Semmiségtől az elmebajig: a féltékenység 24 órája

„A férjemnek szokása évente egyszer elvonulni. Elutazik egyedül valahová, általában valamelyik hazai hegységbe, túrázik, friss levegőt szív, megtisztítja a fejét az egy év alatt felgyülemlett negatív gondolatoktól. Ezekben a napokban nemigen szoktam zavarni, megvárom, hogy két- háromnaponta felhívjon, maximum üzenetet küldök neki, ha valami valóban halaszthatatlan és sürgős otthoni problémával kell terhelnem.

Idén ezelőtt az elvonulós túra előtt ellátogatott egy fesztiválra, két éjszaka maradt, majd indult a hegyekbe. Mielőtt végleg kilépett volna a civilizált világából, beszéltünk, és elmesélte, hogy megismerkedett a fesztiválon néhány korabelivel, és úgy döntött, hogy a következő néhány napot inkább nem egyedül, hanem az ő társaságukban tölti: kirándulnak, sátraznak, főzőcskéznek, múlatják az időt – ne aggódjak, minden a legnagyobb rendben van vele, szuperül érzi magát.

Nem aggódtam, másnap délelőtt viszont felhívtam (egy időpontot kellett sürgősen egyeztetnünk), és ő meglehetősen titokzatosan beszélt velem a telefonban. Egyértelmű volt, hogy nincs egyedül, és az is, hogy valamit nem akar kimondani, mellé is beszélt meg nem is. Zavaros volt a párbeszéd, végül úgy tettük le, hogy ne aggódjak semmiért, majd beszélünk, és nagyon szeret.

És akkor lekapcsolták nálam a villanyt.

Összeszorult a gyomrom, remegett a kezem és ordítani tudtam volna. Megcsalt, ez már biztos, különben miért beszélt volna ilyen furcsán? Elborult az agyam, csak erre tudtam gondolni. Az első két órában csak járkáltam fel-alá, azt sem tudtam, mibe fogjak, nem érdekelt, hogy dolgoznom kellene, haladnom a feladataimmal, nem tudtam koncentrálni semmire, úrrá lett rajtam a tehetetlen düh. Próbáltam kitalálni, hogy mi történhetett és hogyan, elképzeltem a nőt, a helyet és a helyzetet, ebédszünetre már egy teljes film forgott a fejemben attól a pillanattól kezdve, hogyan találkoztak egészen a pár órával korábbi telefonbeszélgetésünkig.

Nem volt étvágyam. A kolléganőmnek fel is tűnt, hogy csak piszkálgatom az ételt a tányéromon. Megkérdezte, hogy történt-e valami, tud-e segíteni, de én csak arra tudtam gondolni, hogy nem szabad sírni, nem szabad sírni. Kihagytam a desszertet, inkább elmentem sétálni. A friss levegőn sikerült egy kicsit összeszednem magam mindamellett, hogy kábé tíz percenként ott éreztem azt a bizonyos gombócot a torkomban, 

könnyes szemmel mondogattam magamnak, hogy „nincs semmi baj”, meg hogy „minden rendbe jön” – bár fogalmam sem volt, hogyan is értem ezeket pontosan.

Kicsit higgadtabban mentem vissza dolgozni, de még mindig nem tudtam összpontosítani. A gondolataim szanaszét voltak, de abban továbbra is biztos voltam, hogy a házasságom válságban van, megcsaltak, vége a szép éveknek. Közben pörögtek a kérdéseim, hogy miért tette ezt, mit tehettem én, hogy ide jutottunk, és vajon mi lesz ezután? Az utóbbi egy évben sokszor megfordult a fejemben a munkahelyváltás, talán éppen itt az ideje. Elköltözöm egy másik városba, a gyerekek majd ott kezdik az iskolát szeptemberben. Ez is lehet egy jel: annak a jele, hogy változtatni kell, és mikor, ha nem most? Ezen felbuzdulva átnéztem gyorsan az álláshirdetéseket. Mire lejárt a munkaidőm, két helyre jelentkeztem, és már az albérletek árával is tisztában voltam. Könnyes szemmel vezettem haza, de pontosan tudtam, hogy ezt kell tennem, nem nyelhetem le szó nélkül a megcsalás méregpiruláját.

