A bauxitot elvitték, a vörös táj itt maradt – kirándulás Gántra, a magyar Marsra

A bauxitnak még a meddője is vörös!

Már a Zámoly-Csákberény-Gánt körforgalom is meglepetésszerűen jelent meg, aztán a Gánt-Bányatelep-tábla, s rögtön utána a régi kolóniás bányászok lakta barakkházak mellett surrantunk el. Számomra megmagyarázhatatlan okokból érdekesnek találom a bányászati emlékeket, de ebbe a körbe beletartoznak a legsivárabb nyomok és helyszínek is, mint például az egykori bányatelepek házai.

Ezeket az egyforma házakat itt szociális otthonként hasznosították.

– Hol álljunk meg, hol álljunk meg? – a bányatelepet már elhagytuk, és megpillantottuk a „bányamúzeum” tábláját. Figyeltem én a parkolóhelyen kívül mindenre, de a – legutóbb 2004 körül látott – Balás Jenő Bányamúzeum és Földtani Park helyszíne végképp nem tűnhetett fel, mert egy látogatóközpontot építettek elé, ahol a kerítés, egyéb táblák meg fabódék eltakarták az ismerős tárna-bejáratot – a bányavonattal együtt. Én még ezekről ismertem e helyet, mára az új épületek eltakarták a Földtani Parkot is, amely vörös lankáival szintén izgalmas sétatér.

Fotó: Harsáczki György 

Ezt a bányát már 1962-ben bezárták.

– Majd visszafelé benézünk... – mondtuk a bányászati kiállítás jegyárusának, de nem volt visszafelé, kora délutánra kijártuk magunkat a témában. A kiállítás és a park adja magát, mi felfedezni indultunk – szabadon, csupán térképpel. Errefelé nagy területen láthatók a bányászat nyomai.

Fotó: Harsáczki György  

Először is felugrottunk az átellenben magasodó dolomitkúpra – amelynek tetejére bunkert betonoztak –, és betájoltuk magunkat. A vörös föld szinte hullámokat vetett túl az erdőn! Szóval az irány: át a „rengetegen”!

Föntről térkép e táj, de a papírtérkép nem regél arról, mennyire káprázatos...

A bemutatóhellyel szemben induló sárga sáv jelzésű köves erdészeti úton indultunk el, majd alig 300 méter múlva a balra letérő sárga kereszt-kék háromszög jelzésnél tértünk le, hogy a fentről kiszemelt irányba haladhassunk. Ezt követően pedig nagyjából 150 méter múlva jobbra fordulva léptünk a sárga kereszt murvás útjára. A murvás út felől csak keskeny erdősáv takarja a „marsi” meddőt – érdekes fotótéma... Főleg a kirándulás elején, de mi éberek voltunk, nem engedtünk a csábításnak, inkább felcsörtettünk balra, a barrankós dombok tövébe, itt viszont már fotóztunk, ám onnan már nem lehetett megmászni a meredek, omladékos meddőhányót. Éppen ezért vágnak belé újabb és újabb mély árkokat az esők... Az útra visszatérve „elengedtük” a kereszt jelzést, és befutottunk a néhai bányába – mivel

mi nem a „klasszikus” kis körtúrát terveztük megtenni, hanem inkább élményt gyűjteni jöttünk!

A sárga kereszt jelzést Gántig kellett volna követni – és onnan a kék háromszögön vissza, – ha a hat kilométeres kis körtúrát akartuk volna abszolválni 90 méter szintemelkedéssel. Közben kínálta magát a faluközpontban álló Vértes fogadó, ahol a Balás Jenő emlékszoba is megtalálható. Balás Jenő volt az, aki rálelt a gánti bauxitvagyonra...

Fotó: Harsáczki György  

Történelmi kitérő: egy nagyszerű elme méltatlan mellőzése

Balás Jenő fáradhatatlan, székely származású bányamérnök volt, akit 1919-ben a hatóságok kiutasítottak Romániából. 1923-ban felismerte, hogy a kréta időszaki bauxit triász időszaki fekün (alapkőzeten) található, és eocén mészkőrétegek fedik. Már Erdélyben is bauxit-kutatással foglalkozott, de a kutatáson kívül kidolgozta a kitermelést és a szállítást is, valamint tanulmányában kifejtette, hogy a növekvő igények miatt korszerű feldolgozóipart kell hozzá építeni.

