Amióta ember él a Földön, mindig is léteztek gyógyítható, és az akkori, aktuális tudás szerint gyógyíthatatlan betegségek. A demencia és az Alzheimer-kór jelenleg olyan népbetegségek, melyek tökéletes ellenszerét már 120 éve nem lelik a kutatók, így egyelőre kétféle megoldás van: minden energiát bevetünk a megelőzésbe, illetve – ha már megvan az „időskor pestise” – akkor lassítani, lassítani, lassítani lehet a folyamatokat. Ezért kaptam fel a fejem, amikor szűkebb pátriámban, Szentendrén csodaszerről beszéltek! Utánajártam, s kiderült a helyi gondozóban, ha nem is gyógyítják a demenciát, de óriási segítséget adnak a betegségben szenvedőknek. A program felelősével, Nagy Róberttel beszélgettem.
Miért kezdtél a programba?
Egyesületünk 42 éve működik Szentendrén, így a tagjaink között már olyan játékosok is vannak, akinek az unokái is ütik a labdát. Azt figyeltük meg, hogy egy-egy edzésnek – különösen a negyven felettieknél – nagyon erős mentális hatása van mindannyiunkra. A fizikai fáradtság természetesen, de szellemileg is megerősít bennünket a sport. Aki rendszeresen edzésre jár, az garantáltan vigyorogva távozik, a napi problémáit is félre tudja tenni, másnap pedig jobban megy a munka, koncentráltabb a teljesítmény.
Az asztalitenisz tipikus „Brain Sport”! Lehet így mondani?
Olyannyira, hogy amikor elkezdtük kutatni ennek a tudományos alapjait, nagyon gyorsan ráakadtunk a téma nemzetközi szakirodalmára. A legtöbb forrásunk ugyanarra a 2004-es japán tanulmányra hivatkozott, mely 10 év eredményeit összegezte. A japánok egyértelművé tették, hogy jó úton járunk! Már 16 éve igazolt, hogy
sportágunk kifejezetten hatásosan segíti az agyszövetek rehabilitációját.
Képes javítani az agyi funkciók változékonyságát, az agy vérkeringését is jobban serkenti, mint más sportok. Ráadásul nem kontakt-sport, óriási előnye, hogy relatíve kis helyet igényel, minden életkorban jól űzhető!
Hogyan kezdődtek a foglalkozások?
Tavaly nyáron kerestük meg Szentendre akkori sportért felelős alpolgármesterét és a városi egészségház – neurológus – vezetőjét, így kerültünk kapcsolatba a helyi idősgondozóval, ahol elképesztően támogató közegbe kerültünk. Nem véletlen, hogy a Gondozási Központ vezetője, Kecskésné Sipos Andrea munkáját néhány napja Pro Urbe emlékéremmel díjazta a város testülete. A gondozók nagy szeretettel fogadták az ötletet, és már az első néhány alkalom után látszott, hogy a ping-pong bizony terápia is.
Kik járnak ezekre az alkalmakra?
Egyelőre zárt közösségben, a segítségre szoruló városi gondozottak között teszteltük, hogy a japán eredmények reprodukálhatók-e. Nincs külsős, és természetesen mindenki kórtörténeti információit, például a pontos betegségeket vagy a szedett gyógyszereket is csak az intézmény kezelheti. Tehát van olyan rész, ami felénk zárt, de ez egyáltalán nem baj, ha látod, érzékeled, hogy a dolog működik.
Hogy fogadták az idősek a lehetőséget?
Az idősek meggyőzésével a központ személyzetének tartozunk köszönettel A felelős döntéseken és a gondoskodók jó képességén múlt és múlik, hogy kit lehet a programba bevonni. Eleinte nyilván idegenül hangzott, hogy olyanokkal is pingpongozni szeretnénk, akik 76 éven keresztül nem ütöttek még labdába, de sok-sok kedvességgel már a harmadik alkalomtól olyannyira működött a program, hogy a jobban fejleszthető idősek már készültek is a programra, a játékkal az egész napjukat „megcsináltuk”
Játszunk olyan rászorulóval is, aki az ápolók kísérete nélkül sajnos még a terembe sem mindig találna be.
Ilyenkor lelkileg az a nehéz, hogy már abban sem lehetsz biztos, emlékszik-e még bármire is az előző alkalomról. Megismer-e egyáltalán, vagy új programként éli meg? Itt magam is biztosan látom, hogy már előrehaladott stádiumban van a betegség. De pont ilyenkor különösen megérint, ha a játékkal sikerül egy-egy mosolyt előcsalni, vagy azt látom, ahogy elkezd „menni a labdáért”, elkezd működni a fókusz, a kéz is tudja, hova induljon. Sőt, volt már, hogy egy-egy válasz, elköszönés is jelzi, arra a néhány percre sikerül „letörölni a párát a tükörről”.
