Miniszoknyában az agydaganat mellett: nem a ruha teszi az embert, hanem a kényszer

Szocio

Miniszoknyában az agydaganat mellett: nem a ruha teszi az embert, hanem a kényszer

„Hogyan maradhatsz nőiesen elegáns minden szituációban?” – ez a hirdetés jött velem szembe többször is a közösségi médiában. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy aki ezt írja, tudja, mit beszél, tudja, milyen helyzetek léteznek valójában, úgy igazán egy életben? Például mikor miniszoknyában ülsz egy mentőautóban, beszélgetsz az agydaganatról, és érted, mit mondanak, de a válaszodat már senki nem veszi komolyan, mert kislánynak néznek. 

Eszembe jutott a hirdetést látva, hogyan állt a Jackie című – egyébként nagyon jó – filmben Natalie Portman a mentőautó platóján, megjelenítve Jackie Kennedyt, ruháján a férje vérével és agyával, elcsigázottan, egy végül ikonikussá vált öltözékben, amit ma múzeumban mutogatnak. Jackie valóban elegáns volt azon a napon is.

Én nem voltam az az enyémen.

Sokszor gondoltam arra napra, nyilván minden percét végig tudom pörgetni. Még egy évvel sem voltam a szülés után, alig állt jól valami. Aznap bementünk a férjemmel közös munkahelyünkre, és ennek örömére kiöltöztem, gondoltam, ha már a lábaim legalább jók, felveszem azt a piros bokorugrató miniszoknyám az alakomat kiemelő fehér blúzzal, tökéletes lesz.

Az is volt, csak nem arra, amire aznap kellett:

hogy mentőautóban üldögéljek benne, a férjemet kísérve.

Valami mentősfiú magyarázott nekem arról, hogy ne sírjak, mert az agytumor nem olyan súlyos probléma, például az agyvérzés sokkal rosszabb, ha neki választania kéne, hát az előbbit kérné. Részleteket olvasott fel a diagnózisból, hogy nyugodjak meg, nem nagy ügy, kioperálják. Mosolyogtam rá a könnyeim közt, tudtam már akkor, ez a fiú se tudja, mit beszél. Akkor ébredtem hirtelen tudatára annak, milyen rövid a szoknya, ami rajtam van, és milyen piros.

Kiscsajnak nézett az az ember, pedig már anya voltam, és akkor feleség.

Akár hihettem is volna neki, még kevés információm volt, de mégis összeraktam valamennyire a dolgokból, hogy itt annál is nagyobb a baj, mint amekkorának tűnik.

Azért visszamosolyogtam, persze, mondtam, én is inkább tumort, mint agyvérzést, ha választani kell, sokkal jobb – ilyenkor tudom, előbb szabadulok, ha ráhagyom a másikra, amit akar. Úgysem tudnám megmagyarázni, miért érzem most magam makacsul másképp, mint ahogy ő szeretné. Nem akartam elmagyarázni neki azt sem, miért gondolom, hogy igencsak előtte van minden életnek, ha azt mondja, inkább tumor, mint agyvérzés, én meg már éltem eleget ahhoz, hogy tudjam, mekkora hülyeség ez, hiába vagyok itt ebben a piros miniben.

Aznap már a reggel furcsa volt. Dehogy, napok óta furcsa volt, állandóan eltévedtünk és elkéstünk mindenhonnan. Persze, olvastam később, a tájékozódásért és az időérzékelésért felelős területeket is érintette a daganat, és nálunk mindent a férjem irányított, én csak követtem őt térben és időben, és nem értettem, hogy a dolgok miért nem működnek. Akkor már vagy egy hete ködben éltünk, ami az ő fejéből az egész életünkre rátelepedett – éreztem ezt, de valahogy nem volt idő a gyerek mellett kibogozni az okát.

A fiatal doktornőt is, aki a klinikán felállította a diagnózist, ide-oda kellett követni az épületben, még lifttel is mentünk, hogy „találjunk egy csendes helyet, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni”. Már ez is baljós volt, legszívesebben megrángattam volna a karját, hogy beszéljen már, miért kell egy ilyen pillanatban késleltetni az információátadást. Mindig gyűlöltem, ha valaki azt mondta, beszélnünk kell, de nem most.

Nem tudom, mire számítottam a diagnózis előtt, nem jutott eszembe a daganat lehetősége, sőt semmi konkrét, csak valami homályos, iszonyatos veszélyérzet volt a fejemben.

