„Bűnöm csak egy, de nagy” – gondolatok a tökéletlen húsvétban talált ünnepről

A húsvét meglehetősen furcsa, csökevényes ünnep. A nagypéntek épp csak arra elég, hogy a ránk szakadt szabadság (és annak rövidségének) nyomasztását magunk alá gyűrjük, aztán kiválasszuk, melyik kalácsreceptet készítsük. Profibbak összeírják a bevásárlólistát, hogy a másnapi tülekedésben megverekedhessenek azért a húsz deka vajért, ami a foszlóshoz kell. Szombaton daráljuk a házimunkát, az ünnepi előkészületeknek igyekszünk a végére érni. Vasárnap van „Az Ünnep”, ami a reggeli idegbajos előkészületek után kajakómában hamar eltelik. Hétfőn meg már az nyomja az embert, hogy ennek is vége, karácsonyig várni kell a következő alkalomra.

Szerencsénkre létezik az úgynevezett művészet. Hálás vagyok, hogy van, és fejbe kólintja az embert, vagy ha úgy tetszik: kapaszkodót nyújt nekünk. 

Például:

Nemes Nagy Ágnes: Kiáltva

Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,
Csak nincs kivel szót váltanom.
S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,
Hogy legalább imádkozom. 

Bűnöm csak egy, de nagy: a gőg fogai rágnak.
És most porig aláztatom.
Hörgök, vonaglok, mint egy nyomorú állat,
Kínomban a port harapom. 

Életem vékonyul, gyökere félbemetszve,
Virága tán nem nyit soha.
Irgalmazz, Istenem, húsvétvasárnap este,
Hisz él az Embernek Fia. 

Itt megaláztatás, ott szorongattatások,
Kín és életveszedelem.
Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját,
Ne hagyd el nyomorult fejem!

Nemes Nagy Ágnes sok évtizeddel ezelőtt szembenézett azzal, hogy emberségünkben gőgösek vagyunk, és ez, már ha felismerjük, még csak nem is jó nekünk. A húsvét pedig alkalmat adhat arra, hogy ezen elmélázzunk kicsit.

Sokszor elmondják a templomban, hogy a kereszténység legnagyobb ünnepe nem a karácsony, hanem a húsvét. Ott helyben még csak-csak felfogja ezt az ember, de a hétköznapok szintjén jóval nehezebb megélni azt, ami e mögött a fontossági sorrend mögött rejlik. Nagy szerepe van ebben, hogy a karácsonynak jobb a PR-ja, hiszen sokkalta könnyebben marketingelhető ünnep. Csillogó szemű kisgyerekek futkosnak az égőkkel világító fa körül, kint hóesés van, bent tűzropogás és bejgliillat. Instant boldogság ez, ajándékokkal megpakolva.

A húsvét ezzel nehezen versenyezhet, még ha éled is a természet, van is kalács, meg négynapnyi olyan-amilyen pihenés. De sok helyen nincs ünnepi hangulat, vagy nem olyan szintű, ami akár csak megközelíthetné a karácsonyi időket.

Ha a spiritualitást is bevonjuk, tovább egyszerűsödik a képlet: egyszer a születésre, máskor a halálra emlékezünk. Karácsonyra készülünk, várjuk, hogy megszülessen a Kisjézus, örülünk a betlehem előtt. Húsvétkor maximum böjtölni és szűkölni lehet, hogy hangulatba kerüljünk. Aztán az ünnepen állhatunk a kereszt előtt, ami, ha belegondolunk, mégiscsak elég morbid, lévén egy kivégzőeszköz.

Nyilván könnyebb a karácsony köré boldogságban úszó ünnepet szervezni, és még könnyebb lemondani arról, hogy a húsvétot ünnepként értelmezzük. Egyébként szerintem azért is van ez, mert ebben a valaki másnak a halálában sokkal nehezebben látjuk meg magunkat. Ha mégis meglátjuk a szerepünket, nevesül azt, hogy „az én bűnöm miatt halt meg valaki”, épp elég kellemetlenül érezzük magunkat ahhoz, hogy hamar eltávolodjunk az egésztől.

Ha viszont megpróbálunk közel maradni, a nagypéntek nagyot üt. Megráz, felráz. És akkor egészen más már a húsvétvasárnap. Mert olyankor mégiscsak összeáll valami, kiviláglik, hogy a húsvét nem halálünnep. Hogy van itt egy csoda, az egyetlen, ami talán a születésnél is nagyobb: most nem két emberből születik egy harmadik, hanem egyetlen Istenember képes újrateremteni önmagát, visszatérni a halálból. Erre a felfoghatatlan, megfoghatatlan, nehezen érthető, már-már hihetetlen, mégis a legerősebb hitet adó eseményre emlékezünk, ezt ünnepeljük minden húsvétkor.

És úgy látszik, még a kimaradt böjt és eltolt nagyhét után is megérkezhet a kegyelem.