Aki Baliról álmodik, tyúkok közt ébredhet

Berci nemrég tért vissza Baliról. Épp a képeit nézegetem, már sokadjára. Elképesztő. Smaragdzöld növényzet, fényben szikrázó vízesések, ősi romok, gazdagon faragott ajtók, házak, templomok, színes, fűszeres ételek. Az élet bujasága tölti meg a helyet. Sőt, még ezen túl is van itt valami varázs. Valami, ami idehaza annyira hiányzik. Vagy talán végig itt volt körülöttünk, csak nem vettük észre?

Ahogy Berci meséli, Balin az embereket átjárja a béke és a hit. Ha van egy kis szabadidejük, kicsiktől az öregekig mindenki kis kosárkákat fonogat, amiben aztán a felajánlásaikat teszik az Isteneiknek, a szellemeknek, a jóknak, a rosszaknak, mindnek. Reggel, délben, este, ha indulnak valahová, ha jönnek valahonnan. Olyan szertartásos és mégis olyan természetes ahogyan az életük összefonódik a szellemvilággal. Ahogy az elmondás alapján elképzelem, az egész helyet belengi a szentség érzése. Szinte minden ház udvarán ott vannak a kis oltárok, sőt, van ahol saját temploma is van a családnak.

Olyan jó volna itthon is így megélni valamilyen módon az élet szentségét. Egyszerre lenni jelen a látható és a láthatatlan világban is.

„Ez miért nem része a mi kultúránknak?” – teszi fel végül a kérdést Berci, amivel célba talál.

Nem is tudom, hirtelen mit felelhetnék. Beleéltem magam abba, ahogyan Baliról mesélt, láttam magam előtt a mohás oltárokat, rajta a kis kosárkában a felajánlott rizst, a virágszirmokat, éreztem a füstölők illatát, képzeletemben egy szivárványon kapaszkodtam a vágyott élet békessége felé. És akkor jön ezzel a kegyetlen kérdéssel, hogy nálunk miért nincs így?! Mert máshogy van. De érzem, hogy van, csak nem tudok egy értelmes, épkézláb példát felhozni. Érnie kell a válasznak.

A következő óráim erről a kérdésről szólnak, és szépen rakosgatom ki a mozaik darabkáit. Gyerekkorom és nagyszüleim jutnak eszembe. Megjelenik előttem nagyapám, ahogyan az égre néz és felsóhajt: „No, Isten segíts!” – és elindul dolgára, legyen az bármi is. De sosem láttam virágot vinni a templomba. Tényleg nem. Láttam a kezében hatalmas mezei csokrokat, amiket nagymamámnak szedett, mert tudta, hogy odáig van érte, még mama mosolyára is emlékszem, amikor meglátta papa kezében. Úgy mosolygott, akár az utcánkban a gyerekek, amikor a legelőn szedett szamócából osztott nekik mama. Mennyire hitt Istenben és az emberekben, mennyire szerette őket!

Önkéntelenül mosolygok és szinte kizökkent, ahogyan a távoli ország szellemvilágán és az ottani házioltárokon elmélkedek. Hiszen a mi oltárunk az élet, a maga teljességében. Biztos naiv vagyok, de hiszem: láthatatlan világot és a láthatót is egyetlen dolog képes összekötni, az emberi szeretet, az összetartás, a jó szándék. 

Másnap reggel épp arra készülök, hogy valamiféleképp ezt megfogalmazzam, mikor észreveszem Bercit, ahogy ül a kertben és gondolataiba merülve, meredten néz a baromfiudvar felé. Hamarosan megértem, hogy mi hatott rá ennyire. Elmesélte reggelét. Hogy már hamar kijött, még napkeltekor. Kicsit nyújtott, jógázott és arra gondolt, hogy tesz valamilyen felajánlást a kelő Napnak. Levett pár kis virágocskát, feltette őket egy nagy kőre hálájával és szeretetével együtt.

Aztán meglátta édesapámat a tyúkólnál: lassan kinyitotta az ól ajtaját és a csirkék kiszökkentek az udvarra. A völgy párázott mögöttük, a nap fénye átragyogott a kinyújtóztatott szárnytollaikon. Édesapám megemelte a vödröt és lassan, egészen szertartásosan szórni kezdte nekik a gabonát. Olyan gyönyörű volt, hogy egy kicsit el is szégyellte magát. Mit csinált ő ehhez képest? Letépett valamit, amit valaki, valami oda teremtett. Ez lenne a fölajánlás?! Ez lenne a hozzájárulás az élethez, hogy elveszünk belőle és azt mondjuk jó szívvel, hogy tessék, itt van?!

Édesapám minden reggel, minden nap valóban felajánlást tesz az életnek, azzal, ahogyan enni ad a jószágoknak, amilyen szeretettel engedi ki őket, gyönyörködik bennük. Nem vesz el semmit, csak ad. Ebben a pillanatban mindkettőnket ugyan az a békesség, az a magasztos érzés jár át: hazaértünk.

(Képek: Unsplash, Pixabay)