Te megérzed, ha valami „szívvel-lélekkel” készült?

ZónánTúl

Te megérzed, ha valami „szívvel-lélekkel” készült?

Egy majdhogynem elfeledett világba vezet utunk, amelyet jobbára csak megsárgult könyvlapok és fekete-fehér fényképek őriznek. A juhászember életében a bot sokkal nagyobb jelentőségű puszta munkaeszköznél, inkább üggyel-bajjal, művészi gonddal, spirituális felhanggal kiválasztott jó baráthoz hasonlítható. 

Öreg cseresznyefaszobor áll az étkező sarkában. Ükapám az, régi subával a hátán. A falon néhány ereklye családunk férfitagjaitól, juhászbotok, balták, csengők, kolompok. Két, egymáshoz nagyon hasonló bot van a falra akasztva, egymás mellé. Az a két bot egy-egy világot szimbolizál. Ezt a két valóságot azonban nem csak az idő választja el egymástól, hanem valami sokkal fontosabb.

Mindkét botnak egy-egy spirális minta fut végig a szárán és sárga rézkampó csillog a fején. Mi hát a különbség? Elmesélem, hogyan készült a régebbi.

A juhászember életében többnyire csak egy pár botot készített, azokat is akkor, amikor kellett. Mert juhászbot sem készülhetett „csak úgy.” Vagy valakinek vagy valamire, azaz valamilyen határozott célból készítette a pásztor.

Ezzel már el is indulhatunk a juhásszal képzeletbeli utunkon, hogy napokon, sőt talán heteken át keressük, kutassuk legeltetés közben az erdőszéleket, elvadult gyümölcsösöket. Hiszen nekünk nem valamilyen fára van szükségünk, hanem arra az egyetlen egy fára, ami éppen arra termett, hogy botot adjon nekünk.

Milyen nagy is az öröm, amikor megleli a pásztor ezt a fát. Csendben leül eléje, s talán mi, külső szemlélőként azt gondolnánk nem történik semmi, ám valóságban zajlanak az események. Nem csupán maga elé képzeli a kiválasztott sarjúhajtásból készülő botot, hanem többről van itt szó.

Hiszen nem véletlen nem volt jó akármelyik fa! Az ilyesmit csak érezni lehet.

És aki érez, az tudja, hogy érez ám a fa is, és bizony ahhoz, hogy egy vesszőből majd bot legyen, nekik együtt kell működniük. Hát ezt rendezik el ők ketten abban a csendben. S amikor végeznek, a juhász előveszi bicskáját, s a választott hajtás kérgén aprócska vágásokat ejt. Nem vágja le a botot, dehogyis vágja, csupán mintázza, formálja, hosszú perceken, talán órákon át. Az apró vágások egy spirális mintázatot adnak végül.

Aztán a leendő bot magára marad, vagyis éppen nem magára, mert ha eddig csak úgy nőtt, vadon, magának, nos, ezentúl már nem úgy fog. Mert valaki mostantól figyelni fog rá. Időnként megnézi, s gondolataiban újra és újra fel fog bukkanni. De nemcsak a juhász fogja kitüntetett figyelemmel kísérni a sorsát, hanem az anyanövény is, akinek tövéről a kicsi vessző megeredt.

Újonnan szerzett apró sebeinek gyógyítására mostantól mindenből egy kicsit többet fog kapni.

Így telik-múlik az idő. Eltelik egy év, aztán kettő, mígnem a pásztor elérkezettnek látja az időt. Mert az idő már csak ilyen, van amikor alkalmas és van, amikor nem. Késő ősszel, mikor a fa nedvkeringése leállt, az egyik legsötétebb estén vágja le a juhász a tőről a sebeit szépen kiforrasztott botot. Miért akkor? Mert teliholdkor a növény a gyökérből a föld fölé áramoltat szinte minden nedvességet. Az olyankor levágott bot keservesen száradna ki, jó eséllyel közben szét is repedne.

De más is történik azon a vaksötét éjjelen. A juhász gondosan tüzet rak. Nem úgy, mint manapság mi, nem olyan tüzet. Az ő tüzét a kétéves várakozás melege táplálja.

Szent tűz ez, aminek épp oly célja van, mint a faválasztásnak egykor.

Ekkor aztán a láng fölött lassan, szépen forgatni kezdi a nyers botot, míg annak kérge megpattan, s lassan felkunkorodik annyira, hogy kézzel lefejthetővé váljék. Nem, nem nyúzza a bicskával, ide csakis a tűz eleme kell, hogy spirituálisan fogalmazzak. Ebből a nézőpontból a botunkat eddig a föld, a víz és a levegőelem táplálta, most a tűz és aztán ismét a víz. Vagyis nem egészen a víz, ugyanis másnap reggel a pásztor a botot vagy közvetlenül a trágyadombba dugja, vagy beteszi a disznóól hidlása alá. Hogy miért? Azért, hogy az a maró, savas közeg hatoljon be a lehető legmélyebben a fa rostjai közé, s a tűzön edzett bot így aztán tényleg majdcsak’ örökéletű lehessen. Szóval beteszi és vár. Ismét csak vár. Mennyit? Talán egy fél évet, talán egy egészet.

Érzi majd, ha eljön az idő. Akkor aztán kiveszi, áttörli, megzsírozza és ráteszi a rézkampót.

Készen van a bot.

Hogy készült a falon lógó másik bot? Az egy kiállításon került édesapámhoz, mint egy díj. Ez a bot, mely első ránézésre még hasonlít is a másikra, egy, a mostani vastagságánál majd kétszer vastagabb, fűrészelt falécből készült az eszterga kései alatt, tucatnyi társával együtt. Nem a juhász készítette, hanem az iparos, akinek műhelyében pácolták, antikolták és rátették a rézkampót.

Elsőre sokan el sem találják, hogy melyik bot a régebbi. Hogy miért? Mert mindenki a szemével keresi a választ, pedig a lényeges különbség csak kézbe véve érezhető. Éppen úgy, ahogy a minket körülvevő világban. Mennyi, de mennyi olyan dolog vesz körül bennünket, amelyet látszólag olyanok, mint azok, amelyek végtelen türelemmel, szívvel-lélekkel készültek valaki által valakinek. Hogy mi értelme akkor ennyit fáradozni? Nem tudom a választ… de érzem.  

Ajánljuk még: 

„A NAGYDOBOSI TÖK NÁLUNK SZINTE CSALÁDTAG” – INTERJÚ FILEP LÁSZLÓ ÉS PIROSKA TÖKTERMESZTŐKKEL
TE MEG TUDOD KÜLÖNBÖZTETNI A JUHOT A BIRKÁTÓL?

Különös, rejtélyes legendák és mítoszok (x)
Hátborzongató, misztikus, rejtélyes, romantikus, meseszerű – ezek a szavak jutnak eszünkbe a legenda szó hallatán. A legendák általában a képzelet szüleményei, szentekről illetve szent helyek keletkezéséről szólnak. Egy-egy hely keletkezésének történetét többféle különböző, rejtélyes legenda övezheti. Összegyűjtöttük a legérdekesebb hazai vonatkozású mondákat. (x)

 
X
Már követem az oldalt