, karácsonykor itt vitt el nagyapám szánkózni, amíg eljött az angyal. Később a velem egykorúakkal itt jártunk kántálni a szikrázó hóban, és

itt „mosdattak meg” a fiúk, ha tetszettünk nekik,

itt csúszkáltuk fényesre a hegyoldalt és a nadrágunkat a szánkóval, itt építettem a legnagyobb hóembereimet, és ebbe a makulátlan havas télbe érkeztem meg 2010 decemberében egy éjszaka – a hóhelyzet miatt viszontagságos körülmények között – imádott nagyapám halálos ágyához. Születésről, játékról, örömről és elmúlásról is ennek a tájnak a havas történetei írták tökéletesre gyermekkoromat és fiatal felnőtt éveimet. Az én gyermekeim már csak a meséimből ismerhetik mindezt...

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd ennyire leköt az időjárásjelentés és még a vadászösztönöm is felszínre tör, annyira fogom várni a havat. Egyik legnagyobb frusztrációm szülőként, hogy

mindennek, amit a télről gondolunk, köze van a hóhoz és a havas tájhoz,

mi magunk is úgy várjuk a havat, mint gyermekkorunkban, a saját gyermekeinknek mégsem adhatjuk meg azt az élményt, amiben mi felnőttünk. Nekik leginkább csak a várakozás emléke marad, meg a letaposott, saras, agyonszánkózott barna-fekete latyak, a tömeg.

Nemcsak a Google, a webkamera is a legjobb barátunk: itt leskelődtem hétvégén hóhelyzet ügyben, és kiderült, hogy hozzánk legközelebb a Dobogókőn lehetne szánkózni. Mivel a fehér hószőnyeg is olyan ritka már, mint a fehér holló, anyapajtással úgy döntöttünk, hogy a kölköket nem korcsolyázni visszük, hanem szánkózni – ezen a télen biztosan utoljára. Egyszer már voltunk ugyan a Normafánál, de ott csak egy falatnyi hóágyúzott pályán lehetett ereszkedni, iszonyú tömegben: nagyon gyorsan kopott a szánkók és az apró talpak alatt a mesterséges hó, de a gyerekek így is nagyon élvezték. Nekiveselkedtünk hát ismét, hogy ezúttal Dobogókőn találkozzunk igazi hóval, ám a felvezető útszakasz feléig sem jutottunk a dugóban. Húszperces vergődés után visszafordultunk, kis csapatunk másik felével inkább egy szentendrei séta mellett döntöttünk végül – a gyerekek szomorkásan emlegették napokig az esetet.

Elég sokat olvashatunk már a klímaváltozás hatásairól, a hóhatár fokozatos emelkedéséről és a téli sportok szezonjának szűküléséről ahhoz, hogy tudjuk, a hóhiánynak racionális magyarázata van, mégsem viseljük könnyedén ezt a felemás telet.

Az érzés, hogy évről-évre elveszítünk valamit, csak erősíti klímaszorongásunkat,

tehetetlenség-érzésünket, és bár több alternatív megoldással is próbálkoznak a téli sportokra szakosodott komplexumok üzemeltetői, ezek a lehetőségek kevesek számára elérhetőek. Azt hiszem, sokan nem is vagyunk tudatában annak, hogy a globális hőmérséklet minden egyes Ceslius fokkal való növekedésével átlagosan 150 méterrelrel csúszik feljebb a hóhatár, ami a természetes hótakaróval borított területek folyamatos csökkenését jelenti. A borúlátóbbak szerint 2100-ra teljesen el is tűnhet a hó az 1200 méternél alacsonyabban fekvő területekről, azaz éppen a nyugat-európai síterepek átlagos szintjéről.

A hó mennyisége is csökken, például a svájci Zermattban mért hó mélysége már 40 százalékkal alacsonyabb az 1909 és 1988 közötti időszak átlagértékénél. De nemcsak ez a probléma, hanem a klímaváltozás okozta kiszámíthatatlan időjárás is: néha egyszerre hull le nagy mennyiségű hó, alakul nagy vihar, aminek révén a síterep egy része vagy a felvonók használhatatlanná válnak, fokozódik a lavinaveszély, több munkát igényel a pályák karbantartása, esetleg elérhetetlenné válnak a pályaszállások. Összességében pedig a síszezon évről-évre rövidül, az eddig általános november-decemberi kezdet későbbre tolódik, miközben korábban is ér véget.

Közben érdemes ellentmondás, hogy a síturizmus egyre nagyobb népszerűségnek örvend, tehát az időjárási nehézségek ellenére növekszik a látogatók száma – nyilván leszámítva a járvány idején a lezárásokat –, tehát a szegmens egyébként növekszik.

