Létezhet élet ébresztőóra nélkül? Ősi időmérési és ébresztési szokások

KDM5A

Nem, ez nem egy belépési kód, hanem egy gén, méghozzá testünk belső órája, a saját természetes ébresztőóránk. Az a miniatűr csoda, ami mindenféle modern riasztóberendezés nélkül „meg tudja mondani, mennyi az idő”. Kutatások igazolták, hogy nemcsak szervezetünk, hanem szerveink külön-külön is érzékelik a nap körforgását. Egy PER elnevezésű protein a felelős mindezért: szintje reggel emelkedésnek indul, és a nap közepéig aktív is marad, hogy segítse a szervek működését és növelje a szervezet aktivitását. Ahogy közeledik az este, csökkenni kezd, lassul a szívműködésünk, vérnyomásunk és elménk is nyugovóra tér. Majd amikor a proteinszint eléggé lecsökkent, elálmosodunk. Ha pedig napi rutinunk egy viszonylagos állandóságot mutat, a PER protein ciklusa kiszámíthatóvá válik. Ez az oka annak, hogy már az ébresztőóra jelzése előtt felébredünk, hiszen saját belső mechanizmusaink ébresztenek fel bennünket néhány perccel a megszokott jelzés előtt.  

Történelem

Az idő kérdésköre mindig is foglalkoztatta az embereket. Az ókori kultúrákban napórákat és magas obeliszkeket emeltek, amik a Nap állásának megfelelően árnyékukkal mutatták az időt. Később feltalálták a homokórát, majd a vízcseppekkel működő verziókat, amit az időmérőként is működő olajlámpás követett. És bár hihetetlen, de egészen korán, a kínai kultúra hajnalán kísérleteztek az ébresztőórák megalkotásával: egy gyertya adott szakaszába szögeket szúrtak, amik megfelelő időpontban (amikor a gyertya odáig leolvadt) egy alatta elhelyezett fémtálcára esve hangosan csörömpöltek, felébresztve az alvókat. Ötletes, ugye?

Ugyancsak a kínaiakhoz köthető a füstölő (tömjén) óra is, ami égő füstölőrúddal jelezte az idő múlását (egyes órák porított tömjént használtak). A rudakat úgy készítették, hogy egyenletesen és lassan, kiszámítható sebességgel égjenek. A füstölőrúd hossza mentén intervallumokat jelöltek. A füstölőóra ébresztőórás változatában a végükhöz kis fémgolyókkal ellátott szálakat ágyaztak a rúdba az intervallumjelzéseknél. Ahogy a pálca égett, és elérte az intervallumot, a cérna elszakadt, és a fémgolyók egy harangra, gongra vagy fémtányérra estek. A spirálrudak égése hosszabb ideig tartott, mint az egyenesek, és hosszabb hatótávolságú riasztások tervezésére használták őket. 

Egyes tudósok szerint az ókori bölcs, Platón már kísérletezett az ébresztőóra megalkotásával. Egy vízórát próbált meg átalakítani, hasonló mechanizmus alapján, mint a gyertya-óra esetében: olyan ólomgolyókkal rendelkezett, amik egy réztányérhoz ütköztek, és megkongatták a „riasztót”. Egy másik beszámoló szerint viszont a víz felszívásán, illetve a víz és a levegő játékán alapult, de Platón állítólag készített egy olyan változatot is, amely a kellemesebb hanghatás érdekében egy fuvolát szólaltatott meg. 

Az ébresztés mint önálló szakma

Az ipari forradalom korai éveiben megjelent egy új szakma, ami a kopogtató nevet kapta. A kopogtató feladata az volt, hogy felébressze az alvó ügyfeleket, hogy időben odaérhessenek a munkahelyükre. Egy hosszú, gyakran bambuszból készült bottal megkopogtatták az ablakot egy előre meghatározott időpontban, és felkeltették azokat, akik igényt tartottak a szolgáltatásukra. A kopogtató addig nem hagyta abba a kopogtatást, amíg az ébredő ügyfelek nem jeleztek vissza, hogy rendben, felébredtek. Egyes „felkopogók” fúvócsöveket is készítettek, amelyekkel borsókat lőttek kuncsaftjaik ablaküvegének. És bár voltak túlbuzgó kopogtatók is a szakmában, még mindig kíméletesebb módszer volt, mint a gyárak által előszeretettel alkalmazott sípok. Egyes gyárak átütően hangos, gőzzel hajtott sípot fújtak, hogy munkásaikat felébresszék, jelezve, hogy ideje dolgozni indulni. Nem lehetett kellemes…

Természetközeli megoldások

Sasha Handley, a Manchesteri Egyetem történésze szerint elődeink kelet felé fordították az ágyukat, hogy reggel a nap sugaraira ébredhessenek. De a napnyugta és napfelkelte által meghatározott mindennapokban más természeti alkotások is behatárolták az időt: a kakaskukorékolás vagy a fejésre váró tehenek bőgése megbízható jelei voltak a nap kezdetének.

A régi időkben az alvásnak és a hozzá kapcsolódó rituáléknak kiemelt szerepe volt a mindennapokban. Az éjszaka is szertartásos része volt a napnak: az emberek altató hatású növényi italokat fogyasztottak, nyugtató illatú virágokkal tömték ki párnáikat, és meditáltak vagy imádkoztak lefekvés előtt, esetleg olyan monoton, de kikapcsoló tevékenységet gyakoroltak, mint a hímzés. 

A régmúlt emberei szerint a napfelkelte folyamatok láncolatát indítja el az alvó ember testében, megnyitja a pórusokat és előidézi a szellemek kifelé ugrását a belső szervekből. A naplemente ezzel ellentétben a test lenyugvását is jelentette, amivel a hő és a vér a test belseje felé vonult vissza. Az éjszaka szerintük egyszerre zajlott az alvó emberen kívül és belül, a test „felkelte” és „lemente” a kozmikus történéseket tükrözte. E természetes ritmus túl sok vagy túl kevés alvással történő felborítása egyet jelentett a természet törvényeivel való ellenkezéssel, amely a test leromlásához vezetett. 

Talán jó lenne visszatérni őseink bevált szokásaihoz, és amennyire csak lehet, mellőzni a mesterséges fényeket, szikrázó képernyőket és fárasztó okostelefonokat az estéinkből. Időben lefeküdni, kevésbé lehúzott redőny mellett aludni, és visszatalálni a természetes bioritmusunkhoz. Együtt kelni a nappal, valódi madárénekkel – hiszen egyik okostelefon sincs olyan okos, hogy pótolni tudjon egy valódi madárfüttyös reggeli ébresztőt.

Vajon több időt ad-e a lassabb élet? Cikkünkből kiderül!