Amikor a doktornő végül talált egy helyet és beszélt, makacsul csak a férjem szemébe nézett, sehova máshova, hiába néztem én is rá megdöbbenve, kikerekedett szemekkel – elcsépelt kifejezés, de akkor tényleg kikerekedett, valahogy befogta vizuálisan az idegosztály egész folyosóját, a régi épületben, ami tudom, lepukkant, de nekem otthonos hangulatú, a háború előtti időszakból, még romosan is szép. Kiélesedett az egész tér, ahogy beszélt.

Az jutott eszembe, lehet, ezt tanították neki az egyetemen, hogy tartani kell a beteggel a szemkontaktust, ha rossz hírt közlünk, nem nézünk másra. Talán először csinált ilyet, azért nem nézett rám, mintha ott se lennék. Akkor a férjem felé fordítottam a fejem, jobb híján, ő is tartotta a kontaktot, elég sután tűnhettem, ahogy néztem egyikről a másikra, döbbenten. Nem értettem, miért nem borulnak ki. A doktornő azt mondta, könnyen operálható, de mégis, ahogy beszélt, tudtam, hogy végérvényesen összeomlik minden.

Az orvosok ritkán beszélnek teljesen egyértelműen, valahogy mondják is, meg nem is mondják, és ha mást akarsz hinni, akkor bele tudsz kapaszkodni a mondandó másik felébe. Ha pedig szembenézel a valósággal, nem biztos, hogy világosan el tudod bárkinek magyarázni, a sok bla-bla-ból pontosan miből is szűrted ki azt a baljóslatot.

„Miért mondtad neki, hogy rosszindulatú?" – szegezte nekem a férjem, mikor várakozás közben felhívtam anyámat. "Azt mondták, végülis minden agydaganat rosszindulatú, mert nekinyomja az agyat a koponyának, ez nem jelent semmit, lehet valójában jóindulatú is.” Tudtam rögtön, mi baja van, mire gondol:

hogy drámázom.

Mindig is kőkeményen ragaszkodott a tényekhez, tűpontosan látta a valóságot és megkövetelte, hogy mindenki ugyanezt lássa maga körül, a jó és a rossz részét egyaránt. Akkor is azt éreztem, amit néha a veszekedéseink során, hogy nem tudok érvelni az én érzeteimmel, szemben az ő észérveivel, elfogynak az eszközeim a vitában, pedig tudom, nekem van igazam.

Érdekes, hogy utána el is felejtettem a miniszoknyát, pedig lehetett volna jelentősége. Talán amiatt nézett egy kis hülyének a nap végén, a másik kórház idegsebészetén az orvos. Ő közölte a valóságot, a maga érzéketlen és ideges módján, szinte követelve, hogy értsük már meg: ez nem operálható, itt a vége. Önkéntelenül is rávágtam, hogy de a másik kórházban nem ezt mondták, ezért is küldtek ide. Nyilván hiba volt, az ilyen típusú férfiaknak, mint ez, az ember nem mond ellent: kikerüli, de nem áll le vitázni, mert csak bántani fogják. „Ugyan, miért alapoznak egy nővér véleményére?” - hangzott a felelet.

Abban a pillanatban változtam meg alapjaiban, a szerepem a családban, a viszonyom a férjemmel, a fellépésem, minden – csak még nem voltam tudatában.

Nem próbáltam magyarázkodni, hogy én nem vagyok ostoba, nem nővérekkel konzultálok, még mentőtiszteknek se hiszek, csak felálltam, mondtam, hogy köszönjük, minket a professzor operál.

„Minket”, amin ugye mindig röhögünk, hogy anyukák mondják a gyerekről: bekakiltunk meg büfiztünk, satöbbi, én is röhögök rajta, de használom, hiszen logikus, hozzád van kapcsolva a gyerek, tőled függ minden tevékenységében, egyértelműen a részed. Akkor „mi” lett a férjem is. Azelőtt mindig ő intézte a dolgokat, állt ki magunkért, szólt olyan okosan és erővel, hogy meghajolt az akarata előtt bárki, kiállt értem is, mielőtt megfogalmazhattam volna, szükségem van rá. Most én álltam fel.

Azelőtt mindig tartottam attól, mi lesz, ha fel kell nőnöm, ha már nem más adja át az orvosnak a hálapénzt, hanem nekem kell intéznem. Hogy adott helyzetben tudom-e majd képviselni magam vagy a szeretteim egy kórházban. Azokból a történetekből, amikor az orvosokra panaszkodtak, én mindig arra jutottam, élet-halál kérdése, tudsz-e megfelelően kommunikálni és kiállni magadért, így előre rettegtem ezektől a helyzetektől.

