Tökéletesen nem olyan, mint a képeken, de így se rossz – Megnéztem a sarki fényt

A legtöbb ember hideg időben meleg helyre vágyik. Én sem vagyok ellene a télből a nyárba való utazásnak, sőt. Nincs is kellemesebb érzés annál, mint amikor hazatérve a Jé, te szoláriumban voltál? kérdésre azt válaszolhatod, hogy Nem, én a trópusi napon barnultam. Nos, ha az északi fény jelenségével szeretnénk találkozni, van egy rossz hírem. Télből a még hidegebb télbe kell utazni hozzá. És noha barnák nem leszünk a zöld fényektől, egy nagy élménnyel tuti gazdagodunk.

Január közepén, mínusz 5-10 fokban nem annyira kellemes ácsingózni a vaksötét éjszakában, de mit nekem ez a kis kellemetlenség, ha láthatom a fényt.

Elébe megyek a dolgoknak:

négy nap alatt a felhőkön és teliholdon kívül az égadta világon semmit nem láttam.

Hihetetlenül csalódott voltam. Naivan azt gondoltam, hogy a zöldes fénycsóvák minden este táncot lejtenek az égbolton, mintha az egy előre meghirdetett színházi performansz lenne. Bár az izlandi utazás végül jól sikerült, de eredeti célját, hogy sarki fényt lássak, nem érte el.

A következő alkalommal már nem bíztam a véletlenre a dolgokat. Az aurora borealis fővárosáig, a norvégiai Tromsø-ig utaztam a neonzöld fényekért, ahol a hajkurászásban egy szakértő is a segítségemre volt. Bizakodtam, hogy most már csak szerencsés lesz a csillagzatok állása.

Az északi sarkkörön túl 300 km-re vagyunk, december van és baromi hideg,

az égbolt is tiszta és az előrejelzések szerint, ha nem is erős, de közepes aktivitás várható.

Az egyik este egy élénk beszélgetésre figyeltem fel a teraszon. Majd valaki berontott a szobába, hogy na gyere ki, de most azonnal, mert itt az északi fény. Először az égbolt felé nyújtogattam a nyakam, semmi. Majd a horizont magasságában megpillantottam a ködfelhőként úszó csíkokat, amelyek folyamatosan változtatták a formájukat. Olyan volt, mint amikor a felhabosított kávé tetejébe elkezdik pálcikával húzni a díszítőcsíkokat, amelyek egy idő után elmosódnak. Felmerült bennem a kérdés, hogy tényleg ez lenne a sarki fény? Azt mondták, igen.

Azonnal magamra kaptam a kabátomat és egy kevésbé fényszennyezett helyre, egy szélfútta fjord partjára igyekeztem, ahol állvánnyal és telefonnal a kezemben próbáltam lencsevégre kapni a történéseket. A nagy igyekezetemnek köszönhetően az állvány távirányítóját sikeresen elhagytam menet közben. Itt jelezném, ha valaki a hó elolvadása után Byggtorget kikötőjében egy kis fekete kütyüt talál, az az enyém.

A hideg éjszakában, kesztyű nélkül persze, mert azzal nem lehet gombokat nyomogatni, bíbelődtem a géppel, mire sikerült beállítanom a megfelelő értékeket: hosszú záridő, magas ISO érték, plusz ugye az állvány, aminek akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz a búcsúútja. Izgatottan vártam, hogy mi lesz a nagy nekikészülés eredménye. A kijelzőn egy zöld szövegkiemelővel telefirkált ég rajzolódott ki, míg a szememmel továbbra is csak fehéres-zöldes foszlányokat láttam. Hol itt a trükk? Mert a fotó nem photoshop eredménye lesz, az is biztos. A válasz a kamera érzékenységében rejlik, amely a sarki fény esetében sokkal eredményesebben működik, mint az emberi szem.

kénytelen vagyok eloszlatni a tévhitet: a sarki fény nem úgy néz ki élőben, mint a képeken.

Nem olyan színes és nem olyan élénk a csóva. Persze lehet ennek az is volt az oka, hogy a maximális, 5-ös aurora borealis aktivitás helyett „csak” 3-as erősségű volt épp akkor. Vagy minimálisan is, de bezavartak a szemközti parton álló épületek fényei. Vagy csak szimplán szemüveget a bírónak, és én vagyok vaksi.

Hogy csalódtam-e a sarki fényben? Dehogy, hatalmas élmény volt látni, élénkzöld ide, vagy kislibazöld oda. Hogy elmennék-e még egyszer sarki fény túrára? Naná, hiszen a világnak számos más pontja van, ahonnan látható ez a csoda. És hogy hova mennék el, ha lenne egy kívánságom? Miért ne éppen Alaszkába?