A téli sportokról készített nemzetközi jelentés szerint a világon 68 országban működnek síparadicsomok, amelyek látogatottsága a koronavírus járvány hatására jelentősen lecsökkent, sokan be is zártak. A legdrasztikusabb visszaesés a 2020/2021-es szezonban a közeli alpesi országokban volt tapasztalható – ez a régió a világ síturizmusának 40 százalékát teszi ki piaci részesedés szempontjából. A síközpontok számát tekintve globálisan az Egyesült Államok, Franciaország és Olaszország vezetnek – ezekben az államokban több mint 200 ilyen hely üzemel. Ugyanakkor az 1 millió látogatót meghaladó síközpontok rangsorában Ausztria magasan vezet, és e tekintetben az Egyesült Államok is csak Franciaország és Olaszország után következik a sorban. Ezeket az országokat tehát érzékenyebben érintik a klímaváltozás hóra gyakorolt hatásai.

S mit tesznek? Lényegében véve tovább fokozzák a hatást az alternatívákkal.

A téli sportokra szakosodott üdülőközpontok különböző módszerekkel küzdenek a havas illúzió fenntartásáért: leggyakrabban hóágyúzással. A hóágyúzás viszont nagyon költséges megoldás, rengeteg energiába, illetve vízbe kerül, ráadásul folyamatosan, naponta kell friss „havat” előállítani, az így kapott hópótlék minősége nem vetekszik az igazi hóéval, gyorsabban olvad a pályákra zúduló tömeg alatt.

Az elmúlt huszonöt évben egyre népszerűbbé vált egy másik lehetőség a téli sportok kedvelői számára: a beltéri hókomplexumok üzemeltetése. Az első ilyen beltéri hókomplexumokat az 1920-as években építették Berlinben és Bécsben, majd az ’50-es években Japánban, az elmúlt negyedszázadban viszont világviszonylatban 30 országban több mint száz ilyen létesítmény épült és ezek 90 százaléka még mindig üzemel. A legtöbbjük Ázsiában és a Csendes-óceáni térségben van (58 százalék), de Európában is több mint 25 beltéri sípálya működik, és akár Dubajba is mehetünk síelni már, az időjárás nem akadály. Ezek a megoldások pont azok, amelyek a feltétlenül szükségesnél jóval több szén-dioxid-kibocsátást generálnak. Vicces ellentmondás: a klímaváltozástól szenvedő téli turizmus nem kis mértékben generálja is a klímaváltozást.

Viszont van jóval fenntarthatóbb megoldás is. A kanadai Albertában található a Banff Sunshine síkközpont, amely hóműveléssel (snow farming) dacol a hóhatár kitolódása ellen. A hóművelés lényege, hogy több kilométernyi kerítést húznak fel a legmagasabb terepeken, hogy nagy mennyiségű, szél által fújt természetes havat gyűjtsenek be. Ahogy a szél a fák vonala fölött, körülbelül 7 500 láb tengerszint feletti magasságban tombol, fújja a havat is, de a kerítések megakadályozzák ezt, így

hatalmas hótározókat hoznak létre.

Amint elegendő hó gyűlt össze, az üdülőközpont munkatársai szétszórják a természetes havat a lejtőkön. Nem ez az egyetlen ilyen központ a világon, de Banff Sunshine valószínűleg a világ egyik legnagyobb, hóelkerítési technikát alkalmazó síparadicsoma. Ez a gyakorlat nagy szerepet játszik a síterep környezetvédelem iránti elkötelezettségében is, mivel nem igényel annyi energiát, illetve víz- vagy áramfelhasználást, mint a hóágyúzás – ezáltal pedig költségkímélőbb megoldás is.

Minden, a hóhiányt pótolni igyekvő alternatíva abba az irányba mutat, hogy a téli sportok piaca igyekszik megoldást találni a helyzetre, de ezek nem mindenki számára hozzáférhetőek, ahogy a hóművelés is csak magas helyeken kivitelezhető. Az üzleti szolgáltatások megmaradnak ugyan, és a tehetősebb réteg továbbra is megengedheti magának, hogy egyre messzebb, egyre drágábban síeljen – ez korábban is így volt –, de a jövőben egyre inkább nélkülöznünk kell a hétköznapi havas örömöket, és ennek a gyerekek a legnagyobb vesztesei.

A természetes havat nem tudjuk pótolni, és a következő generációk identitásában, emlékezetében ez a táj egészen más élményekkel épül be.

Nyitókép: Fortepan / Tóvári Tamás

 

Már követem az oldalt

X