Hoztam valamit a régi kertből – virágnyelven bontakozó életet

Bimbók a nyiladozó rózsabokron

Amikor kicsi voltam, a nyarakat nagyanyámnál töltöttem. Ott egyedüli gyerekként az üvegházak közt bóklásztam, lábatlankodtam.

Virágkertészetek voltak mindenfelé, volt alkalmam elmerülni a természetben.

Hallottam, ahogy sóhajtott a kert a nyári zápor után, láttam a hajnalkák meg a kukacvirágok reggeli nyílását, azt, ahogy egy pillanat alatt földre ejtette szirmait a bazsarózsa és ahogyan a hangya cipelte az ibolyamag hangyakalácsát. Tudtam, hogyha csukódik a körömvirág, akkor jön az eső, ha bimbókban nyújtóznak a krizantémok, akkor lassan vége lesz a nyárnak.

Nálunk normális dolog volt áprilisban a medvehagymás-tejfölös kenyeres tunkoló, júniusban a fazékban fortyogó rózsalekvár.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

Kis láboskámban játszásiból ott kevergettem a papsajtot piros ribizliszemekkel, a juharlevélen tálalt homoktortába virágszirmokat szórtam, ezzel kínáltam a körbe állítgatott fatörzseket: a vendégeimet.

Esténként virágkastélyról álmodtam, ahol hársfasor vezet a soktornyos házhoz, kisvonat fut a virágágyások között.

A kertben rózsalugas, illatos füves kert, bent pedig készülnek a virágos sütemények, sülnek a füves kekszek, a vendégek apró asztaloknál vadvirágos porcelánból virágteát isznak. Ha pedig esett, a veranda sarkába húzódtam, egy öreg fotelba kucorodva olvastam. Ott sorakozott temérdek könyv, sorra vettem őket. Ami a könyvtárban van, az itt is marad, kacsintott nagyapám, nem is vittem ki könyvet a kertbe. Nagy sokára értettem meg, hogy amit olvastam, legtöbbször arról kellett mélyen hallgatni.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

 

Megbabonázott a szárba szökkenő élet

Talán azért, hogy ne legyek útban, korán befogtak a munkába. Először segítettem kihordani a szegfűcsokrokat az üvegházakból, később egyedül is szedhettem a szálakat. Látták, biztosan bánok a késsel, tudok számolni, szedtem szépen csokorba a vágott virágot: megfigyeltem, hol kell levágni, hogyan kell a fehér madzaggal megkötni. Hatalmas területeken színes virágok nyíltak, fajtánként sorba ültetve. Az asszonyok délutánonként az eresz alatt kötötték csokorba a délelőtt szedett szálakat.

Mezei csokrot kötünk – mondták, aztán a csokrokat kötegekbe szedték, batyuba bugyolálták, és hajnalban vitték a temetőhöz.

Imádtam nézni, ahogyan a búzavirágból, pézsmaszegfűből, margarétából, rézvirágból, pillangóvirágból gyönyörű színes csokrok kerekedtek. Volt, aki orgonalevéllel kötötte körül, mások pedig sóvirág-mandzsettát raktak rá. Varázslatnak tűnt, ahogyan alakultak a mezei csokrok, olyan szépek voltak. Figyeltem, aztán szinte észrevétlenül kezdett járni a kezem, rakosgattam egymás mellé a virágfejeket, csupaszítottam a szárakat, szorosra fontam a bogot, és az én mezei csokraim is ugyanolyan szépek lettek.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho

Megtanultam, hogy a rézvirág közé bazsalikom való, hogy finoman illatozzon, és azt is, hogy a nárciszok szára köré kell tenni a buxuságat, hogy ne vágja el a szárát a madzag.

Ott, az üvegházakban csodálkoztam rá arra, hogy az apró magból hogyan szökken szárba az élet. Pirinyó volt a mag, tizennyolcat kellett egy sorba, harminc sort egy ládába. Pálcikával húztam a barázdát, pici ujjaim rakosgatták a magokat. Tudtam, hogy puha és zsíros föld kell a ládába, hogy jól keljen a mag, fölé pedig egészen finomra rostált, hogy szépen tudjon fejlődni. Langyos vízzel megpermetezni, és ügyelni, hogy ki ne száradjon. Lestem, ahogyan napok múlva előbújt a magból az élet.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho  

 

Rend és szépség – a természetben és a lelkemben

Amikor gimnazista lettem, Virág Bandi bácsitól kaptam az első latin szótáramat. A család jó barátja volt, a környék elismert kertészmérnöke. Kertjében több tucat különleges örökzöldet nevelt. Imádtam hallgatni történeteit. Tőle tanultam, hogyan virágzik a fenyő, hogy milyen élőhelyet nyújt a tűlevelűek aljnövényzete. Ültünk a kőlépcsőn, a szél ringatta a fenyőfákat felettünk.

Látod, a hegyük az égig ér, összekötnek minket az égiekkel, mutatta, és könnyű volt elképzelni. Azóta érzem úgy, hogy a fenyőkben van valami fenséges, valami olyan erő, ami túlmutat rajtunk.

