Bejártad a világot, most mégis félig Magyarországon, félig Portugáliában élsz. Hogyan alakult ez a felállás?
Külföldi párral nem nehéz ilyen megoldásra jutni. Aryaval Angliában ismerkedtünk meg, onnan szerveztük aztán az ázsiai, afrikai, közép-amerikai útjainkat hét évig, viszont egyikünk sem akart az angoloknál letelepedni. Ő kanadai-olasz szülőktől született Indiában, de uruguayinak tartja magát, mert ott nőtt fel – számára az volt a fontos, hogy tenger mellett éljünk, nekem meg az, hogy Magyarország a közelében maradjunk. Nemrég szülők lettünk, és ez sok új szempontot hozott a lakhelyünk kiválasztásában is:
végig kellett gondolnunk, milyen múltat, milyen jövőt akarunk adni a fiunknak.
Amíg nem jár iskolába, szeretném, ha többet lennénk itthon a családdal, barátokkal. Portugáliába pedig egész egyszerűen beleszerettünk. Aztán amikor hat évvel ezelőtt leszálltam a gépről, besétáltam a főváros régi negyedébe, az Alfamába, azt éreztem, mintha Magyarországon volnék. Csak épp itt mindenki mosolygott. Elhatároztuk, hogy itt telepedünk le, végül a második utunk során az ország déli részén, Algarve-ban találtunk egy parasztházat, amit egy kőművessel hármasban felújítottunk, azóta ott van a bázisunk, onnan utazunk.
Mi alapján keresel témát az útjaitokhoz?
Az emberi történetek vonzanak, szeretem hallgatni mások meséjét, szeretem, ha megadjuk a módját egy interjúnak, ha van idő beszélgetni, ismerkedni a másikkal. Bárhol jártam a világban, azt tapasztaltam, hogy
az emberek, ha valaki valóban figyel rájuk, szívesen megnyílnak, és a legjobb sztorikat soha nem a világmegváltó történésekben találjuk meg, hanem egy-egy otthonban beszélgetve.
Több könyvet és számtalan cikket szenteltél már az állatvédelemnek és a környezetvédelemnek is. Ezek hogy jöttek az emberközpontú anyagok mellé?
Mindig is vonzottak azok az emberek, akik élnek-halnak a szenvedélyükért, és az állatvédők gyakorta ilyenek. Velük öröm dolgoznom, mert a lelkesedésük átragad rám is, arról nem is beszélve, hogy a National Geographic Magyarországnak dolgozva a természet- és állatvédelmi témák elkerülhetetlenek. Nem bánom ezt, mert
egy éjszakát eltölteni a borneói dzsungelben egy olyan szakemberrel, aki minden hangot és minden neszt képes beazonosítani, felejthetetlen.
Ugyanakkor bár környezetvédőnek tartom magam, nem hiszek az erőszakos térítésben. Az írás számomra jobb eszköz, azzal úgy hozhatom közel a növény- és állatvilágot az emberekhez, hogy azt megszeressék, mert ha valamit megszeretünk, azzal már törődni is szeretnénk.
Borneóban
Mit szeretnél az írásaiddal leginkább átadni?
Összefüggéseiben kellene megértenünk, miért fontos vigyázni a természetre. Remélem, hogy aki elolvassa például a most megjelent, keskenyszájú orrszarvúk megmentéséről és Afrika szépségéről szóló könyvemet, ami egyébként a magyar kutató, Gyöngyi Krisztián élettörténete, az megérti, hogy nem ennek az egy fajnak a kihalása miatt írok a témáról, hanem azért, mert jól tudjuk: egy faj eltűnése más fajok eltűnéséhez vezet, így idővel kiürül a bolygó. Bár a mi életünktől messze esik az afrikai rinocérosz, mindennapi döntéseink nagyon is számítanak: a pillangóhatás minden irányba működik. Nem csupán a multik felelősségét kellene hangoztatnunk, ha teleszemeteljük a világot, hanem a sajátunkat is. Ahogy Jane Goodall mondja, minden cselekedet számít, kis változásokban rejlik a nagy erő. Nem kellene sok erőfeszítést tennünk ahhoz, hogy biológiailag lebomló mosószert használjunk vagy vezetékes vizet igyunk palackos helyett.
Európában egyre nagyobb divat „zöldnek lenni”, mintha egyre tudatosabbak lennének az emberek. A világ többi részén hogy állnak ezzel szerinted?
