A Gellérthegy legizgalmasabb háza, avagy egy magányos kapu rejtélye

Hiába kértem ki a Levéltárból az eredeti terveket, 1988 előtti dokumentációt nem tudtak adni. Régi képeslapok között találtam ugyan érdekeset, nem is egyet, de ezek nemhogy megoldották volna, tovább bonyolították az amúgy is titokzatos történetet. Kedvenc forrásom, a budapesti lakcímjegyzék sem tudta eloszlatni a homályt. Mígnem végre, egy, a fénykort jól ismerő hajdani szereplő emlékiratai kerültek a kezembe, amikben választ találtam kérdéseimre.

A mai Kelenhegyi és Minerva utcák sarkán – ma Minerva utca 2. –, az éles kanyarban gondosan a sarokra tervezett, kőkeretes kapu áll. A kőrészek stílusa inkább premodern, miközben a kovácsoltvas erősen neobarokk – de nem is ez okozza a teljes stílzavart, hanem a barokkos kerítés mögött a nyolcvanas évek divatja szerint épült 10 lakásos társasház. Vagyis ismét egy eredeti pompájában tündöklő kaput látunk, az eredeti ház nélkül.

A rejtély megoldásához vissza kell ugranunk röpke 100 évet. 1906-ban az akkor már széles klientúrával, jó szakmai hírrel és virágzó vállalkozással büszkélkedő, messze földön híres Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság tulajdonosa, Révai Mór vett itt telket.

A boldog elsők, akik a gellérthegyi villanegyed születésekor, vagy legalábbis az első évtizedekben vettek itt telket, sokkal nagyobb léptékű területekben gondolkoztak, mint mi manapság. Ezt a telek használatának első 10 évében három cím alatt is említik: volt Kelenhegyi út 21., a ma Minerva, anno Gyopár utca 2. és később, amikor a Gyopár utca gyalogútból számozott utcává vált, Gyopár utca 4. is. A bejárat jó darabig a Gyopár utca 2. maradt.

Egy későbbi emlékirat írója a Gyopár utca 2. alatt hajdan álló villát jellegtelennek írja le, amit nehéz elképzelni a tervező nevének ismeretében. Ugyanis Révai Mór 1906-ban Vidor Emilnek, a szecesszió nagymesterének adott megbízást, hogy tervezzen számára egy otthont. A tervek sajnos elvesztek, a villa pedig telitalálatot kapott a háborúban, így az eredeti díszes házból csupán csak a kapu maradt meg. De a telek története nem ilyen egyszerű, nem is ér itt véget.

Amikor a Révai-házaspár felköltözött Pestről a Gellért-hegyre, szellemes kis meghívót gyártottak barátaik részére, hogy azok odataláljanak a vélhetően nagy társasági életnek helyt adó szép, új villához. A kártyán karikatúra-szerű rajz és vicces szöveg található: „ezentul a Gellért hegyen, Kelenhegyi ut 21. sz. alatt (Bejárat Gyopár utca 2.) lakunk. Gyengébbek kedvéért megjegyezzük, hogy a Kelenhegyi út a Ferencz-József hid budai fejénél kezdődik. Onnan a 21. sz. villa gyalog 5 percz alatt, konflison rossz időben sehogy, automobilon 2 percz alatt elérhető.” 

A rajzon a kapu nyomokban, a ház sajnos kevéssé kivehető, de azt tudjuk, hogy hatósági engedéllyel a hátsó gyalogúttól a törvény szabta hat helyett csak három méterrel állt a ház. Azonban létezik egy nagyon részletes, és érzékletes leírás a belső elrendezésről is – de erről később!

1917-ben a Révai-házaspár eladta gyönyörű villáját, mely döntést, ahogy az Révainé Györgyei Irén naplójában olvasható, többszörösen megbántak: a Tanácsköztársaság tombolása alatt hontalanná váltak állandó lakhely hiányában. Előbb a Hotel Bristolban éltek, ami messze nem volt olyan fényűző, mint ahogy hangzik, később visszaköltöztek a Gellért-hegyi otthonukat megelőző lakásukba az Üllői útra, ahol a Révai Testvérek kiadó cégközpontja is volt. A bankszámlájukat zárolták, pénzhez nem jutottak, és pénzért sem lehetett élelemhez jutni a vesztes háború és bolsevik terror sújtotta fővárosban. 

Az 1917-es házeladáskor a Gellért-hegyen ketté választották az eredetileg hatalmas telket, a háromszögletű telekrész – rajta a Vidor Emil-tervezte villával és a Gyopár utca 2. alatti kapuval – a Lukács-család birtokába került, míg a hátrafelé nyúló telekrész, a későbbi Kelenhegyi út 21. Révaiék tulajdonában maradt.

