Tiszán innen, zónán túl: fagyban is küzdenek a gazdák, termelők

ZónánTúl

Tiszán innen, zónán túl: fagyban is küzdenek a gazdák, termelők

„Mínusz 7,3-at mértem hajnalban. A nagy kajszifa már múltkor úgy megfagyott, hogy hajtani se hajt… Áldom az eszemet, hogy nem ültettem korai paprikát a sátor alá. Akinél nem fagyott el, ott lehet, hogy mind egy szálig megfázott” – hangzik a fázós hajnalban egy gazda beszámolója. Nincsenek ideális körülmények, idén is csőstől jönnek a gondok. De az élet nem áll meg, élni akar; a növények nőnek, a termelők pedig dolgoznak, amivel csak lehet.

Február végén bemutattam, mit él át egy aprócska palánta és az életét arra feltevő gazda a hidegházi fóliasátor alatt. De az élet, bármilyen nehéz is volt akkor, nem állt meg, ment tovább. Eljött a szedés ideje.

Húsvétkor megcsörrent a telefonom: a gazda hívott. Elmesélte, hogy az időjárás mostohául bánt a kínai kellel, így a szedés egy hetet csúszik. Közben rendetlenkedik a térde, itt a vírus, lassan ültetésre kész a paprikapalánta, és hát… ha kedvem tartja, megmutatja a végeredményt. Kiemelte: ne holmi parkettázott, klimatizált fitneszteremre készüljek, hanem a küzdőtérre. Öltözzek rétegesen, legyen kesztyűm és gumicsizmám. És ne késsek: reggel 7-kor indul a szedés. 

Persze, volt kedvem visszatérni. Két kísérővel vágtam neki a fagyos reggelnek, mivel a fiaim semmi pénzért nem hagyták volna ki a kalandot. Mire egyórányi autózás után odaértünk a fóliatelepre, a ragyogó napsütésben már csak az út szélén árválkodó pocsolyák hirdették fátyolos jegükkel, itt kemény fagy volt az éjjel. A dér még itt-ott csillogott a galagonyabokor vesszőin, de végtelen nyugalom áradt a reggeli csöndben.  

„Mínusz 7,3-at mértem hajnalban – ezzel fogadott a gazda köszönés helyett, majd káromkodott egy cifrát – A nagy kajszifa már múltkor úgy megfagyott, hogy hajtani se hajt… Áldom az eszemet, hogy nem ültettem korai paprikát a sátor alá.

Akinél nem fagyott el, ott lehet, hogy mind egy szálig megfázott.” 

A bevezető nyers valósága egyszerre eltüntette azt a csodavilágot, amit én a deres reggelben láttam, hirtelen visszarántott térben és időben a sátor alá. A két vastag zoknira hevenyészen felrántott gumicsizma hirtelen „sütni” kezdte a talpam. A gazda közben gyorsan eligazított, majd odarendelt maga és még egy „szúró” mellé. Rögtön világossá vált számomra, hogy nem fogok fázni sokáig, hiszen olyan sebességgel vágták egymás után a kínai kel fejeket, mint annak idején nagyanyám a levestésztát a nyújtódeszkán. Percenként felváltva a kezembe nyomtak egy-egy, legalább 1, de jó esetben inkább 1,8 kilós kínai kelt. A feladatom egyszerű volt: gyorsan letörölni a torzsán maradt homokot, majd mint egy hímes tojást, ládába kellett rakni a zöldséget. Levél ne törjön, sorminta meglegyen, egy ládába 6-8 darab feküdjön. Kapkodtam a fejem, ki passzolja a következőt, közben hova lépjek, hol az üres láda? A fiaim ezalatt lelkesen cipelték az üres ládákat, birkóztak a telivel is. Ketten együtt.

A ládák teltek, a nap kisütött. A csapat lendülete töretlen volt. A fiaim lelkesedését látva a hetvenegynéhány éves Jani bácsi bajusza alól odabiccentett: „Ha elfáradnak, úgyis abbahagyják, addig meg hadd csinálják!” – és pillecukorként dobálta a teli ládákat a raklapra, mosolyogva.

Mi már „csak” a szedés többedik napjára kaptunk meghívást, amikor a legtöbb sátornak a közepén letaposott levelek és traktornyomok emlékeztettek arra, a hét elején még zöld mezőként virult ott is a kínai kel. Ez már a tarvágás. Az itt-ott megmaradt fejek még kapnak néhány nap haladékot, de ha nem érik el jövő hétre a minimumsúlyt, vagy a minőségi kívánalmakat, zöldtrágyaként a paprikapalánták alá kerülnek. Több mint 2700 ládát küldött be eddig a gazda a hűtőházba, hogy csomagolás után útjára induljon a friss zöldség a vásárlók felé.

 
Veteményes munka után

A szedő csapat irgalmatlanul sokat dolgozott a héten. Fáradhatatlanul. Térdfájás, hideg idő, hitvány láda, rakoncátlankodó traktor-önindító… a sor hosszú lehetne, de az arcokon nem látszik nyoma sem elégedetlenségnek vagy panasznak.

„Idén ennyire telt. Van sátor, amit lezúzok egy az egyben, mert

valami ménykű belecsapott. Ilyen ez a filmes szakma! De ha idegeskedek, attól nem lesz jobb”

– mondja a gazda, és hívja a srácaimat, pattanjanak fel a traktorra.

Délután 2 óra tájban, amikor a 326. láda után elhangzik a végszó, úgy éreztem a végtagjaim helyén ólomsúlyokat cipelek. „Nem szokta a cigány a szántást” – somolygott a gazda, pedig meg sem szólaltam.

Igen, most döbbenek rá, hogy nem az irodai székemben ültem 8 órán át. Kellően elfáradtam, és kellően fel is töltődtem. Márai jut eszembe, amikor a Füveskönyvben arról ír, mennyire kell az embernek a fizikai munka, mert enélkül nincs szellemi lét sem.  

A teli raklapok mellett még megálltunk néhány szóra. Jani bácsi vállát a ládáknak vetve számolgatja, mennyi munka maradt a jövő hétre.

– „Jani bácsi, hány teli ládát emelt már meg életében?” – kérdezi tőle a kisebb fiam.

– „Fene tudja. De ha annyi pénzem lenne, mint ahányat, akkor is itt lennék. Tudod kisfiam, ha egyszer én megállok, ott lesz a vége. Mindennek” – válaszolta.

A gyerek felém sandított, nem értette teljesen a választ. Aki érti, mindent ért, mert ebben minden benne volt: az öreg bölcsessége, a föld szeretete, a munka becsülete. Nincs több kérdés. Nincs megállás.

A fotók a szerző tulajdonát képezik

Ajánljuk még:

A Gellérthegy legizgalmasabb háza, avagy egy magányos kapu rejtélye
Hónapok, sőt, azt hiszem, már évek óta keresem ennek a villának, vagyis mint kiderült, két villának a titkát, történetét. Mindig vonzott az a Gellért-hegyen álló gyönyörű, gondosan felújított kapu, ami mögött a ház erős kontrasztot mutat, és a tekintélyes kert, ami körülöleli az épületet. És most beérett a munka, fény derült az igazságra.