Elmentem a kisebb gyerekért, a nagyobb otthon játszott a számítógépen. Nehéz szívvel néztem végig rajtuk, hogy mondjam el nekik, hogy mi történt és hogy mi vár most rájuk? Semmihez nem volt erőm, csak ültem a kanapén és néztem magam elé. Nagyon régen éreztem magam ennyire magányosnak. Gondolkoztam, hogy mit vigyek magammal, ha majd elköltözöm. Nem volt kedvem abban a házban maradni, ahol minden a férjemre emlékeztetne. Ha elválunk, eladjuk a házat, abból a pénzből telhet egy kis lakásra ott, ahol új életet kezdünk a két gyerekkel.

Közben persze lestem a telefont, de sem egy üzenet, sem egy hívás nem jött. Még egy jel, hogy nagy a baj. Hiszen sejthette, hogy baj van, éreznie kellett a hangomon, a beszédemen, hogy megsejtettem valamit. Miért nem akarja tisztázni? Miért nem érdekli, hogy mi van velem? Nem is baj, ne is hívjon, én már nem akarok tőle semmit. Csináltam vacsorát a gyerekeknek, nekem még mindig nem volt étvágyam. Zuhanyzás közben eszembe jutott, hogy akár külföldre is költözhetnénk, az estém első fele azzal telt, hogy külföldi munkákat keresgéltem, jelentkeztem néhány „külföldön élő magyarok csoportjába”, felvettem a kapcsolatot két ismerősömmel is, akik másik országban élnek. Még éjfél előtt elaludtam, de meglehetősen nyugtalan volt az álmom.

Másnap reggel ugyanazzal a nehéz szívvel ébredtem, mint amivel elaludtam. Még ki sem nyitottam a szemem, már könnyes volt. Pedig kicsit elhittem, hogy reggelre megoldódik minden, rájövök, hogy az egész csak egy rossz álom volt, és megkönnyebbülve libbenek a konyhába, hogy gondtalan mosollyal az ajkaimon szalonnás rántottát süssek reggelire. Ehhez képest semmi kedvem nem volt felkelni. Sírtam egy kicsit, majd felöltöztem. Végiggondoltam, hogy meddig jutottam előző este, bár már minden ötletem butaságnak tűnt. Munkába menet csak arra tudtam gondolni, hogy (megcsalt!) össze kell szednem magam és kitalálni a legjobb megoldást. Nem sikerült, a munkát is csak tologattam, egy idő után mintha vatta lett volna az agyam helyén, tompultan mímeltem a valamit csinálást.

Délelőtt aztán megcsörrent a telefonom.

A férjem volt, és a megszokott, kedves és szeretettel teli hangján kérdezte, hogy mi újság van velem, hogy vagyok. Azt mondta, ne haragudjak a tegnapi miatt, de épp elkezdték megfőzni az ebédet. Ott ült egy asztalnál másik négy emberrel, és minden össze-vissza volt körülötte, magyarázkodni meg nem akart a többiek előtt, ezért lett olyan suta a beszélgetésünk. Napközben kajakozni mentek, estére kipurcant, viszont mindenképp beszélni akart velem, hogy tisztába tegyük a helyzetet. Tudtam, hogy igazat mond, mert ismerem. Biztos voltam benne, hogy nem csalt meg, már nem kételkedtem benne.

Elmondani nem tudom, mennyire megkönnyebbültem. Egyik pillanatról a másikra elgyengült kezem-lábam, leizzadtam, éhes voltam, pisilnem kellett. A mosdóban megláttam a tükörképem, és csak néztem a nyúzott arcom, duzzadt szemem. Mosolyogtam magamra, aztán hagytam, hadd suhanjon el a mosoly, csak álltam, a béna világítás túl éles fényében, sápadtan, valamiféle ismerős biztonsággal a szívemben. Arra gondoltam, hogy tényleg ennyire hülye vagyok? Tényleg ennyire bizonytalan vagyok önmagamban? És ami még nagyobb kérdés: ennyire nem bízom benne és kettőnkben?

Eltelt pár hét, megnyugodtam, de érzem azt is, nem véletlen, hogy az pokoli huszonnégy óra most talált meg. Ideje elszámolnom magammal, tisztázni, hányadán állok az életemmel. Stabilizálni a környezetem, jobban mondva magamat ebben a környezetben. Ideje elhinni, hogy olyan nő vagyok, aki mellé jó hazajönni, és olyan férjem van, aki nem csalt meg, és nem is tervez ilyet. És persze örökké időszerű, hogy azon dolgozzunk, ezután tudatosabban, hogy ez így is maradjon.”