Magyarországra menekülve felfedezte a Bakony területeinek az erdélyihez hasonló rétegsorait, amelyen keresztül végül eljutott a Vértesbe.

Egy a Földtani Intézet által kiadott évkönyvben még egy breslaui fiatal geológus által készített gánti térképet is ajánlottak neki „harmadkori terra rossa és laterit” megjelölésekkel, amelyeknek az illető geológus nem látta jelentőségét. Nem úgy Balás...

Fotó: Harsáczki György   

Gántra költözött és megszállottan – még betegen is – kereste a bauxit előfordulását.

1922-ben végre megtalálta a vörös színű, porózus-földes, agyagos küllemű (vagyis egészen jelentéktelen megjelenésű) „ércet”, amely eleinte gyenge minőségűnek bizonyult, de nemsokára Európa legkiválóbb minőségű bauxitját mutatták ki.

A bauxitot Les Baux-ban fedezték fel először 1821-ben a napfényes Provence-ban.

Fotó: Harsáczki György   

A Bakonyt aztán mangán, szén, galenit és termálvíz szempontjából is felmérte, de kutatásait nem tudta időben értékesíteni, így a költségek mindenét felemésztették, a gánti feltárásért kapott pénzt is. Eredeti terve az volt, hogy ő szervezi meg a „kutatmányok” hasznosítását. Ekkor tárgyalásokba bocsátkozott az Államkincstárral, amelyben félrevezették a gyakorlatlan geológust, és kifutott az időből. Élete munkáját, sőt, még bútorait is, potom pénzért árverezték el... A korábban nagy terveket szövő szakember albérletbe kényszerült, de fáradhatatlanul kutatott tovább: a főváros hidrológiájától kezdve a Sió-csatorna hajózhatóvá tételén át a Balaton-felvidék ásványkincseiig. 1938-ban kis lakásában hirtelen, rejtélyes módon hunyt el... Temetésére százak érkeztek a szakmából – hivatalosan semmilyen elismerésben nem részesült. 

Az ő érdeme, hogy 1925-ben megnyitották az első, majd sorra a további négy bányát is. Közben a bauxitkutatást kiterjesztették az egész Dunántúlra, és sok helyen találtak is ilyen kőzetet.

Iszkaszentgyörgy-Isztimér térségében Kincsesbányának nevezték el a fejtés helyét, a minőséget jelezvén... Először legnagyobbrészt külszíni fejtéssel bányászták az alumínium elsődleges „ércét”, majd az igények gyorsan a föld alá is levitték a munkásokat.

Fotó: Harsáczki György   

Az első bányák bája az volt, hogy kézi fejtéssel csákányozták fel a 40-45 millió éves értékes fémtartalommal dúsult talajféleséget... Így megmaradtak azok a kis felszínformák, amikre a bauxit lerakódott: a kis üledékgyűjtő „csapdák”, töbrök.

A közöttük megmaradt kis gerinceket börcöknek (bérc) nevezték el a helyi dolgozók.

A kréta időszak – a mai karibi, jamaikaihoz hasonló – csapadékos, trópusi éghajlata alatt intenzív karsztosodás zajlott le, amely során a triász időszaki dolomittömeg felső részéről lepusztult a jura időszak rétege, a karsztos mélyedésekbe pedig vas- és alumínium-oxidokkban gazdag vörös-narancssárga színű agyagos, talajosodott mállástermék mosódott be, amely bauxittá alakult. A következő időkben a terület lesüllyedt, tenger öntötte el, és gazdag faunájú, sekélytengeri üledék rakódott rá. Ez az ősmaradványokban gazdag rétegsor védte meg a bauxitot a további eróziótól. A kitermeléskor ezt a réteget kell lefejteni róla...

Hatalmas igény volt az addig nem használt fém „ércére”, hiszen a mai napig ebből állítható elő az alumínium, és akkoriban itt volt a legnagyobb feltárás. Gánt a geológusok és bányászati szakemberek zarándokhelye volt.

