Piros lámpás helyett piros csempés házak Budapesten

Már a régiek is erőt, jelentőséget tulajdonítottak neki. Például Egyiptomban a pirosra festett tárgyakat tűztől remélték megvédeni, míg a piros színnel festett állat termékennyé vált hitük szerint. A régi zsidó hagyomány szerint a bárányvérrel kent ajtófélfa megvéd a tíz csapás ellen. A zsidó és keresztény hagyományok egyformán tartották a piros színt a komolyság és a fenség színének. A görögök piros lepellel fedték halottaikat, hogy azokkal így megbékéljen az alvilág, Rómában a menyasszony hordott piros fátylat, flammeumot, ami a szenvedély, a szerelem, a szeretet jele. De a kínaiak is pirosban esküsznek, az a menyegző színe, a fehérrel együtt pedig a boldogságé. Magában jelképe az ünnepnek, jó szerencsének, hosszú életnek.

De biztonságérzetet is ad a piros, ünnepi szín, az ősi bizalom, életerő jelképe. 

Abonyi utca 25.

Az Abonyi utca Istvánmező villanegyedét köti össze a forgalmas Dózsa György úttal és  a békés Zichy Géza utcával. Nagyrészt századfordulós társasvillák világa ez, egyikük, a 25-ös szám a virágos századelő óta kínál csöndet, kényelmet boldog lakóinak, lépcsőházában vérvörös csempék kísérik haza a szerencsés idetartozókat. A villa megrendelője bizonyos Kornstein Emil kereskedő volt, kinek virágzó vállalkozásai Nagyszalontán és Nagyváradon léteztek, ő mégis itt, a huszadik század elején még Erzsébetvároshoz tartozó, vadonatúj villanegyedben épített magának házat.

A tervezők Bauer Emil és Guttmann Gyula voltak, az építés éve 1911, a stílus inkább art deco, noha a szecesszió fénykorában járunk. Bauer építész úr sikeresen szeretett bele a környékbe, a szintén saját tervezésű, közeli, anno Bálint, ma Cházár András utca 18-ban vett magának lakást. 1907 és 1918 közt volt közös irodája Guttmann kollégával, közös munkájuk a Trombitás-ház a Szilágyi Erzsébet fasor 19. alatt többek között. Bauer úr az első világégés után egyedül dolgozott, ő tervezte a Corvin mozit is, és 1937-38-ban a Majestic és Mirabel szállókat a Karthauzi utcában, Budán.

 Kép: Szuhai Barbara, Mesélő házak

Az Abonyi utca leginkább a mérnököknek volt békés otthona a második világháború előtt. A lakcímjegyzékek szerint Szepessy Sándor és Gyula okleveles gépészmérnökök, Bleuer Ödön mérnök és vállalkozó úr, Kármán Norbert gyárigazgató, Márkus Salamon kereskedő lakott itt 1916-ban. A húszas években költözött be Kökény Ilona színésznő, Saliger Emil mérnök, Csöngős Árpád lapszerkesztő, és Dötsch Ede úr, ki a rejtélyes „művész” foglalkozást űzte.

Csalogány utca 26.

A Csalogány utca egészen más világ, hiszen immár Budán járunk, a Vízivárosban. A forgalom több sávon halad, de mert mindkét házsor távolabb húzódik az úttesttől, szellős az összkép, sőt nyugodtnak is tűnik dacára az állandó nyüzsgésnek.

A 26-os ház középtájt áll, Z-alakú alaprajza különössé teszi, terméskő borításával,

nagy ablakaival, pláne íves teraszaival üdítő eleganciát képvisel hervasztó külsejű,

nagyrészt a huszadik század hetvenes éveiben épült szomszédaihoz képest.

Az építés éve 1942, a megrendelő a hajdan virágzó, mára az ismeretlenségbe veszett vállalkozás, a Nagybátony-Újlaki Rt. Nyugdíjintézete volt. A Nagybátony-Újlaki Egyesült Iparművek Rt. több nagymúltú vállalat egyesülésével jött létre 1928-ban az Angol-Magyar Bank támogatásával. Foglalkoztak műkő, tégla- és cementáruk, valamint azbesztcement pala, papírlemez, tetőcserép gyártásával, szénbányászattal, kavics-, és homokkotrással, és mindezen anyagoknak Dunán és Tiszán való szállításával. Központjuk a Vilmos császár, azaz a mai Bajcsy-Zsilinszky úton volt. A cég háború után kezdődött kivéreztetése 1949-ben, teljes vagyonának államosításával zárult le.

 Kép: Szuhai Barbara, Mesélő házak

Ez a házépítés még a fénykor gyümölcse. A jó elhelyezkedésű, modern bérház megbízására a divatos tervezőt, Árkay Bertalant (1901-1971) hívták meg, aki a tehetséges, városépítő Árkayak harmadik generációjaként a két világháború közti Magyarország egyik legkeresettebb építésze volt. Art deco, majd modern stílusú villák és bérházak sokasága fűződik nevéhez. Ez a Csalogány utcai ház azért különleges, mert az itáliai novecento hatása érződik rajta, és ezzel egyedülálló a budapesti bérházak között. 

Az igazán merész részlet a lépcsőházban fogadja a látogatót: narancssárgás-piros csempe borítja plafonig a lépcsőfordulókat egészen a legfelső szintig. Egyenes vonalú, teljes falat fedő ablakcsíkok szolgálnak fényforrásul, azt meleg színek verik vissza, fürdetik barátságos, állandó fényben az egyébként keleti fekvésű, tehát magától nem különösebben világos lépcsőházat. Felmászni is ünnep rajta, dacára a nyáron párás hőségnek, ami szokás szerint a legfelső emeleten igazán embert próbáló. De kárpótol a szép, nemes anyagok használata, a meleg színek, a meszelt falak és fémkorlátok íve. Úgy szép ez a ház, ahogy van.

