Száz év esküvői ruhái: így esküdtünk a múltban

„Korona idején nem esküszünk” – hangzott el az utóbbi évben sok-sok jegyespár szájából. Néha furcsának tartottam ezt, máskor nagyon is megértettem: kinél mi volt a prioritás. A magam részéről sosem voltam nagy esküvőrajongó, sem vendégként, sem menyasszonyként nemigen vágyom ilyen felhajtásra. Kora kamaszkoromban, mikor a lány osztálytársak kedvenc elfoglaltsága az esküvőszervezés volt, megteltem a dologgal, és anyukámnak leszögeztem itthon: hülyeség ez az egész, az én esküvőmön a legnagyobb költség az ugrálóvár és a ruha lesz. 

Mert ha esküvő, akkor menyasszonyi ruha. Fodros-bodros vagy egyszerű, hosszú vagy rövid, rakott vagy sellős, hófehér vagy ekrü, csipkés vagy gyöngyös, pántos vagy váll nélküli, kölcsönzött vagy vásárolt. Megannyi kérdés, és sok tízezer forint.

A ruhával üzenünk ma is, és még inkább így volt ez régen. Egykoron, ha nem is volt annyi választási lehetőség, mint ma, nagyon jól tudták a menyasszonyok, mit mutatnak a szimbólumok. Jelentése volt annak, hogy miért az a változó divat, ami, és miért azok a megváltoztathatatlan alapok, amik.

Tánczos Anita divattervező a múlt esküvői ruháit kezdte kutatni, és hobbijának eredménye 2021-re egy komoly tanulmány és egymást érő feladatok sora lett. Az ország minden tájáról gyűjtik, keresik a múlt század esküvőinek képeit, ruháit, és az ezek mögött húzódó történeteket. „A projektet ma már nem egyedül valósítom meg, közösségi ügyként tekintek rá, egy csapatot szerveztem magam köré, amely gerincét Goda Gabriella divattervező és Komáromi Mónika stílustanácsadóval alkotjuk. Mindhármunknak szívügye ez a kezdeményezés, közösségi ügyként tekintve rá. A legutóbbi adataink szerint lassan kétezer beküldőt tudhatunk körünkben, és több mint kétezer fotó van a gyűjtésünkben” – meséli Anita.

Eddigi forrásanyagukat könyv formában tervezik megjelentetni, amiben reményeik szerint a szép képek mellett a régimódi szerelmes történetek hangulata, az esküvők társadalmi, érzelmi lenyomata  is érződik majd. Mint mondják, „mindenki története érdekes. Azt az érzést szeretnénk a könyvvel átadni a divattörténet mellett, amit többen is megélünk saját családunk körében, a fotók nézegetése és történethallgatás közben”.

A menyasszonyi ruhák örök nagy kérdése

Venni, varratni vagy kölcsönözni? Ez a kérdés hetven éve kísérti a menyasszonyokat. Az 50-es évektől biztosan látjuk, hogy jelen van a ruhakölcsönzés, a 60-as években már egyre jellemzőbb, és ez a 70-es, 80-as években folyamatosan fejlődve a 90-es évekre előretör, általános megoldási mód lesz a menyasszonyok között. Ezzel párhuzamosan a 80-as, 90-es években erősen megjelenik a nyugati divat utáni érdeklődés, amire a kölcsönzők könnyedén reagálni tudnak.

És hogy milyen sztorikkal ismerkedtek meg Anitáék eddig? A harmincas évek falujától a kilencvenes évek városi ruháiig mindenfélét.

1930-AS ECSERI NÉPVISELET

„Anyai Nagyszüleim (Turcsány Mária és Mészáros Mihály) fotója 1932-ből. Mindketten ecseriek voltak (itt születtek, és egész életükben Ecseren laktak). A nagymamám ecseri népviseletben állt oltár elé, fehér selyembrokát felsőszoknyában és blúzban, keményített alsószoknyákkal, és szintén jellegzetes ecseri menyasszonyi koszorút viselt a fején. Később a fehér ruhát befestette feketére, mivel azt úgy tudta ünnepi ruhaként, illetve gyász esetén viselni, és akkoriban bizonyos koron túl már csak sötét ruhákat hordtak az asszonyok. Nagymamám élete végéig ecseri népviseletet hordott. Gyöngyvirág csokra volt, ami sajnos a fotóra nem került fel” – írja Halászné Magyar Márta.

A NEGYVENES ÉVEK NAGYZOLÁSA

A negyvenes évekről inkább a háború, a vészkorszak és a meghurcoltatások jutnak eszünkbe, mintsem az esküvők. Pedig ilyenkor is házasodtak a fiatalok, egyesek nem is akármilyen díszben.

AZ ÖTVENES ÉVEK MÓKOLÁSA

Az 50-es években jellemző volt a színes festett nagyméretű mellkép. Itt azt figyelték meg Anitáék, hogy azok a párok, akik kölcsönözték a ruhát, vagy ünneplőben mentek férjhez, az esküvőt követően mentek műtermi fotózásra, majd elmesélték, hogy milyen ruhában mentek férjhez, vagy szerettek volna férjhez menni, és a fotós ráfestette a képre a ruhát.

A HATVANAS ÉVEK KETTŐS MÉRCÉJE

Fehér Éva a 60-as években Budapesten egy belvárosi szalonból szeretett volna ruhát kölcsönözni, de amikor megtudták az üzletben, falun lesz a lagzi, nem akarták kiadni a ruhát, ami különleges csillogó csipkéből készült. Végül jelentős kaució fejében és budapesti lakcímre kérték a ruhát, elhallgatva, hogy márpedig falun fogja elkápráztatni a násznépet.

A HETVENES ÉVEK ÉS A DZSÖRZÉ

Szabó Terézia 1973 augusztusában házasodott Zalaegerszegen. Elmeséli: a kép „felét levágtam, mert rossz házasság lett. A ruhát én gondoltam el, igaz más kivágást terveztem, de a varrónő elszúrta, és egy kapucnis csipke boleró lett volna hozzá, de anyám nem engedte (én meg hagytam), ezért elkéretem egy munkatársnőm nyári kalapját, és az lett (na az is kiverte a biztosítékot.) A sminket a frizurát is én csináltam, mindig is. A szandálért egészen Pestig mentem, gyűrűért Nagykanizsára, virágért a városgazdálkodásba, szóval jól indult, mindent én intéztem. (Nem kellett volna, az élet mindig figyelmeztet.) A ruhám jersey, dzsörzé anyag volt, akkor ezt lehetett kapni. Utána még évekig hordtam egy szép világosbarna fonott bőrövvel.”