Olykor vágyom fenyvesbe, hallgatni a susogásukat, beszívni illatukat. Csöndjükben, ha jól figyelek, megtalálom a kapcsolódást az égiekkel.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho

 

Rekviem az üvegházi orchideákért

Diákként rövid ideig dolgoztam egy kertészetben, ahol orchideákat és más, trópusi növényeket termesztettek. Igazi, embert próbáló munka volt. 100%-os páratartalomban kellett bujkálni a buja zöld növénytengerben. A sásszerű levelek karcolták a testemet, a gumicsizma sem védett meg a sártól, a vegetatív szaporítás minden titkát saját bőrömön tapasztaltam meg.

Miközben a flamingóvirágok gyökérkezdeményeit bugyoláltam kis földlabdácskákba, hogy néhány hét múlva új növényként lehessen leválasztani őket az anyatövekről, volt időm elgondolkodni az élet nagy dolgairól. Például arról, hogy mennyire felesleges és pazarló dolog fenntartani ilyen üvegházakat, ahol mesterséges körülmények között, tengernyi befektetett energiával, munkával állítanak elő olyan növényeket, amelyekre ugyan van igény, de a világ azért meglenne nélkülük. Valójában a fenntarthatóságát kérdőjeleztem meg, de a virág-divat messze túlmutatott, és ma is túlmutat rajta.

Tán csodállak, ámde nem szeretlek – gondolom azóta is az üvegházakban nevelt orchideákról.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

 

Gondoskodásból biodiverzitás

Fiatalasszonyként egy darabig Berci bácsi volt a szomszédunk. Mogorva, barátságtalannak tűnő ember volt. Különös kertjében ismertem meg a biodiverzitást igazán – de akkor még sejtelmem sem volt róla, hogy az. Szigorú rendben álltak gyümölcsfái, köztük egyenes sorokban a bogyós gyümölcsök bokrai. A bokrok közt zöldség- és virágsorok, mértani pontossággal ültetve.

Volt abban a kertben minden: számtalan ribizlifajta, egresek és josták, málnák és szedrek.

A sorok végén illatos rózsák, a zöldségek közt büdöskék, körömvirágok, a kerítésen hajnalka. Hordókban gyűjtötte az esővizet, csak azzal öntözött, és növényekből erjesztett szörnyen büdös levekkel permetezte rendszeresen a kertet.

Jómagam megpróbáltam az egykori mandulást kertté varázsolni. Berci bácsi figyelte minden lépésemet, mert olykor átkiabált a kerítésen a maga mogorva stílusában:

Mit csinál maga?! Hogyan metszi azt a fát? Sose lesz így barackja! Nem tudja, hogy ide nem lehet répát vetni? Öntözze meg a paradicsomot ezzel, és akkor nem lesz ilyen göthös! 

– és egy vödör csúf folyadékot adott. Néhány év alatt, a kerítésen át tudtam meg tőle a növényi permetlevek és tápok titkait. Azt, hogy miért ülteti együtt a répát meg a hagymát, miért kell a paprika mellé a büdöske, a ribizlik közé a sarkantyúka, miért kell a betonjárda szélén virítani az útifűnek.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

 

Tradíció – ...bennem a létra

A növények iránti szenvedély vitte lábaimat a messzi kolostorig, ahol Angelica nővér szavait ittam. Olyan világ nyílt ki számomra, amely a jól ismert virágokat és füveket egészen más megvilágításba helyezte. Összefüggések álltak teljes egésszé a fejemben. A régi kertek tapasztalataiban felfedeztem azokat az apróságokat, amelyeket már valakitől hallottam. Ami már a részem volt, most teljességgé vált.

Miféle gondolattal alkotta meg a Teremtő a világot? Mit adott nekünk, és hogyan kell a növényi javakkal élni?

Ott éreztem meg, hogy a világnak a rendje, a növények csodálatos világa nem véletlenül ejtett rabul. Sorra jártam a hegyeket, kedves asszonyok osztották meg velem anyjuktól, nagyanyjuktól hozott tudásukat. Illatos réteken szedtünk gyógyítást hozó füveket, fenyőfák hangjai mellett papsajtos majszoltunk és csalánmagot szórtunk a vajas kenyérre. Ingrid asszony konyhájában pitypangszörpöt és rózsalekvárt főztünk, böjti füvekből zamatos levest, komlóhajtásból fenséges mártást. Desszertként csokoládéba mártott kerekrepkény-hajtás, dióval és bársonyvirág-szirommal töltött cukkinivirág került az asztalra.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

 

Nevet adni a névtelennek: ez is növekedés

Aztán amikor egyszer az élet nehézségekkel tett próbára, egy ideig újra egy padlásszobában laktam. Keserves egy hely volt, csupa égre tekintő ablakkal. Abban a két évben szakadatlanul esett, és az ablakokat alig lehetett kinyitni, különben beesett az eső. A szürke fellegeket bámulhattam az asztalom mellől.

Ebben a szomorú, jövőkereső időben találtam rá a közelben egy a kertre, fönn a dombok közt.

