Bezzeg a mi időnkben így szerettünk

Ahogy beléptem a szobába, már el is kapott egy nosztalgikus érzés. Helyet foglalunk a padládán, ami pont olyan, mint a nagyanyámé, amelyiken olyan sokat játszottunk gyerekként. Amíg beüzemeli a hallókészüléket, én végigpásztázom a falakat. Képek borítják mindenhol, régiek és újak vegyesen. Fekete-fehér, kopott képek kicsi gyerekként, a szülőkkel, majd szülőként a gyerekekkel, végül új, színes képek az unokákkal. Ott volt a szemem előtt egy egész élet. Vidám emberek néznek vissza rám a falakról, mikor beszélni kezdünk róluk, mégis könnyekkel telik meg a bácsi szeme. A képek mesélnek, ő is mesél, szomorú emlékeket sorol: harminckét év el nem múló hiányérzetét és fájdalmát osztja meg. „Hol kezdjem?” – kérdezi halkan. Ott, ahol kezdődött az egész történet. A legelején.

***

„1941-ben születtem. Ezen a helyen nőttem fel, és itt éltem egész életemben. Az iskolát csak kétszeriből sikerült elvégezzem. Először hat osztályt, majd később, munka mellett még két évet, amikor kötelező lett az, hogy nyolc osztályt végezzen mindenki. Tovább nem tanultam, mert a testvéreim már mind kitanultak valami mesterséget. Soha nem haragudtam ezért a szüleimre, mert tudom, hogy akkor ez volt a felfogás: ha mindenki tanul, akkor ki fog itthon kapálni? Pedig én és a kapa, az két külön bolygó. Ez az egyetlen, amit nem szeretek a földművelésben. Hiányzik, hogy nem tanulhattam, de soha nem haragudtam érte senkire, mert ez mindenhol így működött.

Amikor fiatalok voltunk, sokszor rendeztünk színdarabokat. Nem volt nagyon sokféle szórakozási lehetőség, így igyekeztünk feltalálni magunkat. Mindig olyan előadást játszottunk, amit a közönség kért. Ilyen volt például a Szeptember vége, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, az Aranyos öregek vagy épp a Lúdas Matyit. Abban én játszottam Lúdas Matyit, de voltam már mágus is. Akkor nem a tévét nézték az emberek, hanem minket. A végén már nemcsak itthon szerepeltünk, hanem mentünk a szomszédos településekre is.

Télen pedig a fonóba jártunk, aztán onnan hazakísértük a lányokat. De szigorúan csak hazakísértük, esetleg mosolyogtunk ott egymásnak. Akkor még volt erkölcs, illemtan és hittan, de ma már azt látom, hogy ez egyre inkább tűnik el. Ha ránézek egy-egy mai fiatalra, akkor kezdem elhinni, hogy tényleg a majmoktól származunk. Persze tisztelet a kivételnek, tudom, hogy vannak most is.

A feleségemet is a fonóba ismertem meg, egy nagyon csendes asszony volt. Amikor a fonóba jártunk, csak egyetlen szeplő volt az arcán, de az belepte az egészet. A fonóasszony mindig mondta, hogy „Ni, jó lesz ő neked!” Jaj, de mérges voltam rá mindig. Mondtam neki, hogy hát az Isten őrizzen meg tőle mindenkit. De azért mégis mindig oda- oda kacsingattam, mert bosszantott, hogy figyelembe se vesz.

Egyszer aztán elment szolgálónak néhány hónapra. Amikor találkoztam vele, el voltam csodálkozva, mert egyetlen szeplő se volt az arcán. Egyszer aztán összetalálkoztunk, beszélgettünk, és

én hazakísértem, utána pedig végigkísértem, az egész életén.

Körülbelül két évig udvaroltam neki, csak kapun kívül, mert akkor még csak úgy lehetett. Utána aztán már be is mehettem a házba, így összesen négy évig udvaroltam neki. Még az elején volt egy súlyos balesetem, ami után öt hónapig nem tudtam felkelni az ágyból. Akkor szinte minden este meglátogatott, mindig a többi lánnyal, hogy ne legyen olyan feltűnő. A többiek pedig mindig úgy rendezték a végén, hogy egy cseppet bent hagyták, hogy tudjon elbúcsúzni. A leggondoskodóbb és a legszelídebb asszony volt, akit valaha ismertem.

Hogy lett aztán a feleségem? Tudom, hogy ezek után nem ezt a választ várod, de állapotos lett, úgyhogy egyértelmű volt, hogy feleségül fogom venni. Amúgy is megkértem volna valamikor, senki mást nem akartam soha feleségül venni, de az, hogyan csináltam volna, ha nem így alakul, már soha nem derül ki.

 Fotó: Fortepan / Fortepan

Amikor megtudtam, nekem egy hónap múlva kellett menjek sor alá, a katonaságra. Sokat gondolkoztunk, hogy mi legyen, végül úgy döntöttünk, hogy előbb én mondom el, az édesanyámnak. Tudtuk, hogy ha őt megpuhítjuk, akkor utána már nem lesz mással probléma. Amikor hazamentem, csendben vacsoráztam, mint, aki jól végezte dolgát, végül csak kicsúszott a számon, hogy valamiről beszélnünk kell. Amikor elmondtam, hogy mi történt, megnézett rendesen, én pedig csak vártam, hogy most megszólal vagy lekever egyet. Szerencsére megszólalt.

Másnap találkoztam a feleségemmel, mondtam, hogy minden rendben van, el van simítva édesanyámmal. Viszont, amikor már apósomnak kellett elmondani, akkor elszállt a bátorságom. Nem mondtam meg neki, hogy miért sietek ennyire a házassággal, hanem azt mondtam, hogy mivel kell, menjek katonának, nem akarom csak úgy itt hagyni a lányát. Benne is volt mindenki, nem kötekedtek.

A templomi esküvő az ugyanúgy volt, mint most, de a lakodalom másabb. Abból, ami most megmarad egy lakodalom után, mi még legalább tízet csináltunk volna.

Régen az is természetes volt, hogy lakodalomból hazafele is daloltak az emberek. Most, ha valaki így menne haza, megmondanák, hogy biztos jól ivott. Akkor mese nélkül mulattunk hazafele is, ez még az ünneplés része volt. Jó is volt az. Lett egy szép családunk, boldogok voltunk sokáig.

Fotó: Fortepan / Vojnich Pál

Huszonnyolc évig. Még ötvenévesek sem voltunk, amikor meghalt, harminckét éve vagyok özvegy. Súlyos beteg lett a feleségem, és így éltünk évekig. Az orvosok is mondták, hogy bárhova vihetjük, bármennyit fizethetünk, mert nem lesz elég arra, hogy meggyógyítsák. Tudta ő is, de soha nem háborgott érte. Ugyanolyan csendesen fogadta el, ahogy élt egész életében.

Amikor elment, akkor megtanultam főzni, takarítottam, vezettem a háztartást. Soha nem akartam újra nősülni, senki nem tudta pótolni azt, amit elveszítettem. Emellett az ember nem tudja, hogy egy idegen milyen, vagy milyen a családja, rokonsága. Nem akartam új édesanyát a gyerekeimnek, és nem akartam lehetőséget adni senkinek, hogy semmibe nézze őket. Sajnos láttam erre is példát, és a gyerekeimet nem akartam kitenni ilyesminek. Jó velük a kapcsolatom, rengeteget segítenek. Mindegyik jól házasodott, szeretem őket.

Hogy mire figyeljetek oda ti? Én, aki minden csínját-bínját megjártam a rendszernek azt mondom, hogy a legfontosabb, hogy

akármi történik, maradjatok emberek.

Emlékszek, volt egy fiú, csak kacagták, amikor elment felvételizni. Bőrcsizmába, priccses nadrágba, nagy kalapba járt és azt hitte, hogy ő a világ közepe. Aztán a városiak, nagy pantallósan kikacagták és írtak róla egy nótát. Nem emlékszek már a szövegre, de a lényege annak is az volt, hogy nem az számít, hogy miként vagy felöltözve, hanem csak az, hogy milyen ember vagy.

Emellett legyetek erkölcsösek, legyen hitetek, ne féljetek a munkától, és bármit csináltok, azt becsülettel végezzétek. Mindenki olyan munkát vállaljon, amit szeret, mert amit nem élvezettel csinál, abból nem lesz semmi haszna se neki, se a munkáltatónak. Így olyan iskolába se menjetek, amit nem szerettek. Ha nem sikerül elsőre, amit szerettetek volna, akkor próbáljátok meg még egyszer. Mindegy, hogy szerelők vagytok, kőművesek, tanárok, mérnökök vagy ügyvédek, mert mindegyik szép és hasznos szakma, de mindenki csak azt csinálja, amelyiket szereti, mert csak így lesz benne érzés, és így tudja értékelni.

Végül pedig a férfiaknak üzenem, hogy mindegyik egy héten egyszer borotválkozzon meg.

Tíz perc az egész, és rögtön normálisabban néznek ki.”

***

A beszélgetés után újra elgondolkodtam, mit fed egy „Bezzeg a mi időnkben…”-mondat. Azt hiszem, sokszor évtizedek tudását, tapasztalását. Ők is csak emberek voltak, akik hibáztak, titkolóztak, helyrehozták dolgaikat és az ész helyett sokszor, az érzelmeikre hallgattak. Mégis, ha e mondatokba rejtett tanácsokból egyet-egyet megfogadunk, akkor sokkal könnyebben nézhetünk szembe az elénk gördülő problémákkal. Én megpróbálom.

A fotók illusztrációként szerepelnek. Forrás: Fortepan