ZónánTúl

A mama „forrása” hozzájárul ahhoz, hogy a feleség „zamatossá” váljon, avagy teakultúra Törökországban

Itt, Törökországban nem múlik el úgy nap egy átlagos helyi életében, hogy ne inna meg egy-két pohárka teát. Még nyáron is, a legnagyobb melegben. A tea szerves része a kultúrának, a vendéglátásnak, fontos társadalmi összetartó erő, hisz a tea mindig jó apropó, hogy el lehessen valakivel tölteni egy kis időt. Nem véletlen, hogy Törökország teafogyasztó nagyhatalomnak számít.

A tea megszületéséről különböző legendák keringenek. Az egyik történet szerint az i.e. 3. évezredben Sen Nung kínai császár éppen ivóvizet forraltatott a szolgálójával egy fa alatt a kertjében, amikor egy levél beleesett a vízbe. A szolgáló nem vette észre, hogy mi történt, és a vizet így szolgálta fel a császárnak. Az egyébként a gyógynövényeket jól ismerő császár megkóstolta az italt, és ízletesnek találta. A szárított tea és a belőle készült ital aztán Kína-szerte elterjedt, később megismerték Japánban, utána az egész világon.

Úgy tartják, hogy a tea azelőtt jutott el az Oszmán Birodalomba a Selyemúton keresztül, mielőtt Európába került volna. Az első írásos emlékek azonban csak a 17. századból maradtak fenn, először Evlija Cselebi oszmán-török világutazó, történetíró feljegyzéseiben olvasható a teáról.

Társadalomformáló erő

Ha új szomszéd költözik a házba, ha új kolléga érkezik a munkahelyre, vagy csak új osztálytársa lett a gyerekünknek, akinek a szüleit nem ismerjük, az ismerkedés első lépése, hogy leülünk az illetővel egy teára (törökül çay). Lehet az a saját otthonunkban, de egy külső helyszínen is, ez mindig a helyzettől függ. A közös teázás remek alkalom arra, hogy szépen finoman feltérképezzük, ki ül velünk szemben.

Az is mindennapos dolog, ha valamilyen nagyobb dolgot készülünk vásárolni, esetleg egy szolgáltatást szeretnénk igénybe venni, és teával kínálnak az üzletben az egyeztetés során. Aki járt már török bazárban, biztosan tapasztalta, hogy behívták egy teára a kis üzletbe, hátha azzal is meg tudják győzni a vásárlásról.

Teázni tehát bármikor lehet, és a török emberek élnek is a lehetőséggel. Minden munkahelyen ott gőzölög az ital, és kevés olyan otthon létezik, ahol legalább naponta egyszer ne főznének hagyományos török teát. Aztán persze ott vannak a teázók, a teakertek, a pékségek, ahol a nap bármely szakaszában fel lehet hörpinteni egyet a rubintvörös, forró italból. Azaz többet, mert egy pohár tea általában nem szokott elég lenni, több is kell, hogy azt érezzék, megteáztak. Mindeközben megtárgyalják a világ ügyesbajos dolgait, bekapnak a tea mellé néhány falat péksüteményt, szimitet, pogácsát, és mennek is tovább. Ám az a kis idő tényleg az övék. Háborítatlanul képesek kikapcsolni, benne lenni a pillanatban, maximálisan kiélvezni azt, amit csinálnak.

A férfiak meglátogathatják a tradicionális teázókat, amely hagyományosan csak az ő birodalmuk. Nem mindenki igényli ezt a fajta elvonulást, de aki igen, az ezeken a helyeken férfitársaival tud együtt lenni, teázni, kávézni, dohányozni. Sokszor kerül elő a tavla, azaz az ostábla vagy Backgammon játék, esetleg az okey tábla, ami a römihez hasonló táblajáték.

A török teázási szokások

A teázásnak szertartása van, bár közel sem olyan összetett, mint például a japán teázásé. A filteres tea szóba sem jöhet, ha „igazi” teáról beszélünk, ettől függetlenül sokféle ízesítésben kapható itt is. A szálas fekete tea félkilós, kilós és még nagyobb kiszerelésben található a boltokban, nincsen olyan üzlet, ahol ne lehetne választani legalább néhány márka közül.

Törökország nemcsak teafogyasztásban áll a világ első helyén, de a helyi teatermesztés is jelentős.

