Ha hazafi lennél, maradj otthon!

Napok óta döbbenten figyeli ország-világ, mi zajlik körülöttünk. Így vagyok ezzel én is: a belvárosból pislogok ki az ablakon, látom, hogy sorban állnak a patika előtt az emberek. Felhívom a szüleimet, akik beszámolnak róla, hogy náluk minden boltot kifosztottak, már pénteken nem kaptak húst a Pest melletti kisvárosban, ahol élnek. Aztán felhívom a közel nyolcvanéves tüdőbeteg nagymamám, aki közli, hogy jól van, nem fél ő semmitől – bármennyire is próbálja elérni a család, hogy picit ijedjen meg, és maradjon végre otthon. Csak egy bánata van: hogy nem mehet a március 15-i megemlékezésre.

Fájó ez, gondolom, sokaknak.

Képmutatás lenne azt mondanom, hogy nekem is, mert nagyjából három éve nem voltam 15-i ünnepségen: úgy hozta az élet, hogy mindig dolgoznom kellett, írni arról, hogyan emlékeznek mások, milyen szépeket mondanak a nagyon fontos emberek egy-egy könnyfakasztó megemlékezésen. Rómában élve is így tettem, dolgoztam egész nap, aztán feltűztem a kokárdámat, és elmentem a boltba: szerettem volna mutatni, elsősorban magamnak, hogy az,

hogy „magyar vagyok”, nem csak egy velem járó, felcserélhető jelző, hanem egy élő, identitásomat befolyásoló, belsővé tett valami.

Szóval, hogy nekem fontos ez az egész.

Ahogyan fontos az is, hogy időről időre ott legyünk egy-egy nemzeti ünnepünkön – nem csak gondolatban, testben is, és megtapasztaljuk, mennyien vagyunk, akiket összeköt a közös múlt. Az a múlt, ami befolyásolja minden döntésünket, személyiségünkbe ivódott, meghatároz minket. Az a múlt, amit nem dobhatunk el, nem vetkőzhetünk le, nem cserélhetünk jobbra – szóval az, amelyik amolyan fatálisan a miénk.

És ennek a történelemnek a része az 1848-as szabadságharc, a Márciusi Ifjak, a 12 pont, a Nemzeti dal, a Múzeum lépcsője, az egész csomag.

Amit igenis ünnepelni kell.

Tapasztalatból mondom: nincs könnyebb dolog a világon, mint külföldön megélni a magyarságunkat – ha úgy tetszik „nagymagyarnak lenni” vagy éppen „magyarkodni” – egy nemzeti ünnepen. Nehezebb itthon végiggondolni, mit jelent számunkra önnön magyarságunk. Még nehezebb ezt kifejezni, pláne anélkül, hogy ránk ne süssenek valamilyen begyöpösödött-nosztalgikus-hungarista-nacionalista-jobboldali-revizionista-elmaradott-haladásellenes jelzőt.

Szóval, ítélkezés nélkül: én megértem azt, aki nem jár ünnepségekre. Fárasztó dolog, amit könnyű feleslegesnek látni.

Ahogyan megértem azt is, aki minden évben ott áll a Nemzeti Múzeumnál és könnyes szemmel énekli a Himnuszt. És tudom, remélem, hogy számára ez nem valamilyen túltolt, nyálas, magamutogató gesztus, hanem a mélyről jövő hazaszeretet kifejezése, megélése.

Erre a hazaszeretetre van most szükség ahhoz, hogy mindenki otthon maradjon, ne közösségben akarja ünnepelni március 15-ét. Jó döntésnek tartom, hogy lefújták a közös ünnepléseket, mert jelenleg vannak fontosabb kötelezettségeink, mint emlékezni a halottakra, akik mostani életünk feltételeit biztosították.

Most például éppen az a hazafias kötelezettségünk, hogy otthon maradjunk, és azzal tiszteljük leginkább a hősök áldozatát, hogy mi magunk is áldozatot hozunk, vigyázunk magunkra, valamint ameddig szükséges, lemondásokkal élünk, megszokott életünktől eltérően.  

Azzal lehetünk méltók a hősökhöz, ha felelős emberek módjára viselkedünk, tiszteljük és védjük kortársaikat – legyünk azokkal azonos nemzet tagjai vagy sem –, és mindent megteszünk azért, hogy a lehető legkevesebb ember betegedjen meg, kerüljön nehéz helyzetbe. Mert végsősoron a hazaszeretet maga is valami ilyesmi talán: egymás védelmezése, támogatása és megóvása. Ha kell, magunktól.