Egy újjászülető falu, ahol a levegővel szívod magadba a nyugalmat: egy nap Salföldön

Veszprém megyében, Mencshely után, de még az Óbudavár tábla előtt, éppen, amikor meglátjuk a Balatont, akkor kell lassítani és jobbra nézni. Ez ugyan még nem Salföld, de várhat egy kicsit. Van ott az út mellett a dűlő tetején, egy szimpatikus, virágokkal beültetett, színes égőkkel körbetekert teraszos büfé, a Budavári Liget. Leparkolva egy árnyas fa alá, felcsoszogunk a pult mögött álló vidám, közvetlen srácokhoz, közben vissza-visszanézünk, mert gyönyörű a panoráma. Epres limonádét és kisfröccsöt kérünk, még nem vagyunk elég éhesek, bár a szomszéd asztalnál agyondicsérik a sajtos-velős pirítóst, egy idős bácsi pedig egy hamburgernek lát neki.

Hőség van és nyugalom. Zenélnek a kabócák, ropogva lobog a napernyő a meleg szél alatt, az egyik asztal felől halk német beszéd hallatszik, előttünk elterülnek a tágas, zöld dombok, valahol lejjebb elterül Zánka és még távolabb a kékes-zöld tavunk, amiről nehéz levenni a tekintetet. Jobbra a házak között kimért sorokba rendezett szőlőtőkék és a lejtőkön pihenő traktorok. A mi gyönyörű, élő terepasztalaink. Nem mondjuk, de tudjuk, hogy most semmi több nem kell, most minden jó.

Fotó: Szakácsi Eszter

Újjászülető falu

Továbbhaladva a Káli-medence izgalmas tájak övezte, tekergő autóútján elhagyjuk Óbudavárat, Szentjakabfát, Szentantalfát, Tagyont, az utóbbi években egyre közkedveltebb Köveskálat és Kékkutat, majd megérkezünk a Balaton-felvidéki Nemzeti Park szívében elterülő úticélunkhoz, Salföldre.

Nem sok konkrétumot tudunk a faluról, csupán annyit a honlapjáról, hogy 3 utcája van, 60 háza és 50 lakosa, és még azt is a Magyar huszárok, illetve a Szabadságharc katonái című könyvek hátlapjáról, hogy itt él Somogyi Győző, Kossuth-díjas grafikus és festő. Az állatsimogatóval, lovakkal és játszótérrel szépülő Salföldi Majorral szemben, a közeli katolikus templom felé vesszük az irányt, ahol az élénkzöld diófák alatt, egy hűvös kőpadra leülve felolvasom a település történetét. Nem maradhat ki a szokásos vérforraló rész, miszerint a török hódoltságig a falu élete virágzott. Állattartás és szőlőművelés, később halászat is jellemezte a 900-as évekig visszadatálható helység életét. A 18-19. században béke és fejlődés, az 1890-es adatok szerint a település lakossága 613 fő volt, ekkor még Ábrahámhegy is ide tartozott.

Élete a II. világháborút követően 1950-ben a szocialista rendszerben kezdett hanyatlani, amikor a magángazdaságokat szétverték, a parasztgazdák földjeit és házait államosították, később termelőszövetkezetbe kényszerítették őket. Aki nem akart éhen halni, az városba költözött, mert megszűnt a helyi tanács és az iskola, meg nem is volt már hova búzát vetni, szőlőt ültetni.

Beszédesek a statisztikák: 1970-ben még 243 fő lakott itt, mondhatni az utolsó élő pillanatai voltak a hagyományos értelemben vett parasztfalunak, mely 1990-re már csak 77 lakost számlált.

A most itt élő 50 fős lakosság nagy része városokból idetelepült hősszerelmes Salföld-rajongó, akik szeretnék megőrizni annak hagyományait és visszaadni azt a sokszor keserves magyar történelemnek. Hála Istennek, hogy vannak, mert ma kivételesen gyönyörű a falu. Ezekre a portákra mindenki kiteszi a szívét. A lejtős-emelkedős utcákon hófehér tornácok, virágba öntött lyukas fazekak, terméskőből épített kerítések, görbe almafák, óriásfenyők, levendulák, hortenziák, muskátlik, macskák bújnak meg. Néhol egy kereszt vagy egy ottfelejtett Mária szobrocska ül a borostyánnal befont, pihenő pad melletti asztalon. Vigyáz rájuk az biztos, mert ősnyugalom van mindenütt.

Túra az alvó romhoz

Teli hassal és a teljes nirvánával lelkünkben visszasétálunk az autóhoz, hogy arrébb guruljunk, és még megkeressük a Salföld határában lévő Kőkúti Pálos kolostorromot. Nem messze a Pajtától ismét leparkolunk, hogy bevegyük a csekély 2-3 km-es távot. Az idilli nyugalmat továbbra sem töri meg semmi. Sőt. A temetőbejáratot elhagyva, a földúton őrülten kergetőző pici, lila lepkék vibrálnak, a lótrágyán eozinzöld rózsabogarak dolgoznak, két oldalán az útnak pedig hatalmas kaszálók és mezők nyújtóznak, ameddig a szem ellát. És jó is a városi szemnek, hogy messze lát. Mezei virágok, szöcskék, ölyvek, gólyák – zajlik a természet élete. Egy idő után erdőbe érünk, ahol párásabbá, nedvesebbé válik a levegő, a fák törzseit sötétzöld moha borítja, páfrányos aljzat virít mindenütt, és már biztosan kellőképp büdösek is vagyunk, mert saját legyeink is vannak, melyek mostantól követnek egy életen át. Dagonyás-sáros részeket kerülgetünk, közben elnevetgélünk azon, hogy nagyobbik fiunk ötpercenként azt kérdezgetné, mikor érünk oda, a kisebbik meg már nyakig feküdne a sárban vagy a csalánosban. Annak is örülök, hogy nem szandálban vagyok – mint az a lány, aki szembejött velünk – és hangosan gondolkodunk, mit csinálnánk, ha megjelenne pár vaddisznó. Jó egy kilométer után két hatalmas (de tényleg hatalmas!) tölgyfa kapujában állunk meg, hogy szemügyre vegyük a várva várt romot. Sehol senki. Csak csalántenger, égig érő fák és csend. Aggodalmam, hogy pár kődarabért jöttünk, elillan, amikor feljebb mászva a dombon lévő ösvényen, elénk magasodnak a vörös kövekből álló falak.

Ahogy a délutáni fény átúszik hatalmas ablakain, egyszerre érez az ember meghittséget és szomorúságot az erdei dzsungelben elhagyott, alvó épület láttán. Egy táblán olvassuk nevét: Szent Mária Magdaléna kolostor. Valamikor a középkor elején épült kápolnát az egyetlen, magyar földön alapított pálos szerzetesrend vette birtokba. 1475 körül gótikus stílusban átépítették, aztán az 1960-as években, majd 2005-ben restaurálták. Alaprajza szerint sorra járjuk helyiségeit, a kamrát, a sekrestyét, a konyhát, a refektóriumot, hol és vajon hogy éltek anno a barátok. Elidőzünk, tapogatjuk a falakat, mert már csak azok maradtak, ugyanis 1554-ben a törökök...

Fotó: Szakácsi Eszter 

Hazafelé csendben menetelünk, elkísérnek a legyeink, boldog vagyok, izzadok, nagy csokor mezei virágot gyűjtök, és még beszerzünk egy kis fehér házi bort is, estére.

Borítókép: Szakácsi Eszter