Fokhagymás időutazás egy pirítóson

ZónánTúl

Fokhagymás időutazás egy pirítóson

A konyhában írok, háttal a munkapultnak. Hallom, hogy a pirítóst most dobta ki a gép. Oda is éghetne, akkor legalább érezném, hogy pirult valami kenyérféle a sütőben.

Tudom, tudom, értékelni kell minden találmányt, ami a házimunka megkönnyítését szolgálja, de én a kenyérpirítóban látom kicsúcsosodni azt a folyamatot, amely mentén egyre inkább elszakadunk az ésszerű, egyszerű élettől.

Nem csak a pirított kenyér illatát hiányolom, bár azt nagyon. Hiányolom mellette a melegséget is, ami nem csak a kenyeret pirította zamatosra. Hiányolom az időt is, amikor otthon a pirítós elkészítése nem volt ennyire mechanikus, morzsatálcásan pedáns, csillogó, szinte steril tevékenység. Amikor nem csak annyi volt, hogy a gépet bekapcsolom, lekapcsolom. Egy hideg kattintás, amit nem kísér se morzsa, se szag.

Jó lehetne ez is, de nekem azért hiányzik a gyerekek csipogása, a lökdösődés, hiányzik a fejkendős asszonyok sürgölődése a konyhából.

Hiányzik a tűz a kályhákból.

Januárban különösen hiányoznak olyan dolgok, amelyek már elmúltak, pedig jók voltak, a földön tartottak, rendre, beosztásra és dolgok, helyzetek megbecsülésére tanítottak.

Mindannyian változunk, és az nem nosztalgia, ha siránkozunk azon, ami elmúlt és emiatt nem tudjuk értékelni a most lehetőségeit, ahogyan az sem nosztalgia, ha nem tudunk vagy akarunk élni mindazzal, amit a jelen kínál számunkra. Így nem is elsősorban nosztalgiázni akarok ezekkel a sorokkal.

Csak beszélni arról, hogy mégis hiányzik a pirítós platnin sült illata, és hiányzik az a kéz is, ami gyorsan, ügyesen fordított a kenyéren, oda ne égjen. Mert talán nem baj az, ha a nosztalgia mellett néha kicsit fáj az emberi szív.

Nekem a fokhagymás, disznó- vagy kacsazsírral kent pirítós nemcsak a gyerekkor lenyomata, fiatal anyaként még én is pirítottam sparhelten kenyeret. Pár évig megtartottam egy régi, ósdi kályhát. A házzal adták, amit annak idején vettünk. Megtanultam bánni vele. Begyújtani, táplálni a tüzet, azzal fűteni a konyhát. Főzni rajta.

Megtanultam, hogyan kell jól kenyeret pirítani a tetején, hogy ne legyen tele füsttel a lakás. Megtanultam, hogy nem csak a kályha, a tűz a fontos, sőt: a titok maga a kenyér. Morzsálódó, málló kenyérből nem lehet jól pirítani, mert a forró vasra hulló morzsa mindig hamarabb ég oda, mint a szelet megpirulna. Megtanultam, hogy a többnapos kenyérből jobb pirítós lesz, mert tömörebb, szikárabb, simább felületű, ropogósabbra sül, mint a friss.

A pirítós azt is megtanította nekem, hogy meg kell becsülni azt, ami a konyhára kerül, ahol gyerekek vannak, nem dobhatok kukába egyetlen falatot sem.

A pirítós a legkézzelfoghatóbb példája annak, ahogy az élelmiszerrel bánnunk kellene. De nem az avokádóval meg lazackrémmel megkent, huncut kis falatkákra gondolok, amihez a kenyeret egészen biztosan nem sparhelten pirítják. Én a világ legegyszerűbb, tüzes platnin pirított, fokhagymás pirítósára gondolok. Arra az ételre, ami jó volt reggelire, vacsorára, vagy amivel ki lehetett húzni egyik étkezéstől a másikig. Arra, amitől rendre maszatos lett a gyerekkéz, zsírosan csillogó a gyerekszáj, amiből soha nem volt elég egy szelet, biztosan kért a gyomor meg az ízlelőbimbók még egyet. Arra a kenyérre, aminek befalása mellett még nem volt gond a fokhagyma bűze, ki gondolt akkor arra, hogy mit gondolnak majd mások. A fokhagyma meg a fokhagyma szaga is az élet természetes része volt, vállaltuk, ha ettük. Nem méricskéltük, nem utasítottuk azt vissza óvatoskodva a szaga miatt.

Aztán a pirítós mellé kínált forró tea gőzére gondolok, amihez a csipkebogyót, a csalánt vagy a kamillát az asszonyok szedték még, maguk szárították. És tudták, hogy kell azt penészmentesen tartani egy egész télen át. Csurgatott mézzel kínálták, ahogy kell, és az se volt baj, ha nem került bele citrom, a csipkebogyó pont megfelelő vitaminforrás és ízbomba volt citrom nélkül is.

Most ülök a pirítósom felett, nézem a csinos, géppel vágott, géppel pirított szeleteket a tányéromon. Este találkozóm van, és tűnődök, vajon mit szól majd az a másik. Mert csak azért is a fokhagyma után nyúlok. 

 

Már követem az oldalt

X