Jó órácskát kellett gyalogolnom a kis padlásszobából, hogy odaérjek. Béke volt benne és nyugalom. Leültem az íriszek mellé, és néztem le a háborgó városra. Jó messzinek tűnt onnan. Sétáltam a növények közt, cirógattam a már enyészetté vált kerítést, gondolataimban összeraktam az egykori elrendezést, szinte láttam az ágyásokat, a kerti utakat, a boldog kert lakóit, ahogyan élték ott a szép napjaikat. Begyűjtöttem a gyógynövényeket, csokorba szedtem a virágokat, illatos rózsákat. Később volt ribizli, nyári alma, őszre kivadult otelló borította be az összedőlt kunyhót, birset himbáltak az ágak. Szép csipkebogyóterméssel raktam teli a kosarat, tobozokkal, dióval adventre. Találkoztam rókával, nyuszival, madárkákkal, gyíkokkal, simabőrű nem járt oda fel, egy sem. Csak én.

Két éven át az volt én kertem. Ha kérdeztek, meséltem róla. Nagyon szépen meséltem.

Az a kert valakié volt, aki soha nem látogatta. Így, elvadultan, úgy tűnhetett, hogy senkié. Valójában az enyém volt, de ezt senki sem, és a valaki sem tudta. Én pedig minden héten felgyalogoltam a dombok közé a kis padlásszobámból, hogy legyen nekem is kertem. És volt.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho

Az a valaki, aki otthagyta azt a kertet, ő segített át azokon a cudar éveken – meg az elhagyatott kert.

A kertet kérdeztem, hogyan legyen tovább. Mi legyen az élettel. Az életemmel. Mondhattam volna, hogy ott aranynapok voltak, ahogyan azt Hamvas Béla írta egykor. De ez a kert ősszel halványlilában és fáradt zöldben úszott, a tengernyi esőnek tudhatóan. Néztem szemben a messzi hegyeket, a sokasodó felhőket. Áztam, csorgott a víz a csizmámon. És szépen lassan, ahogy a fű nő a csöppektől, úgy született meg bennem a gondolat: a virágok. Az ehető virágok. Ez az, amit tudok, amit csak én tudok. Ez lehet az utam, ami elvezet. Hogy hová? Nem tudom. De édes misztikumnak éreztem – és évekkel később találtam erre választ szintén Hamvas Bélánál, A virágszedés lélektanában. Ahhoz viszont, hogy eljussak bárhová, ahhoz kellett még valami, ami szintén nem volt. Pénz.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

 

Szavak által virágosan 

De itt volt az elhagyott kert, amiben virágok és illatos gyógyfüvek teremtek. Ősszel édes gyümölcsöket ontott. Gyűjtögettem hát, és készültek sorra a különlegességek. Kandírozott virágok, jószagú teák. Levendulás szilvadzsem, csipkebogyólekvár, bámulatos rózsazselé. A barátok eltették nekem az üvegeket, kézzel írtam a címkéket, és vittem a piacra. Nehéz idők voltak – ezek is – de akkor már láttam, hogy egyszer majd minden értelmet nyer. És a piacolós, kötényébe nehéz sóhajokat rejtő néniből egyszer majd megbecsült írónő lesz.

Virágkastélyról is álmodoztam közben, mert az álmokat soha nem dobhatjuk sutba.

Elképzeltem egy virágkóstolót, és az Ég úgy adta, hogy lett méltó hely is hozzá. Talán nem nagyképűség azt mondani, hogy ez egy olyan „műfaj”, amelynek hazai szülőanyja vagyok. Minden virágkóstoló más, minden alkalommal egyedivé formálom a helyhez, évszakhoz, az adott virágkincshez. Csodás helyek adnak otthont rendszeresen ezeknek a programoknak, magánkertek, kastélyok, botanikus kertek. Ugyan virágkastélyom nem lett, és talán soha nem is lesz, de ezek a varázslatos helyek kárpótolnak érte. Talán többek is, mint egyetlen virágkastély.

Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho 

A virágkóstolókon az asztalon láthatatlanul ott van a biodiverzitás, a tradíció és az innováció, az ökológiai szemlélet, a nem-növekedés, a rendszerben gondolkodás, a fenntarthatóság. Azon vagyok, hogy ezt virágnyelvre fordítsuk, és megérezzük, megérthessük a virág valódi lényegét.

Nem kaptam szárnyakat, pedig mindig szárnyalni szerettem volna. Szárnyaimat magam építgettem, próbálgattam, vajon röpképesek-e, vajon lehet-e velük magasba emelkedni.

Már tudom, hogy sokan kísérik figyelemmel munkásságomat, könyveimet antikváriumokban keresik. Amikor kilépek a színpadra, hogy csillogó szemű kertrajongóknak meséljek virágmeséket, amikor a gyermekeim már az ő kicsinyeiknek adják tovább a növénytitkokat, kicsit büszkeség is tölt el, valami olyasmi, amit Janus Pannonius énekelt: „Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám, szellemem egyre dicsőbb, általa híres e föld.”

Hálás vagyok érte a virágoknak.