A legnehezebb és legszebb feladat, amit az élet adhat: nőnek lenni!

Természetesen azt is megtanultam, miként kell befűteni ezekbe a cserépkályhákba. Apám megmutatta, hogyan kell elhelyezni a különböző méretű fahasábokat a tűztérbe, melyik kerül alulra vagy felülre, hogyan kell meggyújtani ügyesen a tüzet, mennyi ideig lehet a kályha ajtaját résnyire nyitva tartani, és mikor lehet lezárni, hogy az izzó parázs tökéletesen át tudja melegíteni a belső téglákat, hogy a zord téli éjszakákon is megbízhatóan sugározzák a meleget az otthonunkba. 

A nagy barna kályhában zúgó tűz máig a gyermekkori, otthonnal kapcsolatos emlékeim szerves része. Pedig akkoriban még mit sem értettem abból, mitől lesz igazából meleg egy otthon, és hogy a kályhákon kívül van egy sokkal fontosabb energia is, mely a család számára nélkülözhetetlen. Sejtésem sem volt róla, mennyire fontos a nők, az édesanyák, nagymamák lelkében égő tűz, hogy azt is táplálni kell, hogy aztán másokat is éltetni tudjon, és mekkora jelentősége van annak, hogy ez a mindent puha takaróként körbeölelő erőtér jelen legyen az emberi közösségekben. Fiatal lányként csupán a kályhákat őriztem, most már a családi tűzhelyet vigyázom. Ez nagy felelősség és egyben csodálatos kötelesség. 

Pont olyan, mint a női lét maga. 

Hiszen mi, nők egyszerre vagyunk tündérek és sárkányok, tudósok és háziasszonyok, anyák és szeretők, bársonyosan puha kelmék és kőkemény sziklák. Nem könnyű eligazodni és helyt állni ebben a színes forgatagban, de én büszke vagyok arra, hogy nő lehetek, sosem választanék mást, pedig nehezebb a dolgunk, mint a férfiaknak. És nem azért, mert nekik áll a világ, hanem azért, mert nagyon sokban különbözünk tőlük. Ráadásul a társadalmi és emberi szerepünk egyrészről világos, másrészről azonban hihetetlenül plasztikus. Másféle akadályokkal és kihívásokkal kell megküzdenünk.

Saját magunkkal szemben is komplexebb elvárásokkal rendelkezünk, mert szeretnénk tanulni és dolgozni, de ugyanúgy szeretnénk családot is alapítani. Vágyunk az elismerésre, azt akarjuk, hogy észrevegyék, milyen jól csináltuk a dolgunkat, szívvel, lélekkel és szenvedéllyel. Teljesen mindegy, hogy eladók vagyunk egy csemegeboltban vagy egyetemi tanárok, mind ugyanannyira vágyunk: a kiteljesedésre, a fejlődésre. Büszkék akarunk lenni magunkra, az apró sikerekre és a hatalmas, világmegváltó ötletekre. Nekünk is számít a karrier, a siker, mi is hozzá akarunk tenni valamit a világhoz. 

Vágyunk egy igazi társra is, akivel egyenlőek vagyunk a számtalan különbözőségünk ellenére, és akivel sosem leszünk egyformák. Aki látja és értékeli a belső erőnket, aki a hangunk változásából, a szemünk rebbenéséből azonnal megérti, ha éppen elveszni készülünk, és tudja, hogy gyakran nincs szükségünk másra a szürke hétköznapokban, mint egy őszinte, erős, szerető ölelésre, amitől azonnal jobban érezzük magunkat, és ami megerősít bennünket abban, hogy jó úton járunk. Örülünk, ha valaki megszereli a csöpögő csapot a konyhában, segít vinni a nehéz csomagokat, és közben a karján hordozza a gyermekünket. 

Hiszen gyermekre is vágyunk, egy tündöklő szempárra, aki mindig bizalommal és reményteli tekintettel fordul hozzánk. Aki egyszerre tesz boldoggá és elcsigázottá, aki szörnyen elfáraszt, aztán egyetlen mondatával elfelejtteti velünk, mennyire gondterheltek vagyunk. Akit este elaltathatunk, nézhetjük, milyen szép, miközben édesen álmodik, milyen megnyugtatóan szuszog, mennyire puha a haja. Reggel pedig azonnal hangos, energikus, minden érdekli, alig lehet vele lépést tartani. Szeretnénk vele sok-sok időt eltölteni, megtanítani neki, mi a jó és mi a rossz, továbbadni azokat az értékeket, melyeket mi is mind megkaptunk útravalónak az édesanyánktól. 

Nőnek lenni az egyik legcsodálatosabb és legbonyolultabb feladat, mely egy életen át tart, az energiánk pedig fantasztikus adomány, ne féljünk használni!