Síp utca 17.

A Síp utca a régi zsidónegyed szíve-lelke, közepe. Keskeny, árnyékos, magas házai nagyrészt várnak még türelmesen a jól megérdemelt, lassan 100 éve nem siető álom-beruházóra, aki végre felújítja őket, visszahozva a fénykor eleganciáját. De vannak kivételek. A 17-es ház megújult nemrég, és azóta bizony érdemes megállni és hosszasan elmélázni előtte.

A mai Síp utca 17. keskenyke telkére először a híres építészekben bővelkedő Hild család Károly nevű fia tervezett földszintes házat 1861-ben. Hild Károly 1812 és 1899 közt élt, kőfaragó volt és építész. Ő tervezte a Bródy Sándor utcai „kéményseprős házat” a szintén 17. alatt, és a mai X. kerületben álló szép, klasszicista Dreher-villát is. Az ő házát bonttatta le az új tulajdonos, bizonyos Burger János. Burger uram szállodatulajdonos volt, a közeli Nyár utca 30. alatt üzemelt 1901 óta Imperial nevű, nevénél jóval szerényebb műintézménye. Ez nem volt különösebben virágzó vállalkozás – 1918-as kimúlásáig több tulajdonos váltotta egymást – de azért hozott annyit a konyhára, amiből vidáman meg lehetett bízni egy menő építészt, sőt építészpárost, hogy ugyan tervezzen már meg egy jóképű, szecessziós bérházat a Dohány utcai nagy Zsinagóga szomszédságában.

 Kép: Szuhai Barbara, Mesélő házak

A tervezés éve 1907, az építkezésé 1908, a tervező páros a Löffler testvérek. Löffler Béla és Löffler S. Sándor karrierjüket Spiegel Frigyes, majd Lajta Béla irodáiban kezdték. Sok, főleg szecessziós szépséget terveztek a fénykor Budapestjén, leghíresebb épületük a meseszép Kazinczy utcai ortodox zsinagóga. Valamivel annak megépülte előtt születnek a Síp utcai tervek, és valószínűleg az elhatározás is: az eredetileg fotós műteremnek szánt legfelső emeletre a Löffler építésziroda költözik majd.

1906-1918-ig dolgozott együtt a két testvér, azután Béla hagyta el a közös irodát, és hamarosan az országot is. Kalandos élete során minden idők egyetlen magyarjaként nyitott építészirodát Alexandriában 1925-ben. Valamikor a harmincas években halt meg valószínűleg Jeruzsálemben. Testvére túlélte Pesten a Holocaustot, előbb Bécsbe, majd Melbourne-be költözött, ott is halt meg 1962-ben.

Híresen szép, pávákkal díszített, rézberakásos kapuja mögött mélyvörös majolika burkolat rejtőzik,

és eredeti, mindent túlélt, kék-fehér padlóburkolat fogadja a szerencsés keveseket, akik ide beléphetnek, hogy meglássák: a fehér falon az önfeláldozó szeretet örök jelképe, a fiókáit etető pelikán képei díszítik az előteret.

Síp utca 6.

Szintén Síp utca a következő, gyönyörű, mélyvörös csempével keretezett lépcsőházzal büszkélkedő, hatos számú épület, ami egyre szomorodó homlokzattal várja a csodát, vagyis a felújítást. Az építés éve szintén 1911/1912, a tervező bizonyos Székely Vilmos, a megrendelő Mártonffy Márton nyugalmazott iparoktatási főigazgató, országgyűlési képviselő.

A szecessziós bérház lakói közt a gyárigazgatótól a cukorkaárusig, fűszerkereskedőtől a pipa- és botkereskedőig mindenki megtalálható volt. A legérdekesebb lakó mégiscsak a legfelső szint műtermének volt boldog bérlője 1928-ban: itt élt Fried Pál festőművész, kinek az élete kész regény.

  Kép: Szuhai Barbara, Mesélő házak

1893-ban született Budapesten. Öregkorában büszkén mesélte, hogy annak idején Kun Béla igencsak szerette volna őt felakasztani, de ugye ez mégsem sikerült neki. Az első világháború alatt francia fogságba került, öt év múlva szabadult és ért vissza Pestre. Közben bejárta Észak-Afrikát, balerina portréi mellett keleties képei attól kezdve állandó szereplői repertoárjának, 1932-ben ezekből volt gyűjteményes kiállítása az Ernst-múzeumban. Sokat nem élt a Síp utcában, 1936-ban már az Akadémia utcában, 1943-ban a Hollán Ernő utcában tartotta műtermét.

Ekkor már inkább portréfestő volt, a Színházi Élet lelkes cikkei szerint megfestette Muráti Lilit, sőt, egy alkalommal Mussolinit is. 1946-ban emigrált, New Yorkban telepedett le, 1947-től meghívott oktatója New York Képzőművészeti Főiskolájának. Rendkívül népszerű portréfestő volt,

egy képe három-négy óra alatt készült el, megfestette a legnagyobb nevek közül Marilyn Monroe-t és Greta Garbo-t is. 

1970-ben Pesten nyilatkozott az Ország-Világnak: „Hiszek a jó ízlésben, a régi iskola híve, impresszionista festő vagyok.” Megbecsült, tehetős festőként élte életét, 1976-ban, New Yorkban halt meg.

Forrás: Helyszínbejárás 2020-2021, és ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT