Kicsi belőle szerelmi vallomás, sok viszont a kapcsolat halála lehet – Pszichológust kérdeztünk a féltékenységről

Kezdjük az alapoknál: mit nevez féltékenységnek a szakmád?

Ez jó kezdés, mert a köznyelv valóban nem ugyanazt érti féltékenység alatt, amit a szakmai meghatározás takar. A hétköznapokban a féltékenység egyfajta intenzív szorongást jelent, amelynek témája a párunk akár fizikai, akár érzelmi elvesztése. Ez a féltékenység több tényezőből áll össze: van érzelmi vonatkozása, például a szenvedés, amit átélünk, van gondolati része, például azok a kételyek, amelyeket megfogalmazunk magunknak a „nem vagyok elég jó neki”-címszó alatt, és van viselkedésbeli megnyilvánulása, ha mondjuk nyomozunk a másik után.

Pszichológiai szempontból az érzelmi megjelenéssel foglalkozunk elsődlegesen, és annak milyenségével. Elsőként elkülönítjük, hogy milyen fokú ez az érzelmi teher, egészséges-e vagy sem, utána kikutatjuk, jelenléte vajon miből fakad. Minden más, a gondolatiság és a viselkedés esetleges elemzése csak későbbi lépcsőfok. 

Fotó: Molnár Hunor pszichológus

Szóval létezik egészséges féltékenység?

Igen, egy bizonyos fokig teljesen normális érzés ez, sőt ha a féltékenység meg sem jelenik a viszonyban, könnyen érezhetjük úgy, nem vagyunk fontosak a másik számára. Épp ezért léteznek olyan kapcsolatok, ahol a minimális féltékenység egyfajta szerelmi vallomásnak számít.

Mi az, amiért a leggyakrabban kialakul az emberekben ez az érzelem, és mi táplálja?

A leggyakrabban a féltékenység mögött önbizalomhiány húzódik: nagyon fontos, hogy milyennek látjuk saját magunkat és a párunkat. Ha úgy találjuk, a párunk sokkal vonzóbb vagy jobb parti, mint mi, akkor fokozottan félhetünk az elvesztésétől, mivel azt érezzük, hogy mi kevesebbet érünk, mint ő. Az önbizalomhiány mellett más okai is lehetnek a túlzott féltékenységnek. Például előfordulhat, hogy előző kapcsolatainkban nem voltunk féltékenyek, de rossz tapasztalatokat szereztünk, mondjuk megcsaltak, így most extrán érzékenyek vagyunk. Az szinte mindig fontos tényező, milyen volt, és hogyan fejeződött be az előző kapcsolatunk, ugyanis, ha ott traumatikus élményeket szereztünk, akkor lehet, hogy amiatt nem merünk belemélyülni az új viszonyba. Ha nem volt ilyen, akkor lehetséges, hogy a mostani kapcsolatunkban nem értjük egymás szeretetnyelvét, vagy nem kapunk olyan visszaigazolásokat, amikre szükségünk lenne, és emiatt félünk különösképpen a megcsalástól. És komolyabb szint, de nagyon fontos lehet megvizsgálni azt is,

milyenek a gyerekkorból hozott kötődési mintáink, amelyek hajlamosíthatnak minket a féltékenységre.

Egy nem biztonságosan kötődő személy gyakrabban érezhet az egészséges kereteken túlmenő szorongást. Ennek hatalmas szakirodalma van, rengeteg cikk található a kötődési mintákról, érdemes megvizsgálnunk ezeket, ha úgy érezzük, elakadásunk van e téren.

Miért van az, hogy sok esetben az egyik fél a másik múltjával magyarázza a féltékenységét?

A féltékenység egy speciális, gyakori formája ez, retrospektív féltékenységnek nevezzük, és konkrétan arról szól, hogy nem tudjuk elfogadni a párunk múltját. Ilyenkor a leggyakrabban attól félünk, hogy nem tudunk úgy teljesíteni, mint az előző pár, akár érzelmileg, akár szexuálisan, vagy úgy gondoljuk, hogy bizonyos vonatkozásokban alulmaradunk az előző partnerhez képest.

Ugyanebbe a kategóriába tartozik, amikor a szerelmünk múltjából kiindulva következtetéseket vonunk le, például ha már egyszer megcsalt valakit, akkor engem is meg fog csalni. Az ilyen érzések mögött általában ugyanazok az okok bújnak meg, amiket az előbb soroltam, de kicsit máshogy érdemes közelíteni hozzájuk: jó végigvenni saját életünket, és megérteni, hogy mi is szerettünk már másokat, és lehet, hogy valamelyikük néhány területen felülmúlta a mostani párunkat, mégsem mennénk vissza hozzá, és emiatt nem is szeretjük kevésbé a jelenlegi párunkat.

Létezik olyan határ, ami megszabja, mikortól túl féltékeny valaki? Vagy ezt kizárólag a párokon múlik, egyéne válogatja?

