A magyar tájegységek közül a méltán híres Palócföldön találjuk az ország egyik legszínesebb kulturális szigetét. Viseletében, ízes beszédében és szokásaiban is különleges vidék, melynek értékeit nemcsak múzeumok, de művészeti alkotások is őrzik. Buják, a néhai sommás falu az egyik legfigyelemreméltóbb. A hajdan napszámos munkások és néhány kisiparos lakta település megadta a módját az ünneplésnek: jellegzetes viseletkultúráján nemcsak azért csodálkozunk, mert oly pazar kivitelű, hanem megütközünk az egyes öltözetek megmunkálásán és árán is. Egy lánynak kijárt a „fehér százszorszép”, a „halavány gyapjú banda”, a „piros gyapjú banda”, a „kék gyapjú banda” is és akkor még csak a nagyünneplők egy részét soroltuk fel. A gyapjú- és a százszorszép-viselet csak templomi öltözet volt, sehova máshová nem volt szabad felvenni. Ünnepnapi sétáló-viseletnek a tarka szoknyákat hordták a lányok.
„Négy banda libát” őrizni egy nyáron át, hogy jusson egy „banda” szoknyára – így nevezték az egyszeri öltözethez járó szoknyarendet, ami 10-12 szoknyából vagy annál is többől állt –, rendkívüli teljesítmény volt, különösen, ha mindezt a szegénységgel vetjük össze. Sziszkó Piri nénit azonban így biztatta az édesanyja: „a hasadot nem látják, de a farodot még rángathatod”, vagyis senki sem tudja, hogy éhes vagy, de a ruhádat mindenki látja. Ez a gondolkodás minden ünnepi készülődésnek is az alapja volt, s erről részeletes beszámolóval szolgálnak a helyi hagyományőrző kör tagjai: Opolcsik Ferencné Orszáczky Margit, akit csak Manci néninek szólítanak, Fintor Istvánné Sziszkó Piros, Piri néni és Pásztor Istvánné Manci néni.
Szabó Zoltán így ír a bujáki lányok sorsáról Cifra nyomorúság című riportkötetében, amelynek lányszereplője, Margit, a mostani beszélgetésünk egyik résztvevőjének, Pásztor Manci néninek az anyósa: „Igy készülődnek órahosszatt vasárnaponként, aztán susogva vonulnak fel a templom elé, kövekkel bütykös uccán a Margitok és Máriák, ruháikban, ezekben a bonyolult alkotásokban, melyekhez több mint száz méter vászon, félszáz gombostű és egy sereg apró dísz szükséges. A vasárnapjuk ezzel telik el, hogy e ruhában vannak, hogy a ruhát fölveszik, hogy a ruhát leveszik. Margit hétköznapja azzal, hogy hajnali négytől esti nyolcig dolgozik a szomszéd uradalomban. Mert Margitnak mása sincs, mint 40 szoknyája, 4 pruszlikja, 15 zabkája és 7 köténye, meg ő maga, aki viseli mindezeket. Van még egy házrészük is, ahol vasárnap öltözni és vetkőzni lehet. Más semmise. Summásmunkával keres valamit és él Bujákon. Vasárnap színesen, hétköznap szegényen, széljárta dombtetőkön húzódó földek és erdők alatt.”
A Virágvasárnappal kezdődő húsvéti ünnep cifrafeketében, rojtos kendővel találta a lányokat a templomban. A nagyböjti önmegtartóztatásba azért belefért egy kis vasárnapi szórakozás is: kutyaküszürűn pörgették a fiúk a lányokat, mert mulatságot nem volt szabad tartani. „A legények felvertek egy nagy tönköt egy lapos helyre, s rátették egy nagy, nagy fát: ez volt a kutyaküszürü. A végire istrángot kötöttek, abba kapaszkodtak a lyányok, s a legények forgatták. A mulatság helyett valamit azért kellett csinálni, s kitalálták ezt” – meséli Pásztor Manci néni.
Az nagyböjt végét jelentő nagyhéten viszont már mindenki tiszta egyszerű feketében járt és szigorú böjtöt tartott, különösen nagypénteken. A nagyheti takarítás és készülődés legszigorúbb napja nagypéntek volt, amikor délig még a gyermekeknek sem volt szabad enniük. Ilyenkor, nagypénteken bemehettek akár a szobába is enni, de az évben csak ilyenkor és karácsonykor volt szabad ott teríteni.
Nagypéntek reggelén az asztalon pálinka volt, abból éhgyomorra ittak egy stampedlivel, de semmit nem ettek. A gyermekekkel is megnyalatták a pálinkás üveg szélét, mondván, hogy ezzel Krisztus szenvedésére kell emlékezni. Délre aztán – még kereplés előtt, hiszen nagypénteken nem harangoztak – rántatlan bablevest és mákos csíkot készítettek, amit cukros vízzel meglocsoltak és azt ették még este is, ha maradt belőle. A lányok azt lesték, mikor lophatnak el egy kicsit a villára vett mákos csíkból, azzal kiszaladtak, feltették a fára és lesték, mikor viszik el a madarak, mert ahány nap múlva vitték el, abból következett, hogy hány év múlva mentek férjhez. Közben azt is figyelték, ki megy az úton, mert azt tartották, hogy majd ahhoz mennek férjhez.
A nagypénteki misére pedig a piros aljú tiszta feketét kellett felvenni, hiszen ez volt a húsvét legünnepélyesebb gyásznapja.
