Nők, akikből szeretőt szőtt a szerelem – életmese felnőtteknek

Mert az nem királylányos dolog. A királylány ugyanis mindig középpontban van, éjjel-nappal ragyog. Még véletlenül sem bujkál, rajong titokban és esdekel figyelemért, mint a szeretők. A királylány kezéért megküzdenek százan és a legjobb, a leghűségesebb, a legbátrabb nyeri azt el. A szerető nők szeretői, a házasok azonban nem éppen hű, bátor, hős lovagok. Ha azok lennének, akkor nem sunnyognának tiltott zónában. Szembenézne saját sárkányával mindegyik. Megküzdene vele vagy más palota utána nézne. Nem szeretőt tartana választana, hanem igazi királylányt magának. Olyat, aki hozzá illik egészen. Aki nyíltan lobogtathatná a keszkenőjét utána és nem kellene félnie attól, mit szólnak majd a lobogtatáshoz mások.

Nem népszerű szeretőnek lenni, ahogy nekem mesélik, nincs ám ragyogás. Szürkék a hétköznapok és magányos, keserű várakozással teli hétvégék sorakoznak egymás után annak, aki mégis erre adja a fejét. Előre hozott ünnepek vannak, – „mertakarácsonyacsaládé” – meg a családi kasszából vásárolt, bűntudatba csomagolt ajándékok. Szigorúan készpénzes fizetéssel, nyoma ne maradjon a vásárlásnak. Mert közös a számla – a kincstár – az otthonlévővel. Aki szintén nem érezheti királylánynak magát. Mert hiszitek vagy sem, ha nincs is kézzel fogható bizonyíték az árulásra sokáig – azért a megcsalt fél egy idő után mégiscsak megérzi a harmadik jelenlétét. Még akkor is, ha fifikás a tilosban lopakodó gerlepár – nincs rúzsfolt az ingen, és molekulányi parfüm sem tapad a hazatérő páncéljára soha. Mégis ki lehet azt szagolni egykettőre.

Nincs ragyogás, mert nincs semmi, ami nyílt színen közös, egy kézenfogós, romantikus séta is veszélyes és tilos (mondtam már, hogy ne tapadj ennyire rám, mi lesz, ha meglátnak mások). A semmi is veszélyes és tilos, mert ki tudja. A falnak is füle van és sokan vannak, akik átlátnak a szitán. Viszik majd a hírt, kürtölik világgá. Veszik a szerető, veszik a palota.

Van viszont számos izgalmas lopott óra és perc, és pajzán találkozás. Pár pillanatnyi ragyogás, amikor a szerető elhiszi, hogy korona van a fején, de azért tudja, hogy nincs. Sokszor a gyémánt is hamis, amiről azt hiszi, hogy igazi brill. Pedig dehogy. Dehogy. Hamis az a kő, pont annyira hamis, mint a hónapról hónapra adott ígéretek, magyarázatok és az időhúzás, amiben azért mégiscsak igazi bajnok a másik: „A jövőhéten szólok, most már nem kell sok idő. Csak ezt a kis rövid szakaszt bírd ki kérlek, amíg oviba megy a gyerek – a beszoktatás alatt nem léphetek, érted ugye? Most ballag a nagyobbik, felvételi jön, nem tehetem pont most a családdal ezt. Újra babát várunk otthon. Én sem értem, esküszöm én ott se voltam, de ugye vágod, hogy most, éppen most nem léphetek. Bővítjük a házat, az építkezés alatt csak nem hagyhatom ott, hát ezt se érted? Na ne sírj, gyere ide, kis butus.”

És hamis, mint a zavaros, de azért hatékonyan működő érzelmi prés „Legalább te ne szívd a véremet, Drága. Elég nekem otthon a panasz. Ha se itt, se ott nem lehet nyugtom, nem is tudom, mi lesz velem. Jaj, el ne hagyj, semmi vagyok nélküled, még annál is kevesebb.”

És akkor jön az újabb hamis brill, a diadém az igazi korona helyett. És telnek az évek. Egyik megy a másik után, semmiből se jut elég, de mindenből jut azért egy kicsi.

Morzsák a családi asztal alatt. Pont annyi, hogy fenntartható legyen a hamis, mesebeli varázs, hogy azért elhiggye még egy ideig, hogy egyszer azért még lehet királylány az a lány. Aki sose akart szerető lenni. Mert azokról nem szólnak mesék. Vagy ha igen, azok seprűs, csúf balladák. A céda, a riherongy, az a másik. Mostoha a szerep, ami a szeretőknek jut. Pedig belőlük is a szerelem szőtt szeretőt. Kár, olyan nagy kár, hogy nem mondtak nemet rá, pont úgy, mint kislány korukban, amikor talán még tudták, hogy kinek és miért okosabb azt mondani: nem, egy lépéssel se tovább.

Nyitókép: Vera Arsic/Pexels