Mezőn termő tudás: kiránduljunk az etnobotanika világába!

ZónánTúl

Mezőn termő tudás: kiránduljunk az etnobotanika világába!

Festő csülleng, forrasztófű, kutyabúza és kakasmandikó – tudjuk vajon, mit jelentenek ezek a szavak? És azt, hogy mire használták őket? Hogy honnan ered a nevük? A régiség emberei, de talán már honfoglaló őseink is tájékozottabbak voltak e téren – az etnobotanika tudományának segítségével azonban mi is magunkra szedhetünk némi tudást!

Mi is az etnobotanika?

A növényvilág és az ember közötti sokrétű kapcsolat egyidős az emberiséggel. A különféle növényeknek sokféle szerepe és jelentősége van egy-egy népcsoport életében, kultúrájában, legyen szó táplálkozásról, gyógyításról vagy akár az építkezésről. Ezekről az izgalmas kapcsolatokról igyekszik képet adni az etnobotanika tudománya, ami a néprajztudomány és a botanika összefonódásából építette fel önmagát.

A magyarság növényismeretéről egészen korai leletek tanúskodnak: már a honfoglalás ideje előtt sokszínűen használták őseink a különböző, közelükben fellelhető élővilágot.

Nem hiába: a vándorlás során számos környezeti hatás, sok népcsoport befolyásolta identitásunkat. A magyar népi növényismeret a gyakorlatiasság, a hasznosság vezérelvén jött létre, és mai ismereteinket hosszú évszázadok paraszti tapasztalatai is gyarapítják.

Minek nevezzelek?

Megannyi növények elnevezése annak egykori használatára vezethető vissza (kosárfűz, sörárpa, takarmánytök, tetűfű, bagzófű, vasfű), vagy éppen morfológiai sajátságokról árulkodik (ökörnyelv, farkasfog, gólyaorr, kardvirág). De jól ismerjük betegségekről árulkodó növényneveinket is: a bolondító beléndek (Hyosciamus niger) például idegnyugtató narkotikumot tartalmaz, bódító hatású gyógyszert készítenek belőle, de jó példa a fülfűként emlegetett házi kövirózsa is (Sempervivum tectorum), melyből panasz esetén a fülbe csöppentettek.

Felfedezhetjük ismert állatainkat is növényneveinkben. Ennek oka gyakran a külső hasonlóság vagy éppen az, hogy az állat nagy kedvvel fogyasztotta a növényt, esetleg menedéket talált alatta. Így alakultak ki

kakasmandikó, libapimpó, farkasalma, rókagomba, macskagyökér

vagy éppen kakukkfű szavaink.

Számos más névadási motiváció is figyelemreméltó, ezek közül egyik kedvencem például a kutya előtag alkalmazása: olyan növényeket neveztek el így, amelyek a közösség számára értéktelenek, hasznavehetetlenek, nemkívánatosak voltak. Gyakran illettek ilyen jelzővel gyomokat, mérgező növényeket vagy csekély élvezeti értékű gyümölcsöket: ebszékfű, ebszőlő, kutyaborostyán, kutyacseresznye, kutyabúza, kutyabenge, stb. Ugyanígy negatív felhangot jelentett a farkas elő- vagy utótag használata is, ami az előbbieken túl a növény mérgező jellegét is jelezni hivatott: farkasölőfű, farkasgégevirág, farkasbab, stb.

Régi dolgok, új köntösben

A rengeteg gyógynövényt ezernyi módon használta a régiség embere. Mindenki tudja, hogy gyógyítottak vele, főztek a felhasználásával – de kevesebben hallottak arról, hogy a ma felkapott trendek alapjait is szinte kivétel nélkül megtaláljuk az egykori növényfelhasználásban.

Színezd újra a természettel!

Rendkívül érdekes, és mára már nagyrészt feledésbe merült művészet a festőnövények alkalmazása. Elődeink évezredekre visszamenőleg a legnagyobb kreativitással használták a természet kincseit a színek megidézésére és rögzítésére. Fekete hajat varázsoltak a szeder bevetésével, hajat szőkítettek a vöröshagyma buroklevelével, a bőrcserzéshez pedig szömörcét hívtak segítségül. A sóskaborbolya a sárga szín, a szurokfű a vörös, a dióburok a barna, a tölgygubacs a fekete elérésében segített.

