„Megígérem, hogy mindig jó leszek” – Te emlékszel még az elsőáldozási fogadalmadra?

Az elmúlt hétvégén két unokahúgom, egyben keresztlányom is elsőáldozó volt. Nagyon komolyan vették a felkészülést, hétről-hétre kaptam a „jelentést”, hogy mikor és hol lesz a szertartás, hányra kell odaérni, még az is felmerült, hogy gitárral is kellene kísérnem néhány éneket. Ez utóbbiról – idő és felkészülés hiányában – lebeszéltem őket, de így is nagyon közvetlenre sikeredett a liturgia.

Ami elsőre feltűnt, hogy nem volt semmi túlzó pompa, sem elhúzott szentbeszéd. Egyszerű és szép volt minden, mondhatnám azt is, hogy Jézus Krisztushoz méltó. Minden gyereken ministránsruha volt a templomban – persze a fotózásra előkerültek a királykisasszonyos ruhaköltemények és az első komolyabb öltönyök –, de a plébános nem engedte, hogy a külsőségek vigyék el a hangsúlyt a lényegről. 

Azok az apró emberkék ott az oltár előtt életükben először vallották meg hangos szóval, mások előtt is a hitüket Istenben és mondtak ellene a sátánnak. Nagyon fontos mondatok hangoztak el, melyek egész életükre kihatással lesznek. És elmondták azt is, hogyan szeretnének élni ezután:

Uram, Jézusom, elsőáldozásom napján megígérem neked, hogy

-           mindennap imádkozom,

-           vasárnap misére járok, és gyakran áldozom,

-           rendszeresen gyónok,

-           mindig jó leszek, és másoknak örömet szerzek.

Kérlek segíts,

-           hogy mindig kedves gyermeke legyek a Mennyei Atyának,

-           jó testvére embertársaimnak,

-           és eljussak az örök életre. Ámen.

Emlékezünk még ezekre a szavakra? Egykor mi is „utánamondtuk” a papnak ezeket az ígéreteket és kéréseket. Vajon mi maradt meg mindebből? Fontosnak tartjuk-e még, hogy jó testvérei legyünk egymásnak? Hogy örömet szerezzünk? Gondolunk-e még arra – főleg, amikor valami baj ér bennünket, tehetetlenek vagyunk és haragosak – hogy keressük a kapcsolatot Istennel és meglátogassuk néhanapján? Hiszen egyszer már megígértük neki…

Én úgy vagyok ezzel, hogy kötelezően ezt nem lehet csinálni. Soha nem szerettem muszájból templomba járni, de éreztem már a hiányát. Mindig is elutasítottam a formaságok mindenhatóságát, a kötött imaszövegek is sokszor fárasztanak, de többször tapasztaltam már meg, hogy a keretek segítséget is nyújtanak, mikor nem bírjuk, és lendületre van szükségünk.

Nem fog tehát senki a fejünkre koppintani, ha este az ágyban nem kulcsoljuk össze a kezünket, ha nem érzünk hálát az ételért, amit ehetünk, vagy ha nem megyünk el minden héten misére. De fontos kapaszkodók mellett mehetünk el. Annyit foglalkozunk mostanság a testünk jóllétével – megjegyzem, helyesen! –, arról viszont hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy a lelkünknek is szüksége van az erősítésre, sőt, „felesleg” is lehet rajta, amit jó lenne onnan eltávolítani. Az „edzésterv” rendelkezésre áll, ne várassuk magunkat sokáig!