Egy újjászülető falu, ahol a levegővel szívod magadba a nyugalmat: egy nap Salföldön

ZónánTúl

Kalandozás a Káli-medencében

Egy újjászülető falu, ahol a levegővel szívod magadba a nyugalmat: egy nap Salföldön

Három utca, 60 ház és 50 lakos, zűrzavaros történelmi múlt, természeti és geológiai értékek – ez ma Salföld. És ennél sokkal több.

Veszprém megyében, Mencshely után, de még az Óbudavár tábla előtt, éppen, amikor meglátjuk a Balatont, akkor kell lassítani és jobbra nézni. Ez ugyan még nem Salföld, de várhat egy kicsit. Van ott az út mellett a dűlő tetején, egy szimpatikus, virágokkal beültetett, színes égőkkel körbetekert teraszos büfé, a Budavári Liget. Leparkolva egy árnyas fa alá, felcsoszogunk a pult mögött álló vidám, közvetlen srácokhoz, közben vissza-visszanézünk, mert gyönyörű a panoráma. Epres limonádét és kisfröccsöt kérünk, még nem vagyunk elég éhesek, bár a szomszéd asztalnál agyondicsérik a sajtos-velős pirítóst, egy idős bácsi pedig egy hamburgernek lát neki. Hőség van és nyugalom. Zenélnek a kabócák, ropogva lobog a napernyő a meleg szél alatt, az egyik asztal felől halk német beszéd hallatszik, előttünk elterülnek a tágas, zöld dombok, valahol lejjebb elterül Zánka és még távolabb a kékes-zöld tavunk, amiről nehéz levenni a tekintetet. Jobbra a házak között kimért sorokba rendezett szőlőtőkék és a lejtőkön pihenő traktorok. A mi gyönyörű, élő terepasztalaink. Nem mondjuk, de tudjuk, hogy most semmi több nem kell, most minden jó.

Újjászülető falu

Továbbhaladva a Káli-medence izgalmas tájak övezte, tekergő autóútján elhagyjuk Óbudavárat, Szentjakabfát, Szentantalfát, Tagyont, az utóbbi években egyre közkedveltebb Köveskálat és Kékkutat, majd megérkezünk a Balaton-felvidéki Nemzeti Park szívében elterülő úticélunkhoz, Salföldre.

Nem sok konkrétumot tudunk a faluról, csupán annyit a honlapjáról, hogy 3 utcája van, 60 háza és 50 lakosa, és még azt is a Magyar huszárok, illetve a Szabadságharc katonái című könyvek hátlapjáról, hogy itt él a 77 éves Somogyi Győző, Kossuth-díjas grafikus és festő. Az állatsimogatóval, lovakkal és játszótérrel szépülő Salföldi Majorral szemben, a közeli katolikus templom felé vesszük az irányt, ahol az élénkzöld diófák alatt, egy hűvös kőpadra leülve felolvasom a település történetét. Nem maradhat ki a szokásos vérforraló rész, miszerint a török hódoltságig a falu élete virágzott. Állattartás és szőlőművelés, később halászat is jellemezte a 900-as évekig visszadatálható helység életét. A 18-19. században béke és fejlődés, az 1890-es adatok szerint a település lakossága 613 fő volt, ekkor még Ábrahámhegy is ide tartozott.

 
Fotó: Szakácsi Eszter

Élete a II. világháborút követően 1950-ben a szocialista rendszerben kezdett hanyatlani, amikor a magángazdaságokat szétverték, a paraszgazdák földjeit és házait államosították, később termelőszövetkezetbe kényszerítették őket. Aki nem akart éhen halni, az városba költözött, mert megszűnt a helyi tanács és az iskola, meg nem is volt már hova búzát vetni, szőlőt ültetni.

Beszédesek a statisztikák: 1970-ben még 243 fő lakott itt, mondhatni az utolsó élő pillanatai voltak a hagyományos értelemben vett parasztfalunak, mely 1990-re már csak 77 lakost számlált.

A most itt élő 50 fős lakosság nagy része városokból idetelepült hősszerelmes Salföld-rajongó, akik szeretnék megőrizni annak hagyományait és visszaadni azt a sokszor keserves magyar történelemnek. Hála Istennek, hogy vannak, mert ma kivételesen gyönyörű a falu. Ezekre a portákra mindenki kiteszi a szívét. A lejtős-emelkedős utcákon hófehér tornácok, virágba öntött lyukas fazekak, terméskőből épített kerítések, görbe almafák, óriásfenyők, levendulák, hortenziák, muskátlik, macskák bújnak meg. Néhol egy kereszt vagy egy ottfelejtett Mária szobrocska ül a borostyánnal befont, pihenő pad melletti asztalon. Vigyáz rájuk az biztos, mert ősnyugalom van mindenütt.