Több ez, mint egy sport.
Ez nem sportélmény, picit arra hasonlít, amikor ovisokat, fiatalabb gyerekeket tanítsz a sportágra. Mégis óriási a különbség, mert amikor egy egészséges gyereket tanítasz meg az első ütésekre, ott biztos lehetsz abban, hogy előbb-utóbb működni fog: kitartó gyerekből biztos jó pingpongos lesz. Ebben a programban viszont – előrehaladott állapotban lévő betegek között – mindig csak nagyon picivel kapsz vissza többet, de adódhat úgy, hogy az erőfeszítések ellenére is csak lassítani tudod a folyamatot, egyre több fagyást, egyre gyengülő motoros képességeket látsz.
Hogyan képzeljünk el egy-egy alkalmat?
Az első 5-10 percben általában a megszokott módon kezdjük a játékot, megpróbálom szép lassan ütni, pont kézre adni a labdát. Eleinte jellemzőbb a dekoncentráltság, és persze több az ügyetlenkedés, a hibás ütés. Aztán
a varázslat nagyjából 10-15 perc elteltével beköszön.
Ekkor már javul a találati pontosság, látszik a játék öröme az arcokon. A japán kutatás szerint ilyenkor jelentősen megnő az agyi aktivitás, 5 terület is egyszerre működik, vélhetően ez segíti más idegsejtek bekapcsolását.
Empirikusan, orvosi módszerekkel is igazolt a hatás?
A szakemberek egyértelműen láthatják a hatást, ahogyan a laikusok is. Amikor elkezdtük, több szakembert is megkérdeztünk arról, tudnánk-e a japánokéhoz hasonló MRI-vel igazolt eredményt is felmutatni. Sajnos erre nincs lehetőség, mert túl drágák a vizsgálatok. De elég, ha látod az önfeledt játékot, és MRI nélkül is tudod, érzékeled, hogy ez biztosan segít!
Mit láttok a betegeken egy-egy foglalkozás alatt? Mi történik velük ilyenkor?
A különböző betegségek, életkorok és a szociális rászorultság ellenére már 5-10 perces foglalkozást követően is azt látjuk, hogy megnyílnak, örömmel vesznek részt a programban. A sport az énképükre is pozitív hatással van, a gondozói visszajelzések alapján egész nap nyugodtabb, fókuszáltabb az, aki már 20-30 percet pingpongozott aznap. Számomra az a legnagyobb élmény, amikor azt látom, hogy valaki elkezd mosolyogni, miközben pingpongozik. Ez az őszinte gesztus a tévedhetetlen jele annak, hogy ott belül nagyon is rendben van minden.
Mik a nehézségek?
Emberigényes a dolog, pláne, hogy van olyan beteg, aki ápolói segítséggel tartózkodhat csak az asztalnál. A programhoz pedig képzett játékos kell, oda kell állni és 1-2 órát játszani a rászorulókkal. A labdát pontosan oda kell ütni, ahonnan az a lehető legkényelmesebben üthető vissza. A mi tapasztalatunk szerint ehhez jól iskolázó, pl. 4-5 év versenyzői, edzői rutin elég. Ekkor már valódi élményt okoz a körbe bevont időseknek.
Hogyan tovább?
A COVID-19 miatt március óta nem járunk a gondozóba. Sajnos a forrásaink is elapadtak, hiszen az egyesületünk is egyre nehezebben működik. Azaz ha járhatnánk, a forráshiány miatt nem járnánk. Egyelőre csak reménykedem, hogy jövőre folytathatjuk...
Ajánljuk még:
Kontroll nélkül: egy kislány, aki nem kellett senkinek (rendhagyó filmajánlónk)
Egy csodaszép szőke kislány ül a széken, szájában nyalóka, a lába nem ér le a padlóig olyan kicsi még. Lóbálja a lábát. Snitt. Az iménti kislány magából kivetkőzve őrjöng, szilánkosra repeszti dühe és kétségbeesése a törhetetlennek hitt üveget is. Snitt.
Mitől erős egy erős apa? – Szerintünk ettől!
Mitől erős egy erős apuka? Bármitől. Mert egy apuka ezerféleképpen lehet erős. Legalábbis mi erre jutottunk, miután összegyűjtöttük, ki mitől találja erősnek az apukáját.
4 fontos gondolat a háztartásról, családról és a jólétről egy 1920-as szakácskönyvből
Egy egészen különleges könyv került a kezembe minap a nagymamám könyvespolcáról. A Ragyogó szakácskönyv nemcsak ételreceptek gyűjteményeként szolgál, hanem lapozgatható háztartási kisokosként is: menütervezésről, takarékoskodásról, időbeosztásról, gyakorlati tippekről, a család lelki- és fizikai egészségéről is szó van a hagyományos receptek közé ékelve.
