Minek nevezzelek? Helyes megnevezések fogyatékon innen és túl

Szocio

Minek nevezzelek? Helyes megnevezések fogyatékon innen és túl

Veled is előfordult már, hogy egy fogyatékos emberrel nem tudtál kapcsolatba kerülni, mert nem voltál biztos benne, hogy jó a megnevezés, amit használnál a problémájára? Ha igen, nem vagy egyedül. Sokan azért nem mernek kérdezni minket, mert félnek, hogy sértő szavakat használnak. Nem olyan bonyolult ez, mint amilyennek tűnik, azonban van néhány szempont, amit érdemes észben tartani, így jó esetben elkerülhetők lesznek a szóhasználati tanácstalanságból adódó kínos esetek.

Kezdjük is az alapoktól! Fogyatékos, fogyatékossággal élő, fogyatékkal élő, fogyi vagy esetleg valami teljesen más?
Az esélyegyenlőségi aktivisták a fogyatékossággal élő kifejezést szeretik a legjobban, hiszen ez azt sugallja, hogy van egy fogyatékosságom, ami nem a személyiségem része, de ezzel együtt élek. A jogszabályokban, hivatalos környezetben a fogyatékkal élő a gyakran használt kifejezés.

Hogy sértő-e a fogyatékos szó, arról megoszlanak a vélemények. Nyilván a felhangtól függ. Ha valakinek odavágjuk, hogy te szerencsétlen fogyatékos, az sértő, bár ezt általában sokkal többet hallom ép emberektől egymás felé, mint felém. Viszont tulajdonképpen bármit lehet szitokszónak szánni, úgyhogy csak emiatt még önmagában nem kell eltemetni ezt a szót. Én gyakran használom. Egyszerűen azért, mert az állapotomnál fogva az vagyok, ami. Fogyatékos, azon belül pedig vak. Ezen nincs mit finomítani.

Gyakran használják a sérült kifejezést is, ha valaki nem akar olyasmit mondani, amiben szerepel az, hogy fogyaték. Szerintem ez akkor van rendben, ha hozzá van kapcsolva a pontos állapotmegnevezés. Mozgássérült, látássérült, hallássérült és társai. Önmagában az, hogy sérült, nem jelenti azt, hogy fogyatékos, ellenben erősít egy sebzettségtudatot, amit nem mindig jó megélni.

Betegség vagy állapot?

Ez is gyakran képezi viták tárgyát fogyatékos közösségeken belül. Betegségnek azt szoktuk nevezni, ami még változhat, állapotnak pedig azt, ami már nem. Így az én vakságom például állapotként van számontartva, de nem sértődöm meg rajta, ha betegségként hivatkoznak rá, legfeljebb jelzem, hogy számomra ez nem így jelenik meg. A legtöbb született vak embernek nincs betegségtudata, hiszen nem tudjuk, milyen lenne nem vaknak lenni. Akik később veszítik el a látásukat, szintén állapotként szokták ezt megélni. Viszont ahol egy folyamatosan romló szembetegség végződik megvakulással, ott előfordulhat betegségtudat, bár ez nagyban függ attól, milyen hozzáállást tapasztal az illető a környezete részéről. A legtöbb esetben ma már minden segítséget megkapunk ahhoz, hogy a vakságunkat állapotnak fogadjuk el, amit adott esetben egy betegség okoz, de ne beteg emberként tartsuk számon magunkat.

Melléknév, tulajdonság vagy micsoda?

Az esélyegyenlőséggel foglalkozó emberek azt is gyakran hangsúlyozzák, hogy mindig fontos a fogyatékosság megnevezése után odatenni egy emberi mivoltra utaló kifejezést, így nem ajánlott azt mondani, hogy ott egy vak! Célszerűbb azt mondani, hogy ott egy vak ember, vak nő, vak férfi, vak gyerek. Van olyan ismerősöm, aki nagyon meg tud bántódni, ha a gyakori keresztneve elé odateszik, hogy a vak XY. Én úgy gondolom, ebben nincs semmi bántó szándék, egyszerűen annyi, hogy ha egy közösségben három ember él ugyanazzal a keresztnévvel, akkor valahogy meg kell őket különböztetni. Ettől függetlenül szerencsésebb, ha megpróbálunk más jellemzőt találni ilyen esetben, de önmagában abból nem lesz katasztrófa, ha valakiről kimondjuk, hogy ő egy fogyatékos ember.

Látássérült, gyengénlátó, aliglátó, vak és a többi

Nagy kavarodás tud lenni abból, amikor egy fogyatékos környezetben nem jártas ember meg akarja nevezni valakinek a fogyatékosságát, mert mondjuk kérdezni akar róla.