Egészen másfajta tudatossággal találkoztam a keleti világban. Például az Afrikában vagy az Ázsia fejlődő részein élő emberekről azt gondoljuk, elmaradottak, hiszen napról napra élnek. De abba már nem gondolunk bele, hogy ők nem hitelből tengetik napjaikat. Vagyis a gyakorlatban, amikor neki se és nekem sincs pénzem az új telefonra vagy plazmatévére, akkor annak csak az ő életében lesznek közvetlen hatásai. Ő vagy új telefon nélkül él, vagy nem eszik másnap. Mi megvesszük a telefont is, a vacsorát is, csak épp nem a saját pénzünket költjük, viszont egy válság idején akár mindenünk odalehet. Innen nézve már
nem egyértelmű számomra, mi élünk-e tudatosabban.
Sokfélét láttál már, és az utazások során sok mindent tapasztaltál is. Mennyit tudsz ezekből a tapasztalatokból az európai életedbe beépíteni?
Az utazás teljesen átformálta az életszemléletemet, alázatra, hálára, rugalmasságra tanított. Mikor úton van az ember, szó szerint az itt és mostban él. A sarkalatos kérdések ilyenkor arra korlátozódnak, honnan szerzek ivóvizet, hogyan oldom meg, ha a sivatag közepén defektet kapok, melyik bódéban veszem az ebédem, vagy ha épp nem találok szállást, vajon aludhatok-e egy pokrócon a szálloda tetején? Itthon így élni persze lehetetlen: a hétköznapok elsodornak minket, a relatív kényelemben a munkán, határidőkön, meg a kihűlt kávén bosszankodunk, mert nincs nagyobb gondunk. De
a világ nyolcvan százaléka rosszabbul él, mint ahogyan mi Európában.
Amikor az ember ezzel szemtől szemben találkozik mondjuk a másfél milliárd lakosú Indiában egy 36 órás vonatút során, átértékeli a maga életét és szerencséjét is. Én tényleg mindennap hálát érzek azért, amim van, vagy amit magamnak megteremtettem.
India mai napig Boglárka egyik legkedvesebb úticélja
Mennyire tudod levetkőzni a nyugati polgárságodat egy-egy úton? Könnyen elfogadod a másik valóságát akkor is, ha az a tiédtől nagyon távol áll?
Mindig azt mondom, nekem akkor van kultúrsokkom, ha visszaérkezem Európába. Természetesen nem mindent lehet elfogadni egy utazás során, de a jó utazónak kegyetlennek kell lennie. Annak, aki más kultúrák szokásait igyekszik megérteni, a felháborodást otthon kell hagynia. Például az eszemmel elfogadom, hogy Kínában macskát esznek, nem formálok véleményt róla, mert tudom, hogy az nekik olyan, mint nekünk a kapirgálós csirke – ha az egyiken nem háborodok fel, a másikon sem tehetem. Viszont a kínzást soha, semmilyen körülmények között nem vagyok képes elfogadni. Tehát az, ami mondjuk a julini kutyahús fesztivál alatt zajlik, ahol élve nyúzzák az állatokat, elfogadhatatlan számomra. De ez a nyugati állattartás kegyetlenségére – a ketrecekben tartott csirkékre, baltával agyonvert marhákra, lenyisszantott orrú disznókra – is tökéletesen igaz.
Az orrszarvúkról írt könyvedben hosszan fejtegeted, hogy az is érthető, miért létezik orvvadászat: Afrika egyes részein éheznek, és a vadonban keresnek élelmet. Ilyenkor felmerül a kérdés: felment-e egy embert az, ha a családját menti meg az éhhaláltól a kihalófélben lévő állat megölésével?
Sosem a kisemberek felől kell ehhez a kérdéshez közelíteni, hiszen ők a láncolat legalján vannak. Nekik alternatív munkák felajánlásával segíteni kell, hogy orvvadászat nélkül is tudjanak boldogulni, de a fekete kereskedelem problémáját nem az ő hiányuk fogja megoldani. Inkább azoknak kellene változni, akik milliárdokat fizetnek egy agyarért, tülökért vagy más trófeáért, esetleg gibbonokat vagy orangutánokat vásárolnak a hároméves gyereküknek, mert megtehetik. Amíg Kínában, Vietnamban vagy épp a Perzsa-öböl országaiban megmarad a kereslet, mindig lesz ember, aki eljuttatja az árut a milliárdos megrendelőkhöz. A Dél-afrikai Köztársaságból például diplomatatáskában vándorolnak ki a tülkök, éppen ezért nem vezet semmire, ha a nincstelent büntetjük.