Révainénak a Tanácsköztársaság alatt vezetett naplója szerint ez a kert maradt egyetlen vigaszuk, gyümölcsfái pedig vitaminforrásuk – kivéve, amikor Lukács József unokái levadászták a termést. Erre a telekre csak később, 1922-ben épült fel az azóta is itt álló, szépséges villa, amelynek terveit a szobrászművész-építész Maróti Géza jegyezte, és amely villa 1926-ig Révai Mór, azt követően özvegy Révainé otthonául szolgált.

Ennek a villának is elvesztek az eredeti tervrajzai. Az interneten található, régi képeslapok szerint a ház 1941 óta nem sokat változott kívülről, de a nyolcvanas években kelt levéltári adatok szerint azóta hét lakásra szabták a belső tereket. Lakói 1983-ban védetté szerették volna nyilvánítani a házat, amire a hatóságok hervasztó válasza a Levéltárban őrzött iratokban olvasható: „Az épület ízléstelen kivagyiságot tükröz. Állítólag a Révai kiadó tulajdonosa építtette.” Majd 1986-ban: „Műemlékké nyilvánítása elutasítva. A védetté nyilvánítás ésszerűtlen és szakszerűtlen volt.”

A szobrász-építész kézjegye a ház oldalán – távolról ugyancsak nehezen megcsodálható – domborműveken is detektálható.

A hajdan Gyopár, ma Minerva utca 2. alatti villa új tulajdonosa, Lukács, szintén egy rendkívül érdekes ember lehetett. Szegeden született egy szegény, zsidó vallású paplankészítő mester sokadik gyerekeként. Mivel a szülei által varrt jó minőségű paplanok sose mentek tönkre, a készítők nem gazdagodtak meg. József fiukat 13 évesen vették ki az iskolából, és küldték el dolgozni. A rendkívül szorgalmas és tehetséges, autodidakta módon nyelveket és közgazdaságtant tanuló fiú egy pályázaton nyert állást egy budapesti bankban 18 évesen.

24 évesen már az Osztrák-Magyar Bank budapesti fiókjának vezetője volt, hamarosan pedig a Magyar Általános Hitelbank Igazgatója lett.

Élete végéig lelkes híve volt Tisza Istvánnak, többször adott neki gazdasági tanácsokat. Lukács úr Tisza Istvánért való rajongását leginkább özvegy gróf Bánffy Györgynével tudta megosztani, aki közeli, Mányoki utcai villájából látogatta meg időnként művelt szomszédját, és aki nem mellesleg Bethlen István későbbi miniszterelnök nagynénje volt.

Lukács József az uralkodótól „szegedi” előnévvel nemesi címet nyert, de szemben több, zsidó származású nagytőkés kortársával, soha nem kapott bárói címet. A művészetek mecénása volt, támogatott festőket, írókat, zenészeket. Háza nyitva állt mindennemű művészek és műveik, hontalan zenetanárok és írók előtt. Vacsoráiról, neves és névtelen adományairól, hihetetlenül értékes festménygyűjteményéről volt híres otthona, valamint arról, hogy örökké szólt benne a zene. Felesége, Wertheimer Adél Bécsből került Pestre, és vagyona sokat tett hozzá a család biztos anyagi hátteréhez. A házban mindenki két nyelven beszélt, a gyerekek a magyar mellett németül is anyanyelvi szinten beszéltek, írtak, olvastak. Előbb az Andrássy út 107. volt a család otthona, onnan a Benczúr utcába költöztek, majd (orvosi tanácsra) vettek villát a Gyopár utca 2. alatt. Három fiút és egy lányt neveltek: az egyik fiú, Pál, még kisgyerekkorában meghalt, az egy szem lány, asszonynevén Popperné Lukács Mária (Mici) csellóművész lett. Az ő emlékezései segítettek az eltűnt villa megismerésében.

De a legérdekesebb mégiscsak az, hogy ennek a nagyon tehetős bankárnak, művészetpártoló, nagy műveltségű, kulturált Lukács Józsefnek másodszülött fia a XX. század egyik legnevesebb hazai filozófusa, a kommunista ideológia pártolója, Lukács György volt. Ő itt, a kultúra bölcsőjeként ismert házban élt 1917-től  egészen az egyébként apja által megszervezett és finanszírozott emigrációjáig bezárólag. 

