ZónánTúl

Fájdalom és dicsőség: visszatérés Andalúziába, 1. rész

Minden kezdet nehéz – így szól a mondás, de ki állítaná, hogy a visszatekintés könnyebb? Viszed magaddal az elmúltnak képét, aztán meg tessék: egy jól irányzott taslival pofán vág a jelen.

Megvan már egy évtizede is, hogy utoljára vettettem partra Spanyolország hajdan legmórosabb tájegységének – kagylókkal sűrűn rakott – strandján. Akkoriban szőke voltam, most vörös, s az ő hajdanán napszítta üstöke jelen pillanatban galambszürke színezetet ölt. Világos, hogy az eltelt időben mindketten alaposan megváltoztunk, s csak reméljük, hogy valamelyikünknek előnyére vált a változás.

Malagának igen. Legalábbis ezt bizonygatja a szállásomon posztoló kubai recepciós büszke mosollyal merengve választott hazája érdemein. A Costa del Sol nyaralóvárosa mára modernizálódott s egyre inkább mozgásban van. De magam is erre a következtetésre jutok, ahogy az Alcazaba mellvédjéről a hegy tetején trónoló Gibralfaro erődre esik a pillantásom, ahonnét egy vadonatúj, turistabarát szerpentin vezet le a Városházához és a Bikaviadal Arénához.

De mielőtt mélyebbre merülnék a városfejlesztés misztikus berkeiben, gyorsan kijelentem: lehet, hogy tévedek. Hogy homályosan vagy pontatlanul emlékszem (a szerpentinre és sok egyébre is). És nem csak mert az akkori, novemberi napsütés helyett most Január (Janus) isten csúnyábbik arca tekint le rám, hanem mert egyre többször kapom rajta magam, hogy elfelejtek dolgokat.

Másnap jégesőre ébredek, a mogyorónyi (a spanyol recepciós szerint öklömnyi) jégdarabok kíméletlenül verik a spalettákat. Délidőre csinos kupacok kerülnek belőlük a narancsfák alá. Eközben a keleti parton őrült táncot lejt Glória, az elszabadult fúria.

Miközben leereszkedem a Condé de Urena díszcsempés villái közül a belvárosi tabernák világába, bűntudatosan szívom magamba a méterenként felcsapó narancsillatot, mely a fejemben kellemes mojito-mámorrá alakul a letarolt haragoszöld levelek és a zúzott jég szinesztétikus elegyében.

Kérdés, hogy múló szeszély csupán a jégeső, vagy a változás jele ez is?

Az El Pimpi bárban iszogatva még nem tudom (de átmeneti otthonomba megtérve már igen), hogy éppen az első andalúz utam idején került fent nevezett étterem tulajdonjogának jelentős hányada egy malagai születésű színész, bizonyos A. Banderas tulajdonába. Ez is egy változás – persze lehet szeszély is.

De mi is az El Pimpi és mit keres a kilenc ivóját begyűjtő A. Banderas ebben a történetben? (várjuk ki a végét!)

Az El Pimpi, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk mostantól Pimpinek, egy, a hetvenes évek óta nagy sikernek örvendő taberna. Meszelt falait spanyol hírességek (művészek, torreádorok, arisztokraták és politikusok) képei díszítik. Mosolyuk azt üzeni, épp az imént szignálták valamelyiket a ház borával töltött hasas hordók közül, itt, a halhatatlanok ivócsarnokában.

Hazafelé a Plaza de la Merceden át vezet az utam, ahol az elmúlt évek Goya-díjasainak (a legrangosabb spanyol filmes díj, amelyet az Oscarhoz hasonlóan a nemzeti – ebben az esetben a spanyol Filmakadémia adományoz) fotóinstallációiba ütközöm. Felfedezem P. Almodóvárt, P. Cruzt, J. Bardemet és még néhány jó ismerőst.

 – Idefigyelj, én Almodóvar és Amenábar között képtelen vagyok dönteni. Ha valahová állni kell, hát csakis Almonábar (vagy Amendóvar) mellé.

– vallja meg a spanyol komika konferanszié párjának a gálaszínpadon. Ez már a Goya-díjkiosztó, amit idén  hogy-hogy nem – éppen a Malagai Sportcsarnokban rendeznek meg.

Banderas megkapja, Cruz nem, de Julia Serrano igen (és nem ő az egyetlen a nyolcvan feletti színésznők között, aki aznap díjat visz haza). És bár jóval éjfél utánig húzzák a két rendező erősen teatralizált vélt-valós rivalizálását, végül csak ott látjuk az immár ősz Pedro kezében a legjobb rendezőnek járó büsztöt.

Így történt hát (s álljon ez itt műfajmegújító epilóg gyanánt), hogy a Fájdalom és dicsőség (Dolor y glória), a spanyol film fenegyerekének legújabb önéletrajzi filmje hat korábbi díja mellé még ezt is elvitte A. Amenabar (Más világ, Belső tenger, Mientras dure la guerra...) lógó orra elől.

Pedig mennyire ígérte, hogy sosem készít önéletrajzi filmet! – és lám, még ő se bírta ki, hogy végig ne tekintsen egyszer személyes (vagy szeszélyes) emlékei hosszú során.

Nyitókép: Vécsei Anna

Ajánljuk még:

A legendás pesti mulatók világát idézik meg a Cziffra Fesztivál programjai

Hamisítatlan bárzenében és a 20-as 30-as évek hangulatában lehet része annak, aki a következő hónapokban ellátogat a Hegyvidéki Kulturális Szalonba, illetve a MOMkult Színháztermébe. A négy alkalmas bárzongorista sorozat és az egykori lokálok hangulatát megidéző Bárest Cziffra György zongoraművész bárzongorista korszakát idézi meg.