Létezhet élet ébresztőóra nélkül? Ősi időmérési és ébresztési szokások

KDM5A

Nem, ez nem egy belépési kód, hanem egy gén, méghozzá testünk belső órája, a saját természetes ébresztőóránk. Az a miniatűr csoda, ami mindenféle modern riasztóberendezés nélkül „meg tudja mondani, mennyi az idő”. Kutatások igazolták, hogy nemcsak szervezetünk, hanem szerveink külön-külön is érzékelik a nap körforgását.

Egy PER elnevezésű protein a felelős mindezért: szintje reggel emelkedésnek indul, és a nap közepéig aktív is marad, hogy segítse a szervek működését és növelje a szervezet aktivitását.

Ahogy közeledik az este, csökkenni kezd, lassul a szívműködésünk, vérnyomásunk és elménk is nyugovóra tér. Majd amikor a proteinszint eléggé lecsökkent, elálmosodunk. Ha pedig napi rutinunk egy viszonylagos állandóságot mutat, a PER protein ciklusa kiszámíthatóvá válik. Ez az oka annak, hogy már az ébresztőóra jelzése előtt felébredünk, hiszen saját belső mechanizmusaink ébresztenek fel bennünket néhány perccel a megszokott jelzés előtt.  

Fotó: Unsplash / Ella de Kross

Történelem

Az idő kérdésköre mindig is foglalkoztatta az embereket. Az ókori kultúrákban napórákat és magas obeliszkeket emeltek, amik a Nap állásának megfelelően árnyékukkal mutatták az időt. Később feltalálták a homokórát, majd a vízcseppekkel működő verziókat, amit az időmérőként is működő olajlámpás követett. És bár hihetetlen, de egészen korán, a kínai kultúra hajnalán kísérleteztek az ébresztőórák megalkotásával: egy gyertya adott szakaszába szögeket szúrtak, amik megfelelő időpontban (amikor a gyertya odáig leolvadt) egy alatta elhelyezett fémtálcára esve hangosan csörömpöltek, felébresztve az alvókat. Ötletes, ugye?

Ugyancsak a kínaiakhoz köthető a füstölő (tömjén) óra is, ami égő füstölőrúddal jelezte az idő múlását (egyes órák porított tömjént használtak). A rudakat úgy készítették, hogy egyenletesen és lassan, kiszámítható sebességgel égjenek.

A füstölőrúd hossza mentén intervallumokat jelöltek. A füstölőóra ébresztőórás változatában a végükhöz kis fémgolyókkal ellátott szálakat ágyaztak a rúdba az intervallumjelzéseknél. Ahogy a pálca égett, és elérte az intervallumot, a cérna elszakadt, és a fémgolyók egy harangra, gongra vagy fémtányérra estek. A spirálrudak égése hosszabb ideig tartott, mint az egyenesek, és hosszabb hatótávolságú riasztások tervezésére használták őket. 

Fotó: Unsplash / Milada Vigerova

Egyes tudósok szerint az ókori bölcs, Platón már kísérletezett az ébresztőóra megalkotásával. Egy vízórát próbált meg átalakítani, hasonló mechanizmus alapján, mint a gyertya-óra esetében: olyan ólomgolyókkal rendelkezett, amik egy réztányérhoz ütköztek, és megkongatták a „riasztót”. Egy másik beszámoló szerint viszont a víz felszívásán, illetve a víz és a levegő játékán alapult, de Platón állítólag készített egy olyan változatot is, amely a kellemesebb hanghatás érdekében egy fuvolát szólaltatott meg. 

Az ébresztés mint önálló szakma

Az ipari forradalom korai éveiben megjelent egy új szakma, ami a kopogtató nevet kapta.

A kopogtató feladata az volt, hogy felébressze az alvó ügyfeleket, hogy időben odaérhessenek a munkahelyükre.

Egy hosszú, gyakran bambuszból készült bottal megkopogtatták az ablakot egy előre meghatározott időpontban, és felkeltették azokat, akik igényt tartottak a szolgáltatásukra. A kopogtató addig nem hagyta abba a kopogtatást, amíg az ébredő ügyfelek nem jeleztek vissza, hogy rendben, felébredtek. Egyes „felkopogók” fúvócsöveket is készítettek, amelyekkel borsókat lőttek kuncsaftjaik ablaküvegének. És bár voltak túlbuzgó kopogtatók is a szakmában, még mindig kíméletesebb módszer volt, mint a gyárak által előszeretettel alkalmazott sípok. Egyes gyárak átütően hangos, gőzzel hajtott sípot fújtak, hogy munkásaikat felébresszék, jelezve, hogy ideje dolgozni indulni. Nem lehetett kellemes…

Fotó: Pixabay / PIRO

Természetközeli megoldások

Sasha Handley, a Manchesteri Egyetem történésze szerint elődeink kelet felé fordították az ágyukat, hogy reggel a nap sugaraira ébredhessenek. De a napnyugta és napfelkelte által meghatározott mindennapokban más természeti alkotások is behatárolták az időt: a kakaskukorékolás vagy a fejésre váró tehenek bőgése megbízható jelei voltak a nap kezdetének.

A régi időkben az alvásnak és a hozzá kapcsolódó rituáléknak kiemelt szerepe volt a mindennapokban.

Az éjszaka is szertartásos része volt a napnak: az emberek altató hatású növényi italokat fogyasztottak, nyugtató illatú virágokkal tömték ki párnáikat, és meditáltak vagy imádkoztak lefekvés előtt, esetleg olyan monoton, de kikapcsoló tevékenységet gyakoroltak, mint a hímzés. 

Fotó: Unsplah / Brandon Cormier

A régmúlt emberei szerint a napfelkelte folyamatok láncolatát indítja el az alvó ember testében, megnyitja a pórusokat és előidézi a szellemek kifelé ugrását a belső szervekből. A naplemente ezzel ellentétben a test lenyugvását is jelentette, amivel a hő és a vér a test belseje felé vonult vissza. Az éjszaka szerintük egyszerre zajlott az alvó emberen kívül és belül, a test „felkelte” és „lemente” a kozmikus történéseket tükrözte. E természetes ritmus túl sok vagy túl kevés alvással történő felborítása egyet jelentett a természet törvényeivel való ellenkezéssel, amely a test leromlásához vezetett. 

Talán jó lenne visszatérni őseink bevált szokásaihoz, és amennyire csak lehet, mellőzni a mesterséges fényeket, szikrázó képernyőket és fárasztó okostelefonokat az estéinkből.

Időben lefeküdni, kevésbé lehúzott redőny mellett aludni, és visszatalálni a természetes bioritmusunkhoz. Együtt kelni a nappal, valódi madárénekkel – hiszen egyik okostelefon sincs olyan okos, hogy pótolni tudjon egy valódi madárfüttyös reggeli ébresztőt.

Nyitókép: Unsplash / Arif Dalkiran