Sötétségből fény születik – A karácsony egyetlen feladatáról

Karácsony közeledtével a fogyasztói létben tobzódó társadalmak azon részén, ahol a grincsfák és télapók még nem szorították ki teljes mértékben a karácsony hagyományos jelképeit és kellékeit, évről évre fellángol a vita: mű, vagy igazi?! A kérdést számos cikk és írás taglalja (ízlés és irányultság szerint környezetvédelmi, vagy éppen közgazdasági oldalról közelítve), ideális és kényelmesen semleges beszédtéma csacsogós TV- és rádióműsorokban, de még a bolhapiacon is jól megfér egymás mellett a valódi luc és a kínai import. A villogó ledfüzérek olcsó illatosítóktól nehéz levegőjű fényében ugyanakkor könnyű megfeledkezni az ünnep valódi kérdéséről:

a temérdek intéznivaló mellett maradt hely életünkben a földre született Istennek?!

Míg a fejlett világ klimatizált és villanyfényben úszó irodáiban évtől és napszaktól függetlenül, mindenfajta időjárási jelenségtől védve lehetőség van a gazdasági mutatók pörgetésére, a teremtett világ rendjében élő, a természet törvényeit ismerő, és azokat tiszteletben tartó paraszti kultúra emberének életében az évkör változása alapvetően meghatározó szereppel bírt.

„Dolgoztak látástól vakulásig” – olvashatjuk gyakran népmeséinkben a legkisebb szegénylegény családjának bemutatásakor, de valóban ennyire sanyarú volt az a népmesei valóság?

A gazdálkodó ember életének ritmusát alapvetően határozta meg a nappalok és éjszakák hosszának változása. Villanyfény hiányában addig volt lehetősége a szabadban munkát végezni, amíg le nem ment a Nap, azaz volt esélye a látásra! Az ezt követő „vakulás” után jórészt már csak benti foglalatosságra volt mód, a gyertyák és petróleumlámpák fénye azonban csak kisebb helységek, szobák bevilágítására volt alkalmas. A „fényűző” paloták és termek csillogó-villogó gazdagsága ezzel szemben pazarolja, „űzi” a fényt!

A hosszú nappalokkal, meleg fényességgel kényeztető nyarat követően a téli időszak sötétsége akaratlanul is az elcsendesülés időszaka volt. Befelé figyelt az egyes ember, a család, de a falu népének egésze is. A rövidülő nappalok egyre kevesebb lehetőséget kínáltak a kinti világban való foglalatosságra, a paraszti társadalom népe a hosszú éjszakákban közösségbe gyűlve, közös munka (kukoricamorzsolás, kötélsodrás, stb.) közben beszélte ki és rendezte sorsát. Várta – és várná ma is ha, hagynák – a fény újbóli megszületését, a nappal győzelmét az éjszaka fölött.

A fény és világosság utáni vágyakozás mindenféle vallástól és világnézettől függetlenül ott él az emberben:

a téli napforduló a magyar hagyományban is kiemelt ünnepként van számon tartva. Az újjászületést, megújulást jelképező Nap az év legrövidebb nappalát követően, a legreménytelenebbnek tűnő pillanatban győzedelmeskedik a sötétség fölött. 

Ahogy a paraszti kultúra embere számára az egyre hosszabb nappalok elhozzák magukkal a tavasz, a termékenység ígéretét, Jézus születése a keresztény ember számára a reményt, Isten és ember szövetségének megújítását jelenti. A fordulópont (kara: sötét – csuny: forduló) eléréséhez azonban

a legmélyebb sötétségbe kell alámerülni.

A nappalok hosszának növekedése kezdetben alig néhány másodperc, melyet csak akkor vehetünk észre, ha nem vakítanak el (az utóbbi években már október közepétől!) jó áron kínált villódzó fényfüzérek.

Az ünnepet éppen azt teszi különlegessé, hogy magasan kiemelkedik a hétköznapok (látszólagos) egyhangúságából. A felfokozott ünnepi hangulat több hónapra való meghosszabbításának kísérlete azonban könnyen oda vezethet, hogy éppen a lényegről maradunk le, az egyik legnagyobb ünnep egy kötelességektől terhes feladattá degradálódik.

Elcsendesülve, befelé és másokra igazán figyelve a kérdés viszont egészen biztosan nem a fára, hanem a bennünk megszülető Istenre vonatkozik: mű, vagy igazi?