Lukács György az ominózus 133 nap véres eseményeit is innen irányította népbiztosként. Révainé naplójából tudjuk,

ez volt az egyetlen gellérthegyi villa, ahonnan semmit nem vittek el, sőt,

a keserves időszak legnagyobb értékéből, az éhező budapestiektől megtagadott élelmiszerszállítmányokból is mindig jutott a néhai Révai, 1919-ben már Lukács-villaként ismert házba. Kapujára tábla került: „Lukács György, a tanácsköztársaság népbiztosa”, és ezzel a ház és lakói megmenekültek minden borzalomtól, ami Magyarországon a Tanácsköztársaságot jelentette.

 

A házról való legrészletesebb leírás részben Lukács György húgától, Popperné Lukács Máriától, Micitől származik, részben pedig Gyergyai Alberttől, aki 1920 és 1926 közt Mária gyerekei, illetve a két évig itt tartózkodó ifj. Bartók Béla nevelőjeként élt itt 1920-1926 között. A közeli Eötvös-kollégiumból került a Lukács-házba, Lukács József unokái, a 12 éves Ervin és a 10 éves Edith mellé. Miután mamájuk, második férje révén elkerült Pestről 1923-ban, csak a lányát vitte magával, fia a nagyapával és a nevelővel Budán maradt.

Gyergyai szerint „az épület jellegtelen volt, egyszerű de tágas, és kényelmes belül. A nagy földszinti hallban egy igen szép és nagy freskó volt Iványi-Grünwaldtól, ha jól emlékszem, virágos tájat ábrázolt ülő és álló, meztelen alakokkal. Az öregúr többször mesélte, hogy a freskó és alatta Kernstok gyönyörű lovas-kompozíciója köré két Ferenczy-aktot szeretne a falra aggatni, de az aktok sokáig rejtőztek, majd vagy túl drágák voltak, vagy mások vették meg (...) A földszinten balra volt az öregúr külön lakása (...) az emeleten körbefutó galériáját balra a könyvtár foglalta el, mellette másik kis lakosztály, ahol Bartók lakott, aztán pedig a Lukács család nagyobbik fia, János lakrészei, a kisebbik fiú, Lukács György ekkor már Bécsben élt, ahol apja gyakran látogatta. (..) A földszinten még tálaló, óriás ebédlő és télikert volt. A pincében, külön lakás a házmester-autóvezetőnek, szoba a kertésznek és a vasalónőnek, a földszinten a két szobalánynak és a szakácsnőnek, (...) a padláson, az élelmiszerraktár mellett csinos kis szoba, ahol Tóth Aladár (zenetörténész, később Fischer Annie férje) töltött egy évet.”

Máshol leírja: „öt gyönyörű Ferenczy-kép volt a házában: lánya csellós és kékruhás képe, saját arcképe, egy fenyvesparti táj, és egy fürdő és birkózó gyerekcsoport. A lakásban szétszórva képek Rippl-Rónaitól, Szinyei-Mersétől, László Fülöp legjobb korszakából a háziasszony portréja, szobrok Ferenczy Bénitől, kartonok Noémitől.”

 

Lukács Józsefről így írt Gyergyai: „a természet elsőrangú szellemi és értelmi adományokkal ajándékozta meg, eszes volt, művelt, ismeretekre éhes, csak hallani kellett vendégei között, akik egyformán szerették eszét, gondolkodását, vitakedvét és jóságát..” Tudható, hogy barátai között Budapest bankárai és közgazdászai mellett ott volt Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum legendás igazgatója, Ferenczy Károly festő, aki a Révaiaknak is barátja volt, és akinek a gyerekeit is támogatta Lukács József.

Dohnányi Ernő állandó vendég volt a házban, ahogy Vámbéry Rusztem jogász, a világhírű kelet-kutató fia is.

A Lukács család segítette a portréfestő László Fülöpöt karrierjének indulását is: az öreg Lukács megfestette vele felesége és lánya arcképeit. Lukács Mici képe három évig utazott Európában László különféle kiállításain, a berlini tárlatot Lukács József támogatta. Azon a kiállításon a német uralkodóné fényképet kért Mici képéről, és ezt követte az udvari megrendelés, ami aztán beindította László Fülöp páratlan európai, és később tengerentúli karrierjét. Az első világháborút, és főleg a dicstelen tanácsköztársaság napjait követő években viszont a festő hátat fordított Lukács Józsefnek, megszakított vele minden kapcsolatot a fia szerepvállalása miatt, ami rendkívül fájdalmasan érintette a jószívű mecénást.