Egy átlag felnőtt 3,16 kg fekete teát fogyaszt el évente, ez mintegy 1300 teás pohárkányi italt jelent. Vagyis napi három-négy pohárral megisznak, a téli hideg időben akár tízzel is! A török teáspoharak picik, nem bögreként kell elképzelni őket, mindössze egy decinyi forró ital fér a jellegzetes, tulipánalakú csészékbe. Sokan arra esküsznek, hogy a minél vékonyabb üvegből készült a pohár, annál jobb, mert úgy nem hűti el a pohár a beletöltött teát. A kihűlt, langyos teát ők már nem isszák meg, és furcsán néznek mindenkire, aki mégis. Csinos kis alátéteken szervírozzák a poharat, hogy ne égesse meg az ember kezét, miközben próbálja valahogy a szájához ügyeskedni. Gyönyörű, díszes teáspohár készletek kaphatók az üzletekben, minden otthonban van egy vagy kettő ilyen szett, amelyet kifejezetten vendégek érkezésekor vesznek elő.

A teatermesztés a Fekete-tengeri régióban zajlik, az ottani sajátságos klíma és domborzati viszonyok kedveznek a teacserjék termesztésének. Néhány évvel ezelőtt jártam azon a vidéken, igazi kuriózum a helyben leszüretelt teából készült italt fogyasztani.

 

A török teafőző edény

Magát a teát egy különleges, két részes főzőedényben (çaydanlık) készítik. A teafőző alsó részét teletöltik vízzel, a felsőbe pedig szálas fekete teát szórnak, amit pici vízzel megnedvesítenek. Az edényt felteszik a tűzre, hogy felforralják a vizet. Ha forr, azzal a vízzel feltöltik a felső edényt, hogy a tea is víz alá kerüljön. Az alsót utántöltik vízzel, majd visszateszik a tűzre. Mire az alsó edényben ismét felforr a víz, addigra szinte kész is a fenti részben a tea – meg kell várni, hogy kellőképpen kiázzon.

A szervírozás a következőképpen történik: a felső edényből – ami tulajdonképpen egy erős teaesszencia – töltenek egy keveset a teás pohárba, majd azt felöntik az alul bugyogó, forró vízzel. Lehet szabályozni a tea erősségét attól függően, hogy valaki erősen vagy gyengén szeretné inni, ez csak attól függ, mennyit önt az esszenciából a pohárkába. Cukorral vagy anélkül isszák, a nagyvárosokon kívül nem igazán ismerik a citromos-mézes-bögrés és egyéb variációkat.

A teafőző edénynek létezik elektromos változata is, ami meggyorsítja a folyamatot, de őszintén szólva, annak nem olyan az íze...

Hallottam itt egy párhuzamot, amit a teázási kellékek és a család tagjai között húznak – persze nem kell komolyan venni, avagy ki tudja...

A teafőző felső része a feleséget szimbolizálja, az alsó pedig a férj anyját – a mama „forrása” hozzájárul ahhoz, hogy a feleség „zamatossá” váljon.

A teáspohár a férj, azaz mind a feleség, mind a mama helyet kap benne a szervírozáskor. A cukor jelképezi a gyerekeket, akik megédesítik az életet. A kanál a férj lánytestvére, aki időnként megjelenik, kavar egyet, majd odébbáll. A poháralátét a papa, aki mindig felfogja a kilöttyent teát.

Aki csak belekerül ebbe a kultúrába, ahogy én is tettem, annak meggyűlik a baja néhány kulcsfontosságú mozzanattal, mire elsajátítja a teafőzés minden csínját-bínját. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy adott számú vendégsereghez mennyi szálas teát kell töltenem az edény felső részébe, hogy elég erős is legyen a tea, és elég is legyen mindenkinek. Az sem mindegy, hogy mikor kiáltjuk ki késznek a teát, mert ha nem ázik ki eléggé, akkor az eredmény gyenge mind az erejét, mind az ízét tekintve. Főzés közben egy kanállal szokás belekeverni a felső edénybe, és ha a tea lesüllyed az edény aljára, akkor többé-kevésbé készen van. A kis pohárkákkal való egyensúlyozás sem olyan egyszerű, amikor teljesen meg vannak töltve, én legalábbis állandóan eláztattam az alátéteket teával. Ha pedig sikerült tálalni, árgus szemekkel kell figyelni, hogy kinek ürült ki a pohara, hogy azonnal újratölthessük, egészen addig, amíg a vendég azt nem mondja, hogy köszöni, de elég.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X