Kilátás a hegytetőről – Fotó: Harsáczki György   

A külszíni fejtésű bányavilág színkavalkádja

A bánya „bejáratában” az utat jobb felől tíz méter magas meddőhányósor kísérte. Ez már ízelítőt adott a vörösből – az üde, napvilágított, zöld lombozattal együtt izgalmas látvány volt. Beljebb sétálva kitárult a nagy, egykori külszíni fejtésű bánya, amelyet a jobb szélén fehéres dolomitsziklák, a balon pedig vörös meddőlejtők fogtak közre. Meg is feledkeztünk a jelzésről – volt mit nézni, vadabbnál vadabb színű kompozíciókat fényképezni...

A vörös lankák között lila-fehér sziklák „rügyeztek”, élénk, fűzöld cserjékkel vegyítve azúrkék ég alatt...

A nagybányai festőiskola ide jöhetett volna témáért, ugyanis a hatalmas bauxitvagyont 1920-ban fedezték fel, a festők pedig 1896-tól a második világháborúig adták át – tevékenységük közben – egymásnak a plein air festés és a naturalizmus szemléletét... Itt csupán a valós színeket kellett volna bátran a vászonra vigyék. Egy probléma lett volna csupán: a működő bánya területén nem látták volna őket szívesen...

Fotó: Harsáczki György   

Szerencsére tudtuk, hogy turistajelzés nélkül is jó helyen jártunk. A színes Badlands dombjain, vízmosásain itt-ott falépcsőkkel, és pár kis híddal tették könnyebbé a sétát. Tekergés közben felsétáltunk a bal oldali meddő-fennsíkra, amelyről egy másik, lent elterülő, hatalmas bányagödörbe nézhettünk le.

Érdekes érzés, amikor a természetrombolásból létrejövő új táj esztétikai élményt okoz... Mint a Bél-kő, a Bükk szélén.

Az ember lába alatt is csupa átforgatott kőzettörmelék kocog, kopog, roppan... Mégis élvezetes. Itt találkoztunk a korábban elhagyott kék háromszög jelzéssel, amelyen Gánt felé indultunk, azt remélve, hogy mégis csak sikerül megtennünk egy körtúrát, csak fordított irányba.

Fotó: Harsáczki György   

A kék háromszögön kényelmesen emelkedve a kiváló panorámával bíró Meleges-hegyhátra értünk. Mindössze 230 méter magas, mégis remek a kilátás róla a Vértes erdeire. Aztán az erdei út csodaszép ösvénnyé változott, és egy kis hullámvölgy után már egy 269 méteres ligetes növényzetű bércről láthattunk rá Gántra. Jobbról meredek hegyek tornyosulnak a település házai fölé, balra viszont lustán nyújtózó dombokra futnak ki a telkek. Észak felé egy másik, talán még nagyobb régi bauxitbánya oromfala látszik narancs és vöröses színekben.

A Gánt látképéhez tartozó fehér kereszt nemcsak a kitelepített német ajkú lakosainak, de bauxitbányászainak is emléket állít.

A község Árpád-kori település, neve – az egyik magyarázat szerint – pedig arra utal, hogy egy Gan nevű úr birtoka volt. A Török Hódoltság idején tragikus módon elnéptelenedett. A népességet betelepített szlovák és sváb lakossággal „pótolták”. A szlovákokat hívták előbb, ők szénégetéssel foglalkoztak, ám Lamberg gróf nemsokára 93 Alsó-Ausztriából, Bajorországból és Svábföldről való német – katolikus – telepessel írt alá betelepítési szerződést. A szlovákok protestánsok voltak, és valahogy 1783-ra elköltöztek a német többségű Gántról. Szegényesen fejlődött az akkori falu, kevés lehetőség adódott, megváltás volt a bánya megnyitása.

Fotó: Harsáczki György   

Köves hegyoldalon értünk be az „egyutcás” Gántra és csakhamar a központba értünk. Nincs olyan egykori bányásztelepülés, ahol valami nyoma ne lenne a kitermelésnek. Gánton ez egy lábakra szerelt esővíz gyűjtésére használt csille volt egy udvarban – kiváló állapotban. Talán azért, mert egészen 1988-ig folytatódott a bauxit kitermelése.

