SZPSZ

Tudtom nélkül lettem szerető

Olvasónk története arról, hogy járt egy férfival, aki csak egy valamit nem árult el magáról. 

Nem vagyok már naiv csitri, mégis sikerült úgy átverni egy férfinak, mintha az lennék. Igaz, nem volt sok kapcsolatom. Első szerelmemmel még középiskolában ismerkedtem meg, együtt mentünk egyetemre, kevéssel a diploma előtt szakítottunk. Sokáig tartott talpra állnom, hosszú kapcsolatot kellett elgyászolnom. Huszonhat évesen helyezkedtem el egy cégnél, ott dolgozom azóta is, és mindössze két, végül rosszul végződő, és nem is túl sokáig tartó párkapcsolatot sikerült az évek alatt összehoznom. A munkám során nem sok emberrel találkozom, ráadásul egy magyar kisvárosban élve nem kifejezetten könnyű ismerkedni a szabadidőben sem. Az internetes társkeresők mindig rossz érzést keltettek bennem, sosem vettem igénybe egyiket sem, hiába győzködtek sokan sokáig. Harminckét éves koromra eléggé belefáradtam ebbe a semmi-helyzetbe, nagyon szerettem volna társat, családot. És ekkor csodálatos módon, tényleg, ahogy a nagykönyvben meg van írva, találkoztam vele.

Egy partnercégnél jártunk tréningen, amelyet ő tartott. Feltűnően kedves volt velem, kiemelt a csoportból, folyton hozzám beszélt, engem hívott ki a gyakorlatokra. Éreztem, hogy tetszem neki, de elhessegettem a gondolatot, mondván, biztos csak tréner-fogás. Elkérte az e-mail-címemet, de erre szükség is volt, át kellett küldenie a tréning anyagait. Ezt meg is tette néhány nappal az utolsó találkozásunk után, aztán a levél végére odaírta, hogy szívesen meginna velem egy kávét, jelöljem már be Facebook-on, hogy beszélhessünk. Ekkor már pontosan tudtam, hogy valami elkezdődött kettőnk között. Kíváncsian megnéztem az oldalát, ami alapján egyedülállónak tűnt, a falán normális posztok sorakoztak, pozitív gondolatokat fogalmazott meg, könyveket, filmeket ajánlott, néhány átlagos fotót tett közzé barátokkal. 

Levelezni kezdtünk, egyeztettünk egy kávézást, de csak rövidet: ebédszünetben mindketten egy kávézóba szaladtunk ki, ott beszélgettünk. Nagyon szimpatikus volt, de a következő találkozóra más-más okokból sokat kellett várni. A levelek jöttek-mentek, gyakorlatilag interneten bontakozott ki közöttünk egy forró szavaktól sem mentes kapcsolat. Mindketten nagyon vártuk már, hogy élőben is megmutatkozhasson az a vonzalom, amit a levelek közvetítettek, de ő folyton „el volt úszva”. Nagyjából egyhónapnyi levelezés után került sor a találkozásra, felajánlotta, hogy főz nekem, vacsorázzak nála – kiderült, hogy alig húszpercnyi sétára lakunk egymástól. Persze tudtam, miért nem egy étteremben eszünk, de nem bántam, vágytam a közelségére, vártam az első együttlétet. Mikor megérkeztem, zavartan nevetgélt, közölte, hogy nem volt ideje főzni, ugye, nem baj, majd szorosan magához ölelt, és hamar a hálószobában kötöttünk ki. Boldog voltam, nagyon – még akkor is, amikor kiderült, az ott-alvás neki nem tetszene. Azt mondta, nehezen tud mással aludni, én pedig elfogadtam, hogy inkább hazavigyen. Furcsának tűnt, de úgy éreztem, belefér, pláne, hogy ez volt az első közös esténk.

Másnap reggel küldött egy kedves, „legyen szép napod” üzenetet, aztán viszont napokig hallgatott. Nem értettem, és el voltam keseredve, aztán jött a hívás, bocsássak meg, benyelte a munka, na holnap mindenképp találkozna, munka ide vagy oda, jó lenne együtt lenni, este átugrok-e. Átugrottam. Kábé ugyanaz ismétlődött meg, mint legelőször, annyi különbséggel, hogy beszélgettünk egy kicsit, mielőtt a hálóba találtuk magunkat. Este újra hazavitt, el is magyarázta, hogy csak jobb a saját ágyunkban aludni. Ezután nagyjából hetente találkoztunk, az üzenetek azonban jöttek-mentek, ritkán akadtak csak hallgatós napok. Ez is zavart, de még inkább az, hogy úgy éreztem, egy jottányit sem kerülök hozzá közelebb: a levelezések fókuszában a lakásában történt együttlétek taglalása állt a részéről, szeretett pikánsan írni, én meg nem győztem valami emberi kommunikációra terelni a szót.

Egyébként okosan (manipulatívan, számítón stb.) vezetett, mert mikor már érezte, hogy kezdek távolodni tőle, bedobott valami homályos ígéretet a jövőre nézve, minthogy „majd meglátjuk, hová vezet ez kettőnk között”, vagy „hidd el, minden a legjobban alakul, csak ne siettesd a dolgokat”.

