„Megígérem, hogy mindig jó leszek” – Te emlékszel még az elsőáldozási fogadalmadra?

Ünnep

„Megígérem, hogy mindig jó leszek” – Te emlékszel még az elsőáldozási fogadalmadra?

Minden kultúrában és vallásban vannak úgynevezett beavatási szertartások, melyek életkorhoz, valamiféle érettséghez kötöttek, és meghatározóak számunkra. A legtöbb magyar ember katolikus vallású – vagy a szűkebb-tágabb családjában vannak „Róma-pártiak” –, így a többségnek alapélmény az elsőáldozás szertartása. Az viszont érdekes kérdés lehet, hogy hányan tartjuk be az akkor tett fogadalmunkat. Emlékezünk-e rá egyáltalán?

Az elmúlt hétvégén két unokahúgom, egyben keresztlányom is elsőáldozó volt. Nagyon komolyan vették a felkészülést, hétről-hétre kaptam a „jelentést”, hogy mikor és hol lesz a szertartás, hányra kell odaérni, még az is felmerült, hogy gitárral is kellene kísérnem néhány éneket. Ez utóbbiról – idő és felkészülés hiányában – lebeszéltem őket, de így is nagyon közvetlenre sikeredett a liturgia.

Ami elsőre feltűnt, hogy nem volt semmi túlzó pompa, sem elhúzott szentbeszéd. Egyszerű és szép volt minden, mondhatnám azt is, hogy Jézus Krisztushoz méltó. Minden gyereken ministránsruha volt a templomban – persze a fotózásra előkerültek a királykisasszonyos ruhaköltemények és az első komolyabb öltönyök –, de a plébános nem engedte, hogy a külsőségek vigyék el a hangsúlyt a lényegről.

 

Azok az apró emberkék ott az oltár előtt életükben először vallották meg hangos szóval, mások előtt is a hitüket Istenben és mondtak ellene a sátánnak. Nagyon fontos mondatok hangoztak el, melyek egész életükre kihatással lesznek. És elmondták azt is, hogyan szeretnének élni ezután:

Uram, Jézusom, elsőáldozásom napján megígérem neked, hogy

-           mindennap imádkozom,

-           vasárnap misére járok, és gyakran áldozom,

-           rendszeresen gyónok,

-           mindig jó leszek, és másoknak örömet szerzek.

Kérlek segíts,

-           hogy mindig kedves gyermeke legyek a Mennyei Atyának,

-           jó testvére embertársaimnak,

-           és eljussak az örök életre. Ámen.

Emlékezünk még ezekre a szavakra? Egykor mi is „utánamondtuk” a papnak ezeket az ígéreteket és kéréseket. Vajon mi maradt meg mindebből? Fontosnak tartjuk-e még, hogy jó testvérei legyünk egymásnak? Hogy örömet szerezzünk? Gondolunk-e még arra – főleg, amikor valami baj ér bennünket, tehetetlenek vagyunk és haragosak – hogy keressük a kapcsolatot Istennel és meglátogassuk néhanapján? Hiszen egyszer már megígértük neki…

Én úgy vagyok ezzel, hogy kötelezően ezt nem lehet csinálni. Soha nem szerettem muszájból templomba járni, de éreztem már a hiányát. Mindig is elutasítottam a formaságok mindenhatóságát, a kötött imaszövegek is sokszor fárasztanak, de többször tapasztaltam már meg, hogy a keretek segítséget is nyújtanak, mikor nem bírjuk, és lendületre van szükségünk.

Nem fog tehát senki a fejünkre koppintani, ha este az ágyban nem kulcsoljuk össze a kezünket, ha nem érzünk hálát az ételért, amit ehetünk, vagy ha nem megyünk el minden héten misére. De fontos kapaszkodók mellett mehetünk el. Annyit foglalkozunk mostanság a testünk jóllétével – megjegyzem, helyesen! –, arról viszont hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy a lelkünknek is szüksége van az erősítésre, sőt, „felesleg” is lehet rajta, amit jó lenne onnan eltávolítani. Az „edzésterv” rendelkezésre áll, ne várassuk magunkat sokáig!

Ajánljuk még:

Szárnyaszegett madár az ország ékköve: a méltatlan sorsú Budaörsi Repülőtérről

A budaörsi reptér gyönyörű épülete mindig érdekelt. Az élet úgy hozta, hogy egy időben viszonylag gyakran, heti rendszerességgel kellett elautóznom mellette. A főváros környékének egyik legrosszabb állapotú útja szorosan az épület mellett halad, annak semmilyen teret nem hagyva. Sem teret, sem becsületet, az egész reptéri fogadóépület látványosan rohad, megy tönkre, zuhan szét pénz, odafigyelés és igény hiányában immáron hosszú évtizedek óta.