ZónánTúl

Magyar vidék: mit él túl egy palánta és az életét arra feltevő gazda a hidegfólia alatt?

Kevesen ismerik azt az ádáz munkát, azt a hitet, amivel megindul az idény minden év elején a hidegházi növénytermesztésben. Személyes élményen alapuló beszámolónk egy nagy sátor kis növényeiről.

Sötét van, állok az ablaknál, kémlelem az eget. Bent 21 fok van, kint mínusz 3. Tudom, hogy sok, földből élő parasztember teszi ezt ma éjjel hozzám hasonlóan. Lessük a csillagokat, hogy megjósoljuk, meddig süllyed a hőmérő higanyszála hajnalra.

Megvirradt, február 19-e van, Zsuzsanna napja. Pacsirtaszó ide vagy oda, a tavasz már hetek óta ott lapul a fóliasátrak alatt, legalábbis itt, a dél-alföldi homokdűnéken biztosan. Míg mi még hóra várunk és a szánkót húznánk gyerekestől a gátoldalba, a nagy fólialeplek alatt már rég sarjad az élet.

A húsvéti asztalra szánt piros retek, karalábé, kínai kel, fejes káposzta és saláta, és persze az elmaradhatatlan zöldhagyma jelentős része itt terem ezen a vidéken, fűtés nélküli hidegházakban. Sok ezzel foglalkozó embert ismerek, és bizton állíthatom, egy közös bennük: mindennapjaik során a végletekig megerősödött a csodákba vagy éppen a Jóistenbe vetett hitük. Mert ez az egyetlen mentsváruk az időjárás ellen.

***

Tegnap volt szerencsém tiszteletemet tenni egy 90 méter hosszú, 8-9 méter széles kínai kel „növendék-neveldében”, ahol a fent leírtakat elmesélte a tulaj. A fóliába lépve rám szólt, hogy gyorsan csukjam az ajtót, mert a „gyerekek” a meleget szeretik, kint pedig 1-2 fok van, metsző széllel. Aztán csak csöndesen megyek, vigyázva, hova lépek, mert a sok kicsi, fátyolfóliával gondosan betakargatott kel-baba a nyugalmat szereti, mint megannyi szunyókáló óvodás. Csak kicsit több van belőlük, mint oviban a gyerekek: 8 sátorban összesen 28 ezren. Két hete érkeztek, kis tápkockákban, 4-6 levéllel. Aztán gondos meleg kezek homokágyba ültették őket, hogy szigorú napirend szerint élve, 55-65 nap alatt 1-1,5 kilós, C-vitaminban dús, növényi fehérjétől kicsattanó kemény fejekké fejlődjenek.

A szigorú napirend azzal indul, hogy a gazda az eget és az időjárás-előrejelzéseket böngészi. Ennek függvényében, ha meleg lesz, kinyitogat, de ha napközben feltámad a szél, becsuk. Ha ez sem elég, hatalmas bambuszrúddal a sátor közepén zsonglőrködve félrehajtja a fátyolfóliát is, közben majd’ másfél kilométert gyalogolva. Aztán este mindent kezd elölről. Napközben megy a locsolás, a tápoldatozás, szükség szerint – a tisztán biológiai szerekkel történő – permetezés. Ebben már

sokat segít a technika, de az emberi jelenlét minden nap minden órájában létszükség.

Ha minden jól megy, a kis palánták néhány hét alatt „összeborulnak” és lefedik a köztük lévő talajt, kiszorítva ezzel maguk közül a gyomnövényeket.

A fagyok sem olyan veszélyesek már, mint február elején, de a várva várt végszó, hogy holnap indul a szedés, még messze van. Általában a húsvét a megcélzott dátum, mivel ez az a lélektani határ, amikor az egyébként primőrt nem vásárló közönség szíve meglágyul a friss hazai iránt.

 

A gazda elmondása szerint ennek ellenére a Csongrád környékén megtermelt kínai kel nagyobb része átlátszó fóliarétegbe burkoltan, hűtőkamionokkal Nyugat-Európába utazik. Az egyik szemem nevet ilyenkor, mert ez azt jelenti, hogy az itt élő gazdák olyan magas minőségi elvárásoknak tudnak megfelelni, amit az ottani piac előír, a másik szemem viszont sír, mert mi, magyarok nem becsüljük meg eléggé ezt a növényt, és engedjük elvinni ahelyett, hogy mi magunk megennénk. Annak ellenére, hogy az élettani hatásai bizonyítottan messze felülmúlják a  „rokongyerek” káposztáét. Hiába termesztik itthon legalább 20 éve, mégiscsak ő a mostoha, mert igazán a mai napig sem vettük a fáradtságot, hogy megismerjük és megszeressük. Jó hír viszont, hogy ez az elmaradás pótolható!

Ugyanígy vennünk kellene a fáradtságot, hogy megismerjük és megszeressük azokat az embereket is, akik elhozzák nekünk azt a csodát, hogy március végén újra hazai friss zöldséget ehetünk. Hiszem azt, hogy ameddig nem teszünk ezért, addig nem tudjuk igazán megbecsülni a munkájukat és megérteni a félelmeiket és a hitüket, amellyel – dacolva az időjárással – ma este is kémlelik a csillagokat.

A képek a szerző tulajdonát képezik.

Ajánljuk még:

TYÚKSZAR AZ EDZŐCIPŐN – EGY KLÍMAVÉDŐ ESETE PISTA BÁCSIVAL
„NINCS MÉLTÓN HASZNÁLVA A VIDÉKI TÁJ” – INTERJÚ A KÁPTALANTÓTI LILIOMKERT PIAC ALAPÍTÓJÁVAL
ÍGY SEGÍTS A KERTBEN LAKÓ ÁLLATOKNAK TÉLEN