Ez elég egyszerű: akkortól féltékeny valaki, amikortól érzi, hogy féltékeny. Nem tudom azt mondani, hogy bizonyos pontig nem számít féltékenységnek egy-egy átsuhanó érzés, később viszont már igen. Az érzések nem így működnek. Az viszont jó jelző lehet, hogyan viselkedünk: a másik személyes határait megsérteni sosem jó, és nem is jelez egészséges kötődést. Az, kinél hol a pontos határ valóban a párokon múlik. Gondoljunk bele, van, aki óránként írogat a másiknak, más párok pedig a reggeli elköszönés és az esti viszontlátás között nem is kommunikálnak, ha nincs valami sürgős vagy fontos.

A technológia és a közösségi oldalak nagyon meghatározzák az életünket, általuk sokkal jobban beleláthatunk a másik napjaiba. Szerinted ez csak még féltékennyebbé tesz minket, vagy mivel transzparensebb az életünk, nyugodtabbak lesznek a féltékeny emberek is?

Egyrészt a médiában szembejövő tökéletes alakú modellek, sztárok az agyonretusált képekkel erősíthetik azt a belső érzetet, hogy nem vagyunk elég jók. Pedig, ha mi is elmennénk egy ilyen fotózásra, valószínű rólunk is készülnének ilyen tökéletesnek mondható képek. Amíg viszont nem tesszük, könnyű azt hinni, más jobb nálunk, ez pedig táptalaja a féltékenységnek.

Másrészt

a féltékenység ellenszere a másikba és önmagunkba vetett bizalom lenne.

A túl nagy kontroll azt az illúziót keltheti, hogy a párunk csak azért nem csalt meg, mert mi folyamatosan felügyeltük őt, így nem az ő döntésének köszönhető, hogy nem történt baj, hanem annak, hogy mi résen voltunk. Ez teljes tévút. Engedni kell dönteni a partnerünket, ez az ő érdeke is, és a miénk is. Máskülönben csak az a gondolatunk kap megerősítést, hogy ha nem szorítanánk két kézzel, már nem lenne velünk.

Nem azt akarom mondani, hogy az appok feltétlenül rosszak, mert van, aki jól elvan velük. De fontos találni egy olyan állapotot a kapcsolatunkban, ahol a biztonság oltárán nem áldozzuk fel a szabadságot. Mert összességében szerintem a követőalkalmazások gyakran idézik elő a szabadság csorbulását, ami miatt szinte fojtogat érzi magát a partnerünk. A fojtogató kapcsolatból viszont minden egészséges ember menekül. Nagyon fontos, hogy megelőzzük az ilyen szituációkat: jelezzük a párunknak, mi az, ami nem fér bele már nekünk a kapcsolatba, vagyis jelöljük ki a határainkat! 

Hogyan lehet kezelni a kapcsolaton belül a beteges féltékenységet?

Ha mi féltékenykedünk, érdemes végigfuttatni, hogy mi az, ami miatt ez az érzés kialakult. Csak ebben a kapcsolatban, vagy az előzőekben is megjelent? Ha úgy érezzük, nem vagyunk szeretve, fontos, hogy konkrétan meg tudjuk nevezni, hogyan mutathatná ki párunk a szeretetét. Amikor beteges féltékenységről beszélünk, érdemes lehet szakember segítségét kérni. A kötődési minták, a traumatikus élmények feltérképezésével, és megértésével elkezdhetjük megalapozni a változást. Érdemes lehet végiggondolni, hogy mit tudunk nyújtani a párunknak, és megfigyelni azt, hogy miért van velünk. Ez valahol mindig választás kérdése lesz. Ha megértjük, miért vonzódik hozzánk, mit nyújtunk neki, az ellensúlyozhatja azt a gondolatunkat, hogy miben nem tudunk megfelelni.

És ha a párunk túl féltékeny?

Próbáljuk meg az ő nyelvén kifejezni a szeretetünket. Ugyanakkor fontos megérteni, hogy egyes esetekben, bármilyen próbálkozás, győzködés kudarcba fulladhat. Ha valaki nem hiszi el, hogy ő szerethető, akkor könnyen szemfényvesztésnek veheti a szavainkat. Itt is fontos, hogy meghúzzuk a határt. Ha én nem adtam okot a féltékenységre, és az ő nyelvén próbálom kifejezni az érzéseimet, ezeket ő mégsem tudja fogadni, akkor neki kell akarnia a változást.

Segítők lehetünk, de megmentők nem.

Ami igazán fontos tehát, hogy ismerjük magunkat, tudjunk kommunikálni, s ha úgy érezzük, hogy a helyzet túlnő rajtunk, tudjunk segítséget kérni. A segítségkérés nem az egyén kudarcát jelenti, hanem épp a győzelmét, mivel újabb eszközökhöz nyúl saját céljai elérése érdekében.