Robogózó csirkék, palackos benzin és vízen úszó vásár – Hátizsákkal Thaiföldön

Két évvel ezelőtt teljesült legféltettebb álmom: egy-egy hátizsákkal a hátunkon a párommal kettesben elindultunk Ázsiába. Csak sejtettük, mi vár ránk, nem szerveztünk sokat előre. Tudtuk nagyjából, hogy mely országokat szeretnénk meglátogatni, és azt, hogy nem csak a turisták számára könnyen elérhető helyeket akarjuk látni.

Hajóval érkeztünk Thaiföldre. Már a határnál tátva maradt a szánk: a hajó egy kis szigeten tett le, egy aprócska bódénál megkaptuk az ott tartózkodáshoz szükséges pecsétet, majd mehettünk tovább. Az egész procedúra kevesebb mint fél órába telt. (Magyar útlevéllel nem kell vízum, egy hónapig ingyenes az ottlét. Ugyanakkor ha túllépjük a megengedett időt, kemény büntetésre számíthatunk!)

Furcsaságok a világ másik felén

Óva intettek bennünket, hogy kerüljük el a híres bulizó helyeket – hiszen azoknál a helyi tarifa többszöröséért lehet megvenni bármit, és tele vannak a külföldiekkel, ami miatt teljesen elvész a thai kultúra és annak varázsa –, így elsőként egy csendes kis szigetre, Koh Lanta-ra vezetett az utunk.

Ahogy partra szálltunk, mintha egy teljesen új világba kerültünk volna. Nehéz volt megszokni, hogy kis majmok ugrálnak körülöttünk fittyet hányva a környezetre, nem félnek, bármikor meglopnak egy tudatlan külföldit. Egy hátizsák kinyitása már gyerekjáték nekik és mondanom sem kell, hogy az embernél sokkal gyorsabban mozognak. 

 
Más furcsaság is akadt persze. A benzint például flakonokban árulják, amire szükség is van, ugyanis robogók kerülgetik az embert úton és járdán egyaránt. Tele van velük minden kis zug. Itt tanultam meg, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Matracot szállítani robogón egyáltalán nem lehetetlen, és az, hogy hány személyes a járgány csak a kezdők limitje: egy négyszemélyes család egy közepes méretű kutyával simán helyet kap egy számomra maximum két személyesnek mondott kismotron. A kedvencem mégis egy óriási csirkés ketrecet szállító robogó volt, de a gyerek sofőrök és a motoros taxik is meglepőek, mármint az első néhány napban... mert megszokni bármit meg tud az ember.

A vezetési stílus európai ésszel felfoghatatlan. Kaotikusan, minden kreszszabályt nélkülözve vezetnek, mégsem láttunk egyetlen egy balesetet sem a kint töltött egy hónap alatt.

Ezen a csendes kis szigeten mi is bátorságot kaptunk, robogót béreltünk. Hazai szemmel aprópénzért találtunk is két – talán épnek mondható – járgányt, és miután egy flakon benzint beletöltöttünk, felfedeztünk a szigetet. Megcéloztunk néhány vásárt, ugyanis az itteni vásárok – főleg a főváros, Bangkok környékén – új horizontot nyitnak egy európai számára. Személyes kedvencem a vízen lebegő piac volt, ahol kis csónakokban árultak, főztek és alkudoztak a helyiek. 

Az ő világukban, ha fehér a bőrünk színe, azt jelenti gazdagok vagyunk, mindegy, honnan jöttünk, vagy mivel foglalkozunk. Pont emiatt, ha külföldiekkel találkoznak, képesek elkérni négy-ötszörös árat is ugyanazért a portékáért. Kis szemfülességgel viszont nagylelkűen hajlandóak engedni az árból, ami azt jelenti, hogy ha ügyesek vagyunk, szinte ugyanannyiba kerül nekünk is minden, mint a helyieknek.

Hogy mit lehet itt vásárolni? Bútorokat, ékszert, Buddha és Jézus szobrot, értékes kézimunkákat – holnapig sorolhatnám. A thai nők a csónakban főznek is, helyben készítik el a jobbnál jobb helyi különlegességeket. Például itt ettem a legfinomabb ragacsos rizset mangóval (mango sticky rice) ami a legismertebb thai desszertek egyike. Valószínűleg itthon eszembe sem jutna bármilyen gyümölcsöt rizs mellé enni, de az édes, kókusztejes étel az érett zamatos mangóval hihetetlen ízbomba!

 

Második kedvencem, a vonat-vásár is megér egy misét: konkrétan a sínekre teszik ki az emberek az árut. A bukkanó ott van – és emiatt is látogatott hely – hogy ezeken a síneken bizony naponta 6-7 alkalommal végigmegy a vonat. Ilyenkor a helyiek mindent odébb tesznek, megvárják hogy elmenjen a szerelvény, majd ugyanazzal a laza mozdulattal visszakerül minden a helyére. Konkrétan néhány centiméterre halad el a vonat tőlük, elég rémisztő látvány.

 

Az emberek itt is, mint Délkelet-Ázsiában szerintem bárhol, nagyon segítőkészek. Bár a legtöbben nem beszélnek angolul, mindent megtesznek hogy segítségünkre legyenek úgy, hogy cserébe nem várnak semmit. Volt, hogy mutogatva kommunikáltunk, de megesett olyan is, hogy egy helyi idős néni 25 percen keresztül keresett valakit, aki tudott angolul ahhoz, hogy nekünk segíthessen. Legjobban az a taxis lepett meg, akit az elkért összeg miatt elutasítottunk, ő pedig elküldött egyik társához, aki nála jóval olcsóbban elvitt a kívánt helyre.

Jó volt látni, hogy a híres, Thaiföldhöz kapcsolt élmény, az elefántháton sétálás már kezd kimenni a divatból. Én személy szerint elítélem ezt a fajta szórakozást, hiszen rengeteg szenvedést, szörnyű idomítást él át a több tonnás állat addig, míg képes lesz ennyire szelíden engedelmeskedni az embernek. Régebb a helyieknek szükségük volt elefántokra a túléléshez, de ma már gépekkel helyettesíthetők, így semmi nem indokolja kínzásukat.

Már több olyan elefántmenhely működik Thaiföldön, ami a cirkuszból kiöregedett, vagy munkához túl gyenge, esetleg mentett állatokra vigyáz. Ezeket támogatni lehet a látogatással – számomra ez nagy élmény volt, és még az állatnak sem kellett szenvedni érte.

 

Persze ez a délkelet-ázsiai ország is tartogat némi kultúrsokkot egy európai számára. A higiéniaszint közelébe se ér a jól ismernek (cica ül az étterem asztalán, poros utcák szélén kifőzdék működnek, stb), ennek ellenére úgy gondolom, a teljes thai-élményhez hozzátartozik, hogy elengedjük a nyugati elvárásokat, és megpróbálunk kicsit más mentalitással, a helyiekhez odafordulva jelen lenni. Természetesen a megfelelő elővigyázatosság (pl. oltások) mellett.
Az biztos, hogy Thaiföldet egyszer látni érdemes, az ott lakókkal pedig mindenkit leültetnék beszélgetni egyszer-egyszer. Különleges, fantasztikus emberekkel találkoztunk, akik másképp látják a világot, mint mi, és ezt mindig jó megtapasztalni.
Engem annyira magával ragadott az ország különleges kultúrája és gyönyörû tengerpartjai, hogy remélem, hamarosan visszamegyek. Akkor már óvatosabb leszek a majmokkal is, tuti nem fogják lenyúlni a flakon vizem!

Fotók: Szabó Cecília