A férjemet a világ végére is követném. Csak az ágyba nem.

Gyakorlatilag tökéletes a házastársam, mégsem jó a házasságunk. András mintaapa és mintaférj, a legjobb társ, akit csak kívánhatok magamnak. Mégis nagy bajok vannak nálunk: rendkívül kevésszer kívánom a szexet. Hogy ez hogyan történt, magam sem tudom. Amikor megismerkedtünk, persze ezen a téren is rendben volt minden, szenvedélyes lázban égtünk mindketten. Pedig már „benne voltam a korban”, a 38-at töltöttem be. Aztán terhes lettem, boldogok voltunk nagyon, nem is hittem, hogy lesz valaha gyerekem. Megszületett a kisfiunk, és természetesnek látszott, hogy kevesebbszer jut idő egymásra.

De valahogy nem akartam szexelni akkor sem, mikor lett volna idő, alkalom. Akkor azt gondoltuk, ez valamifajta szülés utáni depresszió lehet, biztosan nehezen kapcsol át az agyam anyai létből abba, hogy nő is vagyok. András türelmes volt, soha nem vetette a szememre, hogy alig vagyunk együtt. Egy ideig. A kisfiam három éves lett, eljött az óvoda és a munkába állás ideje. Azt hittem, na, most majd minden másképp lesz, végre visszatérek az életemhez – és Andráshoz. Nem így történt. Közrejátszott az is, hogy a fiunk nem tudott egyedül elaludni. Hol én, hol az apja altatta, szépen beosztottuk, mikor ki a soros. Amikor én voltam, sokszor elaludtam mellette, egy idő után direkt. Volt, hogy Andris odajött, megsimogatott, kérdezte halkan, ébren vagyok-e. Úgy tettem, mint aki alszik. Szégyellem, de ez az igazság.

Persze András türelmének is vége szakadt. Nem csoda, sokszor hónapokig nem voltunk együtt. Rengeteget beszélgettünk arról, mit lehetne tenni, és tettem is mindenfélét. Jártam pszichoterápiára, hátha valami lelki elakadás van. Nem lettünk okosabbak. Bár felszínre kerültek problémák, semmi olyan súlyos teher, lelki nehézség nem mutatkozott, ami indokolhatta volna a teljes vágytalanságomat. Orvosi vizsgálatokra jártam, hormonkezelésbe kezdtem, mert bár jelentős gondot nem találtak, mondták, közel a változókor, ez is okozhatja a libidó szélsőséges csökkenését. Telt az idő, de semmi nem változott. Akkor jött a párkapcsolati tanácsadó, aztán egy szexterapeuta, akikkel mind sokat beszéltünk, és akiktől kaptunk abban segítséget, hogy tudjuk a lehető legjobban kezelni ezt a gondot, és miképp tudunk békésen, értelmesen beszélni róla. De az nem derült ki, miért nem akarom a szexet. Ezután alternatív módszerekkel is kísérleteztünk, jártam légzésterápián, tantrikus jógán, kineziológusnál, és nagyjából még vagy harminc helyen. Rengeteg pénzünk ment el, és tartósan nem lett jobb semmi sem.

Nem mondom, hogy nem „vettem rá magam” a dologra, és azt se, hogy rosszul éltem meg, hogy rossz volt Andrással együtt lenni. Nem volt az, de nagyon-nagyon kellett igyekeznem, hogy egyáltalán belekezdjünk az együttlétbe. Ez a férjemnek persze fáj, mert hiába tudja, hogy nem ellene szól, és hiába próbálja ő is a terápiákon tanultakat szem előtt tartani. Rosszul esik, és kész. Megértem. Nekem is sok minden rosszul esik, aminek nem kéne. Például bármennyire nincs hozzá jogom: bántana, ha András más nővel lenne. Hogyan, miért? Mit képzelek én, hogy így érzek? Nem tudom. De így érzek. Elítéltem magam, amikor ez az érzés belémhasított, de attól még ott volt, és velem is maradt. Hozzáírhatom ezt is a listára, amiért bűntudatom van. Egyes pont: nem akarok szexelni a csodás férjemmel. Kettes pont: nem tudom, miért vagyok ilyen. Hármas pont: nem akarom, hogy mással legyen...

András felvetette, hogy erotikus masszázsokra járna, legalább ennyit élhessen meg ezen a téren. Majd belehaltam a gondolatba is. Aztán meg abba az önutálatba, hogy hát milyen ember vagyok én. Nekem nem kell, más se vigye? 

Fogalmunk sincs, mit tegyünk. Válni András sem akar, iszonyú erővel kötődünk egymáshoz. Nekem ő a nagybetűs Ő, neki pedig én vagyok. De évek óta így élünk már: én nagy nehezen ráveszem magam az együttlétre, és ez bántja a férjemet. Ő legalább hetente egyszer-kétszer szeretne velem összebújni, ami teljesen jogos – ehelyett néha akár hónapok is eltelnek egymás nélkül. Egyszer megkérdezte, le tudnám-e élni az életemet úgy mellette, hogy soha többé nem szeretkezünk. Az arcomat látva csak ennyit mondott: „Úristen. Neked ez lenne a legboldogabb élet.” Nem tévedett.

Most fekete felhő fölöttünk az igényeink folyamatos ütközése. Megoldást nem találok, bár nem adtam fel a keresését. Az ölelések, egymás arcának megsimítása, a gyengéd, homlokra nyomott csókok a mindennapjaink része. Hogy lettem olyanná, hogy nekem ez elég? Miért történt, és hogyan lehet kikerülni ebből? Válaszaim nincsenek.