Nagyszombaton reggel a lányok lementek a patakra, jól megmosakodtak, hogy szépek legyenek egész évben. Aznap készült a főtt sonka, a kocsonya, a mákos és diós kalács meg a krumplis, túrós lepény, kelt tésztával, és este igyekeztek a feltámadási szentmisére. A lányok ide már fehér százszorszépben vagy fehér féderingben mentek.
„Amikor suheder lyány voltam, mink a kismisére jártunk. Meg volt szabva, hogy nem mehetett mindenki ide-oda. Mentünk a kis misére, a nagyok a nagy misére – a litányiára mindenki mehetett. Amikor legelsőnek mentünk a templomba nagymisére, felöltöztettek fehér féderingbe, s álltunk sorba a templomban elől mi, lyányok. Oszt ahogy mentünk férjhez, úgy mentünk hátra, hátra”– emlékezik Piri néni.
Húsvét vasárnapján pedig már a falu apraja-nagyja a legdíszesebb ünneplőben vonult a szentmisére, a lányok a legszebb „halavány gyapjú” öltözetet vették föl, csipkés kendővel, amit csak nagyobb ünnepi alkalmakkor volt szabad viselni. Utána a lányok átöltöztek, levetették a gyapjúszegélyes ünneplőt és tarka vászonruhában sétáltak az úton, a legényekkel. A séta egyik kelléke a kiskendőbe kötött pattogatott kukorica volt, amit egyébként is szoktak vinni magukkal vasárnaponként a sétára. Az asszonyok persze a padokról figyelték a fiatalokat, az emberek, vagyis a férfiak pedig a kocsmaajtóból.
Húsvéthétfő reggele igen korán virradt, márcsak azért is, mert Bujákon csak reggel 9 óráig volt szabad öntözködni, vagyis csak mise előttig. A mise rendesen 10-kor kezdődött, de kellett egy óra hossza a készülődéshez, hiszen a 6-7 alsószoknya és a 8 tarka szoknya felöltése időigényes volt, a viselet többi darabjáról – rozmaring-ágas hajfonás, „fékető”, pruszlik stb. – nem is beszélve.
Húsvéthétfőre a kékgyapjú „bandát” vették fel a templomba. A legények ezért jó időben, úgy reggel 5 óra tájban kiráncigálták már a lányokat a kúthoz, és az itatónál rendesen megöntözték egy veder friss kútvízzel. A lányokon csak alsóruha, „pendel” volt ilyenkor, nem is lehetett volna tönkretenni minden locsoláskor egy-egy viseletet, – mosni is csak ötévente tudták a szoknyákat, nagyon kellett vigyázni rájuk. „Amikor elsőt harangoztak, már nem fogadtak el több öntözködőt, mert akkor elkezdett a nagylyány öltözni, utána már nem lehetett” – mondja Pásztor Manci néni, aki már saját dédunokájának varrja a „zabkát”, a kicsik viseletét.
A hímes piros tojásnak nem nagyon volt divatja Bujákon, inkább hagymahéjjal színezték a tojást és leginkább a keresztgyermekeknek adtak belőle. „A nagyon régi időben csak hagymahéjjal festették be a tojásokat, de volt, amit nem is festettek be, csak kirakták az asztalra, a főtt kolbásszal és a sonkával együtt. A sonkát egyben tették ki, nem szeletelték fel, úgy, hogy aki jött, vágott belőle” – mondja Manci néni. „A keresztgyermekeknek a tojás mellé »dudut« adtak: amikor sütötték a mákos vagy diós kalácsot, lecsíptek egy darabot belőle, kinyújtották, összefonták és borsból szemet tettek neki, az volt a dudu – teszi hozzá Piri néni.
A Tavasz Bujákon című film húsvéthétfői locsolásról szóló jelenete érzékletesen tükrözi a korabeli hagyományt:
Bujákon az öntözködés sem tartott egész nap, csak a reggeli kútvizes locsolás volt divatban. (A kölni divatja csak a '60-as évek második felében, a '70-es évek elején jelent meg a bujáki locsolók kezében.) A húsvéthétfői ebéd után a lányok összefogódzkodtak és végigsétáltak a falun, majd délután 4 órakor kezdődött a mulatság, ahová eladósorban lévő lány csakis kísérettel mehetett.
A mulatságot este 7-kor megszakította az egy órányi vacsoraidő, majd újra visszamentek a táncba, és reggel 5 óráig tartott a tánc. Aki már gyűrűs menyasszony volt, csakis a vőlegényével táncolhatott.
Húsvét után, Fehérvasárnapon ismét fehérbe öltöztek, majd a következő vasárnapon ismét cifra feketében mentek a templomba, akárcsak minden első vasárnapon az év többi részén...
A szokásrend és a viselet gazdagságából talán az is kitűnik, milyen rendkívüli ereje volt hajdan a közösségnek és micsoda becsülete a munkának. A nagy ünnepek díszes „kifelé mutogatását” – ahogy Orszáczky Manci néni mondta – rengeteg készülődés és temérdek munka előzte meg, hogy ilyenkor a legszegényebbek is illendőképpen megadhassák a tiszteletet az alkalomnak és a közösségnek egyaránt. Az ünnepek és hétköznapok kontrasztját végül a globalizáció mosta el, így aztán ahogy telik az idő, egyre értékesebbé válik minden olyan tudás, ami még a magyar néphagyomány eredeti rétegeihez tartozik.