Addig-addig ment ez, amíg bennem valódi érzelmek ébredtek:

úgy éreztem, szeretem ezt a rejtélyes, sokszor alig szóra bírható férfit.

Elmesélte, hogy volt egy traumatikus kapcsolata, teljesen megfojtotta a szeretetigényével az exbarátnője, és ő alig bírt kimászni abból a kapcsolatból. Úgy voltam vele, hogy szegény, biztos amiatt fél az elköteleződéstől.

Nos, távolabb nem is járhattam az igazságtól. Mint kiderült, a „birtokló nő” nem egy ex volt, hanem az aktuális feleség, akivel együtt éltek abban a lakásban, ahová én esténként, heti-kétheti rendszerességgel jártam. Hogy lehet ez, hogyan nem vettem észre?

Minden bizonnyal órákat fordított arra, hogy elpakolja a női holmikat a hálóból, a fürdőből.

A többi helyiségbe gyakorlatilag sosem jutottam be – csengettem, jött, ölelt, húzott be a konyhába, majd az ágyba. Az élettárs éjszakai műszakja alatt csodásan megszervezte az együttléteinket, holott nem kis energia kellhetett ahhoz, hogy eltűntesse a női élet nyomait. Nyilván nem turkáltam a fiókokban, nem kerestem semmit – de nem is láttam holmikat, ami kérdéseket vetett volna fel bennem, vagy kutakodásra hívott volna. Azt viszont azóta sem értem, miért nem kapacitálta jobban, hogy nálam találkozzunk. Egyszer-kétszer felvetettem, hogy átjöhetne, de valahogy mindig úgy alakította, hogy nála legyünk – utólag egészen furcsa, miért ragaszkodott ehhez. Az egészen biztos, hogy szerette kontrollálni a helyzeteket, csak arra tudok gondolni, hogy otthon nagyobb biztonságban érezte magát.

Pechjére egyszer összefutottam a szomszédjukkal, akivel örömmel konstatáltuk, hogy egy cégnél dolgozunk, ismerjük egymást, ha csak látásból is. Ő kérdezte, kihez érkeztem, és elhangzott a férfi neve és egy női név is. Hirtelen nem értettem, de az pillanatok alatt összeállt bennem, hogy nem a szomszédtól akarom megtudni, mi is a helyzet, gyorsan elköszöntem, utána pedig feltettem a kérdéseket a megfelelő embernek. Ő elmondta, hogy házas, de már elhidegültek, kevés a szex is. Viszont őszinte lesz, ha már így alakult (vajon mire számított, hogy alakul?), és bevallja, válni egyelőre nem szeretne. 

Magyarázott, én pedig olyan hülyének sosem éreztem magam, mint még soha.

Ostoroztam magam, hogy nem raktam össze korábban a képet. Hogy mire is gondoltam. Hogy miért nem gondolkodtam. Hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen, ennyire tapasztalatlan, ennyire élhetetlen. 

Otthagytam, és azóta nem beszéltünk. Szégyellem magam, a jobbik eszem pedig azt mondja, nem nekem kellene szégyenkezni. 

Lecke volt ez nekem, olyan, amilyet sosem kértem, sosem akartam. Tanultam magamról, például azt, mennyire rossz emberismerő tudok lenni, ha egyszer megtetszik valaki – hetekig szapultam magamat azért, hogy nem is tettem fel kérdéseket, nem voltam keményebb vele már az első jeleknél. Aztán arra jutottam, nem szabad figyelmen kívül hagynom, hogy milyen célirányosan megalkotott valóságban lebegtetett. Az ő életében volt hely nekem, a szeretőnek, mert egészen taktikusan bepasszintott engem a heti rutinba. Arra a néhány órára tényleg kellettem neki – és szánalmas ez, de ez az érzés segített. Mert hiába vert át, hiába utáltam azért, hogy tudtom nélkül szeretőt csinált belőlem, hiányzott. Eltelt két hónap, de nincs kedvem randizni, mert úgy érzem, ezt az eltolt kapcsolatot is meg kell gyászolnom valahogy. Ha a fejemben sokkal szebb volt, mint a valóságban, akkor is.

Az elképzelt kapcsolatunk képétől kell megválnom, és ez nem egyszerű.

Viszont már tudom, hogy nem róla, nem is kettőnkről, csak rólam szól ez a folyamat. Kutattam, miért történt ez, mi benne a felelősségem, és mit tanulhatok belőle. Erre koncentrálva rájöttem, hogy sokkal jobban szeretnék egy működő, normális kapcsolatot, mint előtte gondoltam, és már tudom magamról azt is, hogy a közös ébredésre már legalább annyira vágyom, mint az esti együttlétekre. 

Ajánljuk még:

Amit bárcsak elmondtak volna a szerelemről még kamaszkoromban

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ahogyan mi működünk, úgy működik a másik is, és ez bizony számos félreértést szül. Jó tehát tudni a női és a férfilélek eltérő pszichés ritmusáról már a kamaszoknak is, hogy minél biztosabb lábon állhassanak első párkapcsolataikban.