 
Fotó: Szakácsi Eszter

Kereszteződéshez érünk, jobbra, fölfelé vesszük az irányt és az út végén beleütközünk a Pajta galéria udvarán található kertbe. A vendéglő 10 éve működik, a galériát pedig 30 évvel ezelőtt alapította, az idén június 7-én elhunyt Török László, Balázs Béla-díjas fotóművész. Ha még lehet fokozni Salföld kedves báját, akkor az itt és most van. Belépve tágas, fás, virágos belső udvar fogad minket, egyszerű faasztalokkal, székekkel, diófák alatt ebédelő jókedvű társaságokkal, kemencével, liliomok között alvó fekete tacskóval. Maga az idill.

 
Fotó: Szakácsi Eszter

Túra az alvó romhoz

Teli hassal és a teljes nirvanával lelkünben visszasétálunk az autóhoz, hogy arrébb guruljunk, és még megkeressük a Salföld határában lévő Kőkúti Pálos kolostorromot. Nem messze a Pajtától ismét leparkolunk, hogy bevegyük a csekély 2-3 km-es távot. Az idilli nyugalmat továbbra sem töri meg semmi. Sőt. A temetőbejáratot elhagyva, a földúton őrülten kergetőző pici, lila lepkék vibrálnak, a lótrágyán eozinzöld rózsabogarak dolgoznak, két oldalán az útnak pedig hatalmas kaszálók és mezők nyújtóznak, ameddig a szem ellát. És jó is a városi szemnek, hogy messze lát. Mezei virágok, szöcskék, ölyvek, gólyák – zajlik a természet élete. Egy idő után erdőbe érünk, ahol párásabbá, nedvesebbé válik a levegő, a fák törzseit sötétzöld moha borítja, páfrányos aljzat virít mindenütt, és már biztosan kellőképp büdösek is vagyunk, mert saját legyeink is vannak, melyek mostantól követnek egy életen át. Dagonyás-sáros részeket kerülgetünk, közben elnevetgélünk azon, hogy nagyobbik fiunk ötpercenként azt kérdezgetné, mikor érünk oda, a kisebbik meg már nyakig feküdne a sárban vagy a csalánosban. Annak is örülök, hogy nem szandálban vagyok – mint az a lány, aki szembejött velünk – és hangosan gondolkodunk, mit csinálnánk, ha megjelenne pár vaddisznó. Jó egy kilométer után két hatalmas (de tényleg hatalmas!) tölgyfa kapujában állunk meg, hogy szemügyre vegyük a várva várt romot. Sehol senki. Csak csalántenger, égig érő fák és csend. Aggodalmam, hogy pár kődarabért jöttünk, elillan, amikor feljebb mászva a dombon lévő ösvényen, elénk magasodnak a vörös kövekből álló falak.

 
Fotó: Szakácsi Eszter

Ahogy a délutáni fény átúszik hatalmas ablakain, egyszerre érez az ember meghittséget és szomorúságot az erdei dzsungelben elhagyott, alvó épület láttán. Egy táblán olvassuk nevét: Szent Mária Magdaléna kolostor. Valamikor a középkor elején épült kápolnát az egyetlen, magyar földön alapított pálos szerzetesrend vette birtokba. 1475 körül gótikus stílusban átépítették, aztán az 1960-as években, majd 2005-ben restaurálták. Alaprajza szerint sorra járjuk helyiségeit, a kamrát, a sekrestyét, a konyhát, a refektóriumot, hol és vajon hogy éltek anno a barátok. Elidőzünk, tapogatjuk a falakat, mert már csak azok maradtak, ugyanis 1554-ben a törökök...

Hazafelé csendben menetelünk, elkísérnek a legyeink, boldog vagyok, izzadok, nagy csokor mezei virágot gyűjtök, és még beszerzünk egy kis fehér házibort is, estére.

Ajánljuk még:

MI A VALÓSÁG A TÖKÉLETES, UTAZÓS FÉNYKÉPEK MÖGÖTT?

PRÉDIKÁLÓSZÉK-KILÁTÓ: A HELY, AHONNAN A DUNAKANYAR LEGSZEBB PANORÁMÁJÁT LÁTHATOD

SZÉP IFJÚSÁGOM KEDVES VÁROSA: SÁROSPATAK

Borítókép: Szakácsi Eszter