Sötét van, állok az ablaknál, kémlelem az eget. Bent 21 fok van, kint mínusz 3. Tudom, hogy sok, földből élő parasztember teszi ezt ma éjjel hozzám hasonlóan. Lessük a csillagokat, hogy megjósoljuk, meddig süllyed a hőmérő higanyszála hajnalra.
Megvirradt, február 19-e van, Zsuzsanna napja. Pacsirtaszó ide vagy oda, a tavasz már hetek óta ott lapul a fóliasátrak alatt, legalábbis itt, a dél-alföldi homokdűnéken biztosan. Míg mi még hóra várunk és a szánkót húznánk gyerekestől a gátoldalba, a nagy fólialeplek alatt már rég sarjad az élet.
A húsvéti asztalra szánt piros retek, karalábé, kínai kel, fejes káposzta és saláta, és persze az elmaradhatatlan zöldhagyma jelentős része itt terem ezen a vidéken, fűtés nélküli hidegházakban. Sok ezzel foglalkozó embert ismerek, és bizton állíthatom, egy közös bennük: mindennapjaik során a végletekig megerősödött a csodákba vagy éppen a Jóistenbe vetett hitük. Mert ez az egyetlen mentsváruk az időjárás ellen.
***
Tegnap volt szerencsém tiszteletemet tenni egy 90 méter hosszú, 8-9 méter széles kínai kel „növendék-neveldében”, ahol a fent leírtakat elmesélte a tulaj. A fóliába lépve rám szólt, hogy gyorsan csukjam az ajtót, mert a „gyerekek” a meleget szeretik, kint pedig 1-2 fok van, metsző széllel. Aztán csak csöndesen megyek, vigyázva, hova lépek, mert a sok kicsi, fátyolfóliával gondosan betakargatott kel-baba a nyugalmat szereti, mint megannyi szunyókáló óvodás. Csak kicsit több van belőlük, mint oviban a gyerekek: 8 sátorban összesen 28 ezren. Két hete érkeztek, kis tápkockákban, 4-6 levéllel. Aztán gondos meleg kezek homokágyba ültették őket, hogy szigorú napirend szerint élve, 55-65 nap alatt 1-1,5 kilós, C-vitaminban dús, növényi fehérjétől kicsattanó kemény fejekké fejlődjenek.
A szigorú napirend azzal indul, hogy a gazda az eget és az időjárás-előrejelzéseket böngészi. Ennek függvényében, ha meleg lesz, kinyitogat, de ha napközben feltámad a szél, becsuk. Ha ez sem elég, hatalmas bambuszrúddal a sátor közepén zsonglőrködve félrehajtja a fátyolfóliát is, közben majd’ másfél kilométert gyalogolva. Aztán este mindent kezd elölről. Napközben megy a locsolás, a tápoldatozás, szükség szerint – a tisztán biológiai szerekkel történő – permetezés. Ebben már
sokat segít a technika, de az emberi jelenlét minden nap minden órájában létszükség.
Ha minden jól megy, a kis palánták néhány hét alatt „összeborulnak” és lefedik a köztük lévő talajt, kiszorítva ezzel maguk közül a gyomnövényeket.
A fagyok sem olyan veszélyesek már, mint február elején, de a várva várt végszó, hogy holnap indul a szedés, még messze van. Általában a húsvét a megcélzott dátum, mivel ez az a lélektani határ, amikor az egyébként primőrt nem vásárló közönség szíve meglágyul a friss hazai iránt.
A gazda elmondása szerint ennek ellenére a Csongrád környékén megtermelt kínai kel nagyobb része átlátszó fóliarétegbe burkoltan, hűtőkamionokkal Nyugat-Európába utazik. Az egyik szemem nevet ilyenkor, mert ez azt jelenti, hogy az itt élő gazdák olyan magas minőségi elvárásoknak tudnak megfelelni, amit az ottani piac előír, a másik szemem viszont sír, mert mi, magyarok nem becsüljük meg eléggé ezt a növényt, és engedjük elvinni ahelyett, hogy mi magunk megennénk. Annak ellenére, hogy az élettani hatásai bizonyítottan messze felülmúlják a „rokongyerek” káposztáét. Hiába termesztik itthon legalább 20 éve, mégiscsak ő a mostoha, mert igazán a mai napig sem vettük a fáradtságot, hogy megismerjük és megszeressük. Jó hír viszont, hogy ez az elmaradás pótolható!
Ugyanígy vennünk kellene a fáradtságot, hogy megismerjük és megszeressük azokat az embereket is, akik elhozzák nekünk azt a csodát, hogy március végén újra hazai friss zöldséget ehetünk. Hiszem azt, hogy ameddig nem teszünk ezért, addig nem tudjuk igazán megbecsülni a munkájukat és megérteni a félelmeiket és a hitüket, amellyel – dacolva az időjárással – ma este is kémlelik a csillagokat.
A képek a szerző tulajdonát képezik.
Ajánljuk még: