Ősszel se maradjunk ünnep nélkül – az apró szertartások szebbé teszik az életet

A hétköznapokon nagyon könnyű belecsúszni a robotpilóta üzemmódba, amikor csak automatikusan pörgetem egymás után a teendőket. Egy-egy végigrohant nap végén, amikor már mindenki elcsendesedett, eszmélek csak rá: nem is töltöttünk együ minőségi időt. Az ünnepek nekem abban is segítenek, hogy ezt a folyamatot megszakítsam. Akár néhány apró szokás bevezetése, egy kis varázslat is segíthet teret adni az egymásra figyelésnek. 

A múlt varázsa

Az őszi-téli időszakban szeretem

gyertyafénnyel nyitni és zárni a napot.

Reggel, amikor kint még sötét van és hűvös, és legszívesebben ki sem bújnék a takaró alól, sokat tud javítani a hangulatomon, ha gyertyafényben esszük meg közösen a reggelit, isszuk meg a mézes teát. A gyertyagyújtás egyfajta jelként is szolgál: a gyerekek is tudják, hogy itt az ideje asztalhoz ülni, és így sikerül megtörni az egyébként rohanós reggeli rutint. Valahogy a gyertyaláng mellett, a még félhomályos szobában nem tud az ember az emailjeibe merülni, a civakodások is alábbhagynak legalább pár percre.

Ugyanígy este is segít az elcsendesedésben, ha gyertyafény mellett, közösen esszük meg a vacsorát. Ráadásul amíg ég a gyertya, megbeszélhetjük, kivel mi történt aznap, mi volt a napjában a legjobb és voltak-e benne nehéz pillanatok. Egy olyan teret teremtünk meg ezzel, amiben teljes figyelmet szentelünk egymásnak, ilyenkor félretesszük a többi teendőt és csak egy dologra koncentrálunk egyszerre.

Varázsolaj

A reggelek nekem gyakran indulnak nehezen, mert mindig is éjjeli bagoly típus voltam. Talán emiatt fontos annyira számomra, hogy a napkezdés gördülékeny legyen, és amikor kilépünk az ajtón, jó érzéssel vághassunk bele a teendőinkbe. Sokáig kerestem a lehetőséget, amivel a reggeli indulás előtt tudok egy kis extra figyelmet adni a gyerekeknek.

A megoldás egy apró gesztus, ami viszont egész nap éreztetni tudja a hatását. Mielőtt kilépnénk az ajtón, egy kevés illóolajat – vagy ahogy a gyerekek hívják, varázsolajat – cseppentek a tenyerembe, és a mellkasukra, hátukra dörzsölöm. Közben pedig mindkettőjüknek a fülébe súgok néhány napindító, útravaló mondatot. Mindig épp azt, amire szükségük van: ha előző nap konfliktusba keveredett az egyikük a barátjával, elmondom neki, ne aggódjon, biztosan ki fog tudni ma békülni vele. Ha pedig épp nem akar a kicsi bölcsibe indulni, azt súgom, én is nagyon várom, hogy délután együtt lehessünk, és nagyon fogok sietni érte. A varázsolajról pedig úgy gondolják,

a szeretetemet is beletettem,

így velük lesz egész nap, hiába nem vagyunk együtt. Amikor napközben megérzik az illatát, eszükbe jutnak újra a reggeli biztatások.

Vasárnap reggel

Hétvégente szinte mindig kerítünk alkalmat arra, hogy palacsintázzunk. Általában vasárnap reggel a férjem kezdi el sütni, én pedig a gyerekekkel egy ideig még mesélek, ébredezünk, majd együtt töltjük meg a palacsintákat. Így mindenki ki tudja venni a készítéséből a részét, és jó érzés úgy asztalhoz ülni, hogy tudjuk, mindenki keze munkája benne van a reggeliben.

Valójában nem igényel nagy energiabefektetést, mégis képes ünnepivé varázsolni egy átlagos vasárnapot is. A gyerekeknek még lehet, az adja látszólag a legtöbbet, hogy a kedvenc palacsintájukat eszegethetik, felnőttként viszont már attól válik különlegessé a nap, hogy közösen tevékenykedve indíthattuk el. Szerintem a közös főzőcskézés mindig jó alkalmat teremt a beszélgetésekre, akár a nehéz érzések megvitatására, de semmi nem tud jobban feltölteni, ha ezt a nyugodt reggellel kötjük össze, és még pizsamában indítjuk így a napot.

A régi ünnepeink

Nagyon szeretem, hogy a Waldorf pedagógia minden hónapot egy-egy ünnep köré szervez: minden tevékenység ahhoz kapcsolódik, ezt készíti elő az időszak összes mozzanata. Ahogy a kisfiam mesél minderről, ahogy átéli az óvodai készülődés izgalmát, örömét, a mi életünkbe is sokkal inkább visszakerülnek a régi hagyományok és a természethez való visszakapcsolódás. Ugyanis ezek az ünnepek összhangban állnak a természet változásával, az évkörrel. 

Az egyik ilyen korábban nem ismert ünnep Szent Mihály napja és a bátorságpróba. Mihály arkangyal az égben győzte le a sárkányt, a gonoszt, akit a Földre űzött. Jelképe a kard, és a mérleg, amelyen a jó és a rossz méretik meg. Mihály küzdelme a gonosszal és a hozzá kapcsolódó bátorságpróba azt a harcot jelképezi, amelyet mi magunk is megvívunk nap mint nap önmagunkkal, és amelyből hol pozitív tulajdonságaink, hol a negatívak kerülnek ki győztesen. A gyerekek ilyenkor kardot faragnak az oviban, és a próba napján végig kell járniuk egy túraútvonalat, amin különböző kihívásokkal találják szemben magukat. Ahhoz, hogy ezeket meg tudják csinálni, le kell küzdeniük a félelmüket, hinniük kell önmagukban, és sokszor segíteniük is kell egymásnak, mert csak összefogással tudják teljesíteni a feladatot. A nap végén pedig az általuk készített karddal avatják őket lovaggá.

Habár mindez az óvodai keretek között zajlik, a gyerekkel együtt mi is nagyon részeseivé válunk ennek az ünnepnek. Megéljük, ahogy heteken keresztül faragja-csiszolja a kardját, dolgozik vele, és néha biztatni kell, hogy ne adja fel, ha túl nehéznek tűnik a feladat. Együtt izgulhatunk vele a próba reggelén, és aztán mi is részesei leszünk a büszkeségének, hogy lovaggá vált.

A Mihály-ünnephez hasonlóan a Waldorf pedagógia hozta vissza az életünkbe a Márton napi hagyományokat is. Mivel imádjuk a gasztronómiát, azt korábban is tartottuk, hogy libát együnk, de ennyiben kimerült számunkra ez az ünnep. Holott ez csupán egy nagyon kis része a Márton-naphoz kötődő hagyományoknak. Ez az időszak a világ számos részén a fény ünnepe: ekkor húzódik vissza a fény a látható, kinti világból. Rövidülnek a nappalok, egyre többször indulunk el otthonról sötétben és mire hazatérünk, újra sötétség vesz körül minket. A hagyomány úgy tartja, hogy

ilyenkor a fény a láthatatlan, égi világba húzódik, és a természetből hiányzó világosságot önmagunkban kell megtalálnunk.

Ezt jelképezi a lámpás is, amit elkészítünk, majd meggyújtjuk benne a lángot. Egy erdei úton végigsétálva bevilágítjuk a sötétet lámpásainkkal, az út végén pedig egy közös tábortűznél gyűlünk össze. A fény megtalálása magunkban, ápolása, hordozása mindaddig, amíg újra láthatóvá válik a világban is, számomra nagyon jól összefoglalja és jelképezi ezt az átmeneti, őszi időszakot.

S itt van novemberben Szent Erzsébet ünnepe is, aki a középkor egyik legkedveltebb szentje volt. A legenda szerint királylány létére egész életében nagy szerepet kapott a betegek ápolása, a nélkülözők megsegítése. Amikor férje halála után elkergették az udvarból és gúnyt űztek belőle, ő akkor sem adta fel elveit, hanem folytatta jótékony munkáját, befogadta a koldusokat és gondozta a betegeket. A napja remek alkalom arra, hogy mi is jót tegyünk. Nem kell megváltani a világot, elegendő ha

a család minden tagja egyetlen apró jó cselekedetet visz véghez.

Ilyenkor az egészen kicsi gyerekek is megtapasztalják, milyen ereje van annak, ha segítenek valakinek, ha kedvesen viszonyulnak másokhoz, ha megosztják azt, amijük van. Mindenki eldöntheti reggel, milyen jótettet fog véghezvinni aznap, este pedig megbeszélhetjük, milyen érzés volt, amikor sikerült ezt megvalósítani. Az élmények megosztása, a közös öröm és büszkeség alkalmat teremt a kapcsolódásra, az összetartozás érzésének erősítésére.

Nekem ezek a hétköznapi rituálék teszik igazán átélhetővé az őszi hétköznapokat. Ezeknek köszönhetően tudom megélni azt a zsigeri érzést, hogy ilyenkor le kell lassulnom, vissza kell húzódnom és befelé kell figyelnem. Ez a megpihenés időszaka a természetben, és én magam is erre vágyom. Kívánom, hogy találjátok meg ti is azokat a szokásokat, amikkel egy átlagos napot is különlegessé tudtok varázsolni.