Egy közmondás, amiben az egész élet benne van

Ha egykor megkérdeztél volna egy parasztot, hogy mi Isten legnagyobb áldása, minden bizonnyal azt válaszolta volna, hogy a föld. Ha számára az élet egésze szent, akkor a legnagyobb szentség az a talaj, mely bölcsőként ringatja az életet, mely megtart mindannyiunkat a hátán, és táplál. A talajban együtt él a múlt és a jelen, ez adja a jövő lehetőségét. Benne van mindaz, ami valaha élt. Tudom, furcsa lesz, amit mondani fogok, de a földben, amibe beletúrsz, ott vannak minden korábbi testnek a maradványai is valahol. Így táplálja a múlt a jelent.

Hagyományainkban a talaj a befogadó és életadó női, anyai minőség. Éppen ezért a férfinek kell gondoznia, működtetnie. A talajt táplálni kell, „hizlalni” trágyával, komposzttal. A talajt ősszel meg kell nyitni, s a magot beléje tenni. Kis nyelvi játékkal, aki szánt az szent. Persze itt nem az ipari mélyszántásra gondolok, hanem magára a föld megnyitására és a mag beletételére. Az élet fogantatása ez. A földi munkák mindegyike a legnagyobb lélekmunkát igényelte. A vetés különösképp. A régi ember csak mezítláb, tisztán (lélekben és szellemiségében is tisztán) lépett a szántóföldre, és nem azért, mert csizmáját sajnálta.

A néphagyományunk szimbolikus logikája szerint a talaj, a föld nemcsak rajtad kívül létezik, te magad is az vagy. Tested, lelked és a szellemed. Testedet épp olyan tisztán kell tartanod, és épp úgy kell táplálnod és szeretned, mint az élet nevelésére kész földet.

Lelked talaját akkor készítetted elő gondos tervezéssel, mikor még e földi születés előtt álltál.

Szellemed talaját azonban, csakúgy mint testedet, itt és most kell művelned. Sok-sok magot kaphatsz, de neked kell felnevelned és éltetned az élet virágát.

Régen figyelték és érzékelték a Hold és a bolygók állását, ennek megfelelően vetettek. Jobb volt éjjel, legalábbis sötétben vetni, mint nappal, és teliholdkor vagy újholdkor különösen jó eredménnyel kecsegtetett a vetés.

Minden élet a fényből származik, ám születésekor sötétség veszi körül.

Így van ez a magokkal, velünk emberekkel, de még a csillagokkal is… minden élő szervezettel.

A fénymag csak sötétségben létezik, hiszen fény a fényben miként osztódna, szaporodna. Így van ez az emberi élettel is, a jónak szükséges a rosszal találkoznia, különben honnan tudná, hogy ő más attól?

A gabona magvai magukba zárták az előző nyár napfényét, ez ad nekik erőt az újjászületéshez. Minden születés közben hatalmas szeretetenergia szabadul fel, mely egy kis időre képes megállítani mindenkit, aki a közvetlen közelébe kerül. A csírázó gabona képes a legkisebb résen is utat törni magának. De ehhez szüksége van három dologra: talajra, vízre és fényre.

És szüksége van az emberre, aki a megfelelő helyre, a kellő időben, a legjobb módon veti el. Ám ha mindez meg is történik, ez még csak a dolgoknak az egyik fele, a jó aratáshoz szükség lesz a gondviselésre is, anélkül ugyanis még a legalaposabb emberi odafigyelés és legjobb szándék sem elegendő.