Mindenhol ugyanolyanok az emberek?
Sok szempontból igen, de a kulturális különbségeink elválasztanak minket.
Szép gondolat, hogy legyünk elfogadók egymás különbözőségeivel, de ez a világon még soha, sehol nem sikerült.
Viszont ha a felszíni dolgokon túl tudunk lépni, akkor szerintem nem különbözünk olyan nagyon.
Volt olyan munkád, ami a többinél mélyebben érintett?
Persze, sok, de a Love Commando sztorija, amiről könyvet is írtam, mai napig élő történet. Indiában a fiatal párok, ha nem kapják meg a szülői áldást a szerelmükre, sokszor elszöknek, és a szégyenalapú kultúra velejárójaként olykor az életükkel fizetnek ezért a döntésért. Úgy vélik, az engedetlenséggel nemcsak a családjukkal, a közösséggel, de egy ősi hagyománnyal is szembeszállnak. Rajtuk segít egy delhi központú szervezet, a Love Commando, ami gyakorlatilag megmenekíti és bújtatja a fiatalokat a család bosszúja elől. Egy hozzájuk forduló párral nagyon szoros kapcsolatba kerültem, amikor interjút készítettem a szervezettel. Azad feleségét a család hazacsalta, és soha többet nem engedték vissza. A fiú kálváriáját szerelme visszaszerzéséért mi magunk is végigkísértük.
A másik meghatározó élményem egy borneói út 2019-ből. Akkor egy szumátrai orrszarvúkutató brit tudóssal interjúztam, aki negyvenhárom éve az állatfaj fennmaradásáért küzdött. Mikor nála voltunk, még egy orrszarvú élt a térség nemzeti parkjában, úgy őrizték, mint a szemük fényét, de a riport után két héttel írt a professzor, hogy Iman is megbetegedett.
Napokig azzal keltem-feküdtem, hogyan lehetne megmenteni az állatot, milyen specialistát lehetne behívni a tumor kezelésére.
Végül Iman elpusztult, ami természetesen engem is megérintett. Már nem is az állatot sajnáltam, hanem Dr. Payne-t és azokat az embereket, akik az egész életüket feltették a faj megmentésére. Amikor megírtam a történetet, túljutottam ezen is, ahogy Azad tragédiáján is, mert ilyenek vagyunk. Az idő segít, de egyben kegyetlen is, mivel mindig arra emlékeztet, hogy az élet megy tovább, akkor is, ha közben nagy, jó vagy épp rossz dolgok történnek.
Boglárka utazásai során készített fotói:
Mennyiben formálta a halálhoz való viszonyodat az, amit máshol láttál?
Közel áll hozzám az indiaiak világlátása e téren, a hindu kultúrában a halál emberközeli, nem félelmetes, mondhatni teljesen természetes történés. A halottaikat elégetik, ami a gyász ellenére örömünnep is, hisz a lélek kiszabadult a test fogságából, és visszakerült, ahová mindannyian tartunk: az örök körforgásba. Indonézia egyik törzsénél, a torojaknál pedig együtt laknak a halottakkal amíg nincs meg a család pénze a tisztességes szertartásra, van, hogy a mumifikált nagymama évekig a másik szobában marad, és úgy bánnak vele, mintha még mindig élne. Ez nagyon morbidnak hangzik nálunk, de ott természetes, és épp az ilyen rítusok okán az élet része tudott maradni a halál. Nem mondom, hogy én már jól tudom kezelni a szeretteim elmúlásának gondolatát, de hatottak rám a gyásszal való eltérő megküzdési módok, amelyek jobban tetszenek, mint a nyugati tagadás, eltávolodás.
A halál mellett a születést szoktuk még túlmedikalizálni a nyugati világban, amivel együtt aztán az anyaság is valami nagyon tudományos, megfontolt műfajjá vált. Lassan három éve te is anyuka vagy – nem féltél, hogy az új szerepkörrel elvesztesz valamit a régi életedből?
Relatív későn, 38 évesen szültem Magyarországon. Bármekkora közhely, de tényleg az emberi test csodája az anyaság, áldott állapot. Mindig úgy gondoltam, hogy lesz gyermekem, de
soha nem éreztem azt, hogy bármit is fel kellene adnom majd a szülővé válással, főleg nem a munkámmal egybekötött utazást.
Szeretném a fiamnak is megmutatni a világot a maga nyers szépségében, szeretném ha látná, hogyan élnek mások, megértené, mennyire szerencsés, hogy európainak született, hogy mire felnő, érdeklődő, elfogadó, természetet szerető, tájékozott ember legyen.
Mi kell ahhoz, hogy biztonságban érezd magad egy úton?
A párom. Tizenkét éve együtt utazunk, és eddig mindent meg tudtunk oldani. Persze figyelünk a szabályokra, nem megyünk az utcára sötétedés után, nem járok forró nadrágban vagy bikiniben az indiai térségben – meg egyébként sem. Azt el kell fogadnunk, hogy minden útnak vannak rizikói, de itthon is történhetnek rossz dolgok.
A Durmitor nemzeti parkban, Montenegróban
Anyukaként nem lettél aggódóbb?
Alapvetően nem, de persze már másképp utazunk. Egy kicsi gyerekkel nem zötyögnék törzsi vásárra valahol Észak-Ugandában 16 órán át, nem is vágyom rá. Talán ebben változtam, amióta anya lettem. Volt rá példa, hogy Phuket nemzeti parkjának a kapujából kellett visszafordulnunk mert majd’ 40 fokos láza lett a kisfiunknak – ugyanazt tettük, mintha itthon lettünk volna: felhívtuk az orvost, elmentünk a legközelebbi város magánklinikájára, kiderült az egyik legelterjedtebb gyerekbetegséggel, kéz-, láb-, szájbetegséggel, állunk szemben, amit a tengerparton szedett össze a többiektől. Rugalmasság és a nyugalom kell ahhoz, hogy ezeket a helyzeteket kezelni tudjuk, pánikolva semmit nem lehet megoldani. De ez nemcsak az utazásra, a mindennapokra is igaz.
Az alkati kérdésen túl mi kellett ahhoz, hogy te világutazó légy?
Az, hogy meglássam és kihasználjam a lehetőségeket, hogy merjek lépni, merjek élni, hogy ne legyek kishitű. Egy adminisztrációs hiba okán az államvizsga előtt ott kellett hagynom az ELTE jogi karát, így kerültem Angliába nyelvet tanulni. Ott egy olasz étteremben kezdtem dolgozni, és minden előképzettség nélkül két év alatt megmásztam a ranglétrát, főszakács lettem. Ma is hihetetlen erre visszagondolni, egészen szürreális. Talán az segített, hogy
semmit nem csinálok félszívvel
– ha már ott voltam, ott akartam nagyon jó lenni a munkámban. Közben szisztematikusan olvastam, nyelvet tanultam, képeztem magam. Az étteremben végül annyi pénzt kerestem, hogy a hosszú téli hónapok alatt fizetés nélküli szabadságra mentem. Egyébként az utazásban a legdrágább a repülőút: ha azt kifizettük, a fejlődő térségekben jó sorunk lehet, én egy havi keresetemből négy hónapig jártam Ázsiát, majd a többi kontinenst. Aztán egyik út hozta a másikat, írtam a tapasztalataimról, az emberekről, akikkel összehozott az élet, később autodidakta módon megtanultam fotózni, és idővel egyre több lapnál tartottak igényt a riportjaimra. Nem hiszem, hogy bárkinél különlegesebb vagy szerencsésebb lennék, egyszerűen nem adtam fel, az álmaim vittek előre. Nem gondoltam volna 7 évvel ezelőtt, az olasz konyhán dolgozva, hogy majd a Természettudományi és a Nemzeti Múzeumban lesz fotókiállításom, vagy hogy épp megírom Az orrszarvúk hajnalát.
Szerinted mi az, amit itthon jellemzően rosszul látunk, rosszul gondolunk?
Túl sokat panaszkodunk – ez alól én sem vagyok kivétel. Mondjuk is, hogy a magyar ember búval él, de ezen változtathatnánk! Meg kellene tanulnunk hálát adni. Sokkal tudatosabban kellene örülnünk az életnek, és szeretetet, boldogságot közvetíteni a többiek felé. Jól mondják, a boldog ember nem irigy és nem bánt másokat. Én e szerint élek.
Fotók: Balogh Boglárka