A Vértes fogadót a remélt felfrissülés végett vettük be a körbe. Hétvége volt, és ebédidő – tapasztalatom szerint német kisebbségi helyeken megtelik a helyi étterem helybéli családokkal, akiket szépen felöltözött hölgyek, vagy fehér ingujjas pincérek szolgálnak ki. Így esett most is, örülhettünk, hogy két fogás, vagy fagylalt között kaphattunk egy-egy korsó sört...

A hosszan elnyúló épületben volt Balás lakhelye is 1919–1925 között, később pedig a bánya irodája is. A söntéssel szemben – a régi mennyezeti gerendák alatt – azonban egy üvegvitrin adott teret a geológiának és a természetjárásnak. A Bársony István-könyv, az ősmaradványok, a kalcit- és gipszkristályok, a Vértes-térkép és a Vértes katonasírjainak könyve odafigyelésről tanúskodott: járnak ám itt turisták bőven.

Fotó: Harsáczki György   

Az első kutatások (1926) 3,35 millió tonna jó minőségű ércet találtak. A meddő kőzet kitermelése után a bauxitot egyszerűen csillékbe lapátolták, amelyeket lovaskocsikkal vontattak a vasúti kocsikhoz, azok pedig Bodajkra szállították az vörös „ércet”. Már 1926-ban 140 férőhelyes telepet építettek a bányászoknak, ami 30 házat jelentett, és a kiszolgáló épületek sem hiányoztak.

Az 1930-as években már több mint ezren dolgoztak a kitermelésen. Egy „gőzbagger” (hatalmas földkotró) beüzemelésével tovább növelték a kitermelést: ez volt akkoriban a legjobban gépesített bánya.

Németország, mint tőkeerős nagyhatalom még az elején „rátette a kezét” a kitermelésre, majd az alumínium is hozzá került – a hadiiparba. A bányát 1939-ben hadiüzemmé nyilvánították, de ennek ellenére a behívások munkaerőhiányt eredményeztek, és a munkakörülmények romlása után egyes gépeket leszereltek és Bajorországba vittek. 1945-ben a frontvonal hónapokig elhúzódott, és a lakosokat hónapokra elköltöztették. 1946-ben viszont 900 német ajkú lakost ki is telepítettek.

Fotó: Harsáczki György   

A szocializmusban a szovjet fél is markolt: a magyar-szovjet timföld-alumínium egyezmény jövedelmezőnek bizonyult. A „Nagy Testvérnek” voltak komoly alumíniumkohói, de timföld kellett hozzá. Mi készítettük a timföldet (az alumínium-oxid elválasztása a bauxit többi részétől), a szovjetektől pedig alumíniumot kaptunk vissza.

A már említett sárga kereszt éppen a szovjet hősi emlékműnél vezetett ki Gántról – vissza a bemutatóhelyhez. Az útról aztán nemsokára nem lehetett „kilátni” a fák miatt, elvesztettük a jelzést, így a másik nagy bányát sem sikerült felkeresni. Talán nem is lehetett „szebb” az elsőnél. Fel lehet deríteni!

Fotó: Harsáczki György   

A ligetes, bokros területen visszaértünk a parkoló közelébe, de még felkerestük azt a „vörös mezőt”, amelyet fentről láttunk túránk elején. Helyét Anger-rét néven jelöli a Szarvas-féle térkép. Jelzett út nem, de ösvény vezet hozzá. Az érdekes formákhoz bizarr színek tartoznak...

A Balás Jenő Bányamúzeum és Földtani Park meglátogatása, most elmaradt, de kívülről egy pillantást, még vetettünk rá: a kiállítási épület mellett szállítóeszközök, egy bányavonat-szerelvény, és egy mélyművelésű bányát bemutató tárnát vehettünk számba, ezek mellett a rozsdás lejtők, dombok geológiai hátterét pedig egy különleges tanösvényen lehet megismerni. Ez a hely van annyira érdekes, hogy érdemes visszatérni még!

Nyitókép: Harsáczki György