Ételeiket is előszeretettel színezték: a bort fekete bodzával, áfonyával vagy fagyallal, a likőröket sáfrányos szeklicével, a sajtot és vajat a dél-amerikai orleánfa (Bixa orellana) maghéjával festették. A festő csülleng és a buzér a textilfestésben vitték a pálmát, amíg az indigó ki nem ütötte őket a nyeregből. Bármennyire is hihetetlen, a nagy csalánnal sárgát tudtak előállítani, a mézgás éger pedig a gyapjút varázsolta kedvelt árnyalatúvá. A szurokfű volt a vargák festőfüve, a varjútövis timsóval keverve pedig sárga tintához juttatta a hozzáértőket.

Ökotextil, before it was cool

A kender és a len a ruhakészítés abszolút alapanyagai voltak, még a legapróbb és legdurvább hulladékrostok sem minősültek értéktelen szemétnek. De

őseink a csalánból is képesek voltak textilt előállítani,

durva, erős vásznából például lúgzókendőt készítettek, a kecskerágó kérgéből pedig ostort fontak. A bükkfa- és nyírfatapló gyakran volt a sapkák- és táskák alapanyaga, a kukoricacsuhéból pedig szatyrokat varázsoltak.

Azé, aki szedi?

A vadgyümölcsök etnobotanikai vonatkozásai is érdekes szokásokat tárnak fel előttünk. Régebben, ha valaki a falu határában olyan vadalma- vagy vadkörtefát talált, aminek bő termése volt, de a gyümölcs még nem volt érett, akkor a fa törzsét vékonyabb ággal, szalma- vagy szénakötéllel körül kötötte, esetleg tövéhez kőhalmocskát rakott – így jelezte, hogy arról más bizony le nem szedheti a gyümölcsöt.

Gyümölcsöt szedni önmagában nem volt szabad bármikor, azt a faluközösség szabályozta. Egyes területeken, például Zabolán – az 1847-es faluhatározat szerint – szeptember 1-jén harangszóval jelezték, hogy mikor indulhatnak a közerdőre vadalmát szedni.

Érdekes szokás alakult ki Vas megyében is: a magántulajdonban lévő gesztenyefák termését mindenszentek napja után bárki szabadon gyűjthette. Kocsorbával húzták halomba a gesztenyét, és klumpával taposták ki a tüskés kupacsból.

Aztán ott van a vackor és a vadalma: a XVII-XVIII. században az ezekből készült ecet a jobbágyszolgáltatások közé tartozott. A vadrózsával űzték el a rontást, a sulyom lisztjéből pedig az Alföldön pogácsát sütöttek.

Nem túlzás azt állítani, hogy a sort szinte a végtelenségig folytathatnánk. A néprajzkutatók és botanikusok együttműködése olyan elképesztő történelmi gyökerekhez, felfedezésekhez vezetnek el bennünket, amiken csak ámulni lehet. Hihetetlen az a bölcsesség, az a szerteágazó ismeret, amivel elődeink rendelkeztek, ahogy az is felfoghatatlan, milyen nagy mértékben beszűkült mind ismereteink, mind gyakorlati helytállóságunk köre.

Csodálatra méltó az egykori egyszerű, átlagos falubéli ezermestersége, és mindaz a gyakorlat, amelyből ma is látszik, összhangban éltek a természettel. Rendkívül fontos lenne visszaidézni ezt a tudást, s ha változtatni akarunk, mielőbb fel kellene eleveníteni a múlt értékeit, amiből mindannyian csak tanulni tudunk.

Összeállításunk a Soproni Egyetem Növénytani és Természetvédelmi Intézete Etnobotanika jegyzeteinek felhasználásával készült, amelynek részletes tanulmányozását szeretettel ajánljuk minden olvasónk számára!

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X