Számtalan híresség, számos jó sztori

Az itt vendégül látott hírességek nagyrészt úgy nyerték el Lukács József figyelmét, hogy valamely kritikus élethelyzetben kiálltak fia, Lukács György védelmében. Ezek közül kivételt képez Bartók Béla, akit előbb Thomán István, később, a világháború után Dohnányi Ernő ajánlott a háziak figyelmébe: Dohnányi

kérte az öreg Lukácsot, segítse valahogy Bartókot, aki egy rákoskeresztúri, fűtetlen lakásból jár a Zeneakadémiára,

ami mégiscsak lehetetlen állapot. Bartók viszont nagyon büszke ember volt, nem fogadott el segítséget. Az öreg Lukácsnak támadt az az ötlete, szívességet kér Bartóktól. Előadta, hogy ha nem költözik be Bartók a Lukács-villa emeleti lakásába, ő attól fél, mást, idegeneket költöztetnek majd be. Bartók ezt szerencsésen elhitte, úgy érezhette, ő tesz szívességet vendéglátójának. Két évig éltek itt, innen költöztek a Szilágyi Dezső térre. Az csak elköltözésük után derült ki, az aranyszívű házigazda alig aludt két éven át, lévén Bartók zongorája pont az ágya fölött volt, és a zenész köztudottan éjjel szeretett dolgozni.

Tóth Aladár zenetörténész egyszer, valamikor a húszas években társaságban vette védelmébe az akkor már emigrációban élő Lukács Györgyöt, és soha nem tudta meg, miért kapott egyik, a Nyugatban megjelent írásáért fejedelmi honoráriumot, majd egy évre szállást a csodálatos Gyopár utcai villa padlásszobájában.

És persze járt itt Thomas Mann,

aki itt ismerte meg az akkor épp itt lakó Bartókot, és aki kétszer is élvezhette e kivételes házigazda vendégszeretetét. Mann 1913 és 1937 között hatszor járt Pesten, felolvasóestjeit szerte Európában kiadója szervezte, mert lassan dolgozó íróként így tudta felvenni a versenyt a minden évben új írásokat publikáló konkurenciával. A húszas évek elején kétszer lakott a Gyopár utcában, először a feleségével hetekig időzött, másodszorra egyedül jött csak pár napra.

Lukács József kitüntető figyelme talán hálából fakadt. A már emigrációban élő fiát ki akarták szolgáltatni Magyarországnak, amely kiadatás ellen Bécs írótársasága petíciót intézett az osztrák kancellárhoz, amely petíció célt ért, és nem adták ki Lukács Györgyöt, aki így megúszta a felelősségre vonást a népbiztosi pozícióban töltött szerepéért. Ezen petíciót elsőként Thomas Mann írta alá, majd Paul Ernst, aki szintén többször részesülhetett családostul királyi kényelemben a Gyopár utcában.

Thomas Mann nem volt könnyű vendég, hűvös volt és tartózkodó, étkezésekkor is a házigazda mentette meg a kínos csöndeket briliáns stílusával. A villát Mann látogatásaikor megrohanták az író hódolói, Gyergyai feladata volt a város és múzeumainak bemutatása, amihez „igen mérsékelt figyelmet és lelkesedést mutatott” Mann.

Kérésére elhívták Kosztolányit és Móriczot, amely társaságban „az öregúr volt a legeredetibb és legelevenebb, a két lángelmét látszólag untatta a dolog”.

Paul Ernst messze kellemesebb vendég volt. Szép, világos szemű, ősz hajó öregúr volt, aki szintén családjával jött, hetekre, de őt mindenki szerette a házban.

A csillag leáldozása

1919 után elküldték az öreg Lukácsot a Hitelbanktól, de elnöki székét és tisztes nyugdíját is megtarthatta. Élete végéig bőkezűen támogatta a halálakor már 42 éves, egy életen át a „bűnös burzsoázia” ellen agitáló fiát. Végrendeletéből végül kitagadta Lukács Györgyöt, hogy ezzel átmenthesse vagyonát másik két gyereke számára, amit ellenkező esetben elkoboztak volna.

Az öregúr 1927-ben halt meg, a házat azután egy másik bankár vette meg, bizonyos dr. Bíró Pál, aki leginkább Svájcban élt, így feleségéé, Hámori Bíró Máriáé volt a Vidor Emil-tervezte, vélhetően meseszép villa. Valamikor 1944 végéig állt, mielőtt egy bomba végképp eltörölte a föld színéről legtöbb kincsével egyetemben.

A villából mára csak kapuja és kerítése egy része maradt meg, igaz, azt szépen felújította az utókor. A ház helyén társasház épült, a legendás villára és lakóira, itt megfordult vendégeire semmi nem emlékeztet.

Képek: Szuhai Barbara

Forrás: Helyszínbejárás 2020-2021,  Könyvek: Gyergyai Albert: Egy barátságos ház története – Zeneműkiadó Budapest, 1977 és  Popperné Lukács Mici: Emlékeim Bartókról, Lukács Györgyről és a régi Budapestről. Illetve weboldalak, mégpedig itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, és itt