Érdekes, hogy amikor ez a pillanat elkövetkezett, életemben először hidegen hagyott, mit gondol rólam ez a másik ember, aki láthatóan ostobának néz. Nem akartam megváltoztatni benne ezt a véleményt. Hiába volt rajtam piros miniszoknya, úgy álltam fel, ahogy talán a nagyanyámtól láttam, aki talán az apácáktól tanulta ezt a tartást, nem tudom, de azt igen, hogy nem ilyen ruhához osztják. Akkor mégis bennem volt. Az orvos láthatóan meglepődött a reakciómtól, a professzor neve hatott rá, egy legenda volt, és addigra tényleg meg is volt beszélve vele a műtét, látatlanban, az ismerős ismerőse útján.

Azt akkor még nem tudhattam, hogy a homlok mögött egy tíz centis daganatot valóban könnyen lehet műteni, 

csak éppen minek.

De a gyógyítás fogalma elég tág, és vannak orvosok, aki soha nem adják fel, akikre nem hat a statisztika, akik mennek tovább előre, amíg csak lehet, bírják a kudarcot, és tovább próbálkoznak. Ez viszi előre az orvostudományt.

Mégis, az a kegyetlen doki mondta ki a szót, amire aznap éjjel kerestem rá először, és amit egy hétig tartott megtanulni, még most is misztikusan hat: glioblastoma. Akkor derült ki számomra, amit sejtettem, hogy minden mindegy, ez megöli, csak idő kérdése, nincs előle menekvés.

Nem tudatosan, de átvettem az irányítást az életünk felett.

Korábban az a típus voltam, akit elnyomtak otthon, apám félelmetes tekintély volt, nagyanyám nem kevésbé, csak másképp, hiába voltam a kedvence, nem tűrt ellentmondást abban, amit elgondolt, márpedig szinte mindent elgondolt. Láthatóan menekültem ebbe a kapcsolatba 19 évesen, még ha jól is sikerült, de rögtön egy másik férfihoz tartoztam, mielőtt felnőttem volna. Szívesen adtam át neki a vezetést. Az általa alakított „mi”-be tartozni, az ő legszűkebb világába, valóban a világ legbiztonságosabb tere volt, ahol a kimondott és ki nem mondott vágyaimat lehetőség szerint figyelembe vették. Ha nem tetszett valami, jeleztem, sőt, megtanultam befolyásolni őt, de eszembe se jutott: dönthetnék én is ahelyett, hogy az ő véleményét próbálom megváltoztatni.

Később csodálkoztam rá, milyen gyors volt ez a szerepcsere. És milyen szívbemarkolóan szomorú. Még a műtét előtt, vagyis két-három napon belül lehetett, amikor konzultációra hívott immár a professzor – engem. A férjem még nyomokban hordozta személyisége hamvait, elindult utánunk, hiszen róla volt szó, próbált részt venni a beszélgetésen, a professzor pedig előresietett, hogy lemaradjon, legyen egy percünk ketten. Zokogtam belül, ahogy utoljára felszínre tört a férjem régi személyisége, a határozottsága, hogy uralni akarta a helyzetet. Aztán utolért minket, én meg mérges voltam, mert így nem volt őszinte az orvos, pedig nekem ezer kérdésem volt.

Miért nem volt őszinte? Később olvastam, hogy nehéz elmondani a betegnek a halálos diagnózist, a teljes valóságot sok esetben csak a hozzátartozóknak szokták. Ilyenkor is,

az igazat neked kell előhívnod azzal, hogy elhiszi rólad a hírt hozó: képes vagy mondandója fogadására.

A férjem egyszer keresett rá a diagnózisra, azt mondta, ne tegyük soha többet. Tíz hónap múlva úgy halt meg, hogy az utolsó pillanatig hitte, meggyógyulhat.

S itt maradtam én, a kőkemény realitásommal, amit tőle tanultam, és az erőmmel, ami lett valahogy, mert túléltem. Mindenki meglepődik újra és újra körülöttem, barátok és családtagok: nem gondolták, hogy ennyi mindenre képes leszek egyedül, gyerekkel.

Pedig helyt állok azóta is, és a ruha ezen nem oszt, nem szoroz.

Nyitókép: Jackie című film / Twentieth Century Fox

Ajánljuk még:

Önállóan felkészülni egy dolgozatra? Ezért nem megy a gyereknek, és így taníthatod meg rá

Hogy a megoldás puszta bemondásának semmi értelme sincs (maximum a jó jegy), az mindenki számára világos. Igen ám, de mit tegyünk, ha a gyerek nem érti a tananyagot? Ha úgy mondja fel a tankönyvi szöveget, hogy látszik: gőze sincs arról, miről hablatyol éppen? Adja magát a válasz: le kell ülni, és elmagyarázni neki sorról sorra azt a szöveget, amelyet meg kell tanulnia. Ám van ennél egy jóval hatékonyabb módszer is: meg kell tanítanunk tanulni.

 

Már követem az oldalt

X