  • A látássérült az a fogalom, ami magában foglalja az összes többit, tehát ha ez előkerül, érdemes ezt használni. Ez a kifejezés feltételez némi látásmaradványt, de ennek ellenére a vakság is ide lett sorolva.
  • Gyengénlátó az, aki már látássérültnek számít, de a mindennapokban viszonylag jól lát, tud olvasni, lát színeket, képernyőolvasó program nélkül tudja használni az érintős eszközöket, nem közlekedik fehérbottal. Nem is feltétlenül látszik rajtuk az állapotuk, sokan el is titkolják.
  • Az aliglátó már kevesebbet lát, szüksége van segédeszközökre, de ezek mellett jelentősen támaszkodhat látásmaradványára, különösen a színek felismerésénél, illetve a közlekedésnél.
  • A vak pedig azt az állapotot jelöli, amikor az ember semmit nem lát, vagy ha igen, akkor nem eleget ahhoz, hogy ezt ki tudja használni, én például ilyen vagyok. Van fényérzékelésem, de ez műszerrel nem kimutatható, és ha egy szép napon arra ébrednék, hogy eltűnt, az is legfeljebb kellemetlen lenne, aztán megszoknám, nem különösebben befolyásolná az életemet.

Mivel azonban a hozzá nem értő ember a legritkább esetben képes jól megsaccolni, mennyit lát vagy nem lát valaki, a legjobb, ha a gyűjtőnevet, azaz a látássérült kifejezést használjuk. Ebbe is bele lehet kötni olyasmivel, hogy aki egyáltalán nem lát, annak nincs látása, ergo nem is sérülhetett, szóval ő csak szimplán vak és kész, de ehhez azért már nagyon frusztráltnak kell lenni.

Pejoratív kifejezés azonban így is van, egy mindenképpen, és ahogy fentebb említettem, ez legkevésbé sem a vak szó. Hanem a világtalan.

Ezt a szót sokan konkrétan betiltanák, én megelégszem annyival, hogy felhívom a figyelmet arra, miért problematikus is a használata. Sokan tudjuk, hogy ez a kifejezés nem azt jelenti, hogy nincs világunk, hanem a világosság hiányát jelöli, de van benne valami végtelenül finomkodó, modoroskodó, sajnálkozó felhang, amit sokan nem tudunk jól kezelni.

jelnyelv és számítógép

 

A hallássérülteknél is van bőven miből válogatni, ha megnézzük, milyen kifejezéseket használ ezzel kapcsolatban a köznyelv, és mi az, amit jó lenne ezek közül átgondolni. Bár nem vagyok érintett, gyakran felemelem a hangom, amikor hallom, hogy valaki simán használja a süket vagy a süketnéma kifejezést. Értem én, hogy ez az elterjedtebb, az ismertebb, erre áll rá a szánk, de az érintettek számára ez kényelmetlen. A mindenki által elfogadott megnevezés a siket. Ettől függetlenül hallottam már hallássérült lányt poénkodni azon, hogy nem elég, hogy szőke és nő, de még süket is, de teljesen más az, hogy magán szórakozik az ember, mint az, amikor rajta szórakoznak. Ahogy a látássérülés, úgy a hallássérülés is teljesen használható, ha erről akarunk beszélgetni. A nagyothalló megnevezés se problémás. A jelnyelv viszont nem jelbeszéd, és nem is mutogatás!

A mozgássérült emberek kapcsán is számos megnevezéssel találkozhatunk. A mozgássérülés itt is gyűjtőfogalomként működik, nem lehet nagyot hibázni vele. Orvosi környezetben használják a mozgásfogyatékos és a mozgásszervi fogyatékos kifejezéseket is, de a hétköznapokban ezek azért elég körülményesek tudnak lenni. A mozgáskorlátozott elnevezéssel se szokott baj lenni. Ellenben, a sükethez hasonlóan, itt is sértő lehet a béna, nyomorék vagy a rokkant megjelölés, bár utóbbit gyakran használják még jogszabályi környezetben is például a rokkantsági ellátás és hasonló juttatások megnevezésénél. Ami még fontos itt, hogy a segédeszköz nem tolókocsi és nem tolószék, hanem kerekesszék, hiszen ez a szó nem sugallja azt, hogy a benne ülő ember rá lenne szorulva valakire, aki folyamatosan tolja hátulról.

A legbonyolultabb helyzetet talán mégis az jelenti, amikor látszik valakin, hogy valamilyen fogyatékossággal él, de mi, laikusok nem tudjuk meghatározni, mi ez pontosan. Ilyenkor a legjobb, ha nem próbálunk ráhúzni valami kategóriát, csak megismerjük olyannak, amilyen, aztán majd kiderül, hogy mi is az ő fogyatékossága, ha van jelentőssége.

Fontos, hogy próbáljunk meg minél kevesebb előítélettel fordulni azon embertársaink felé, akikről nem tudjuk, milyen helyzetben vannak!

Hozok ide egy személyes példát arra, amikor nem sikerül, hogy mindenki lássa, az érintettek is nagyon félre tudják nézni a dolgokat. Néhány évig az akkori párom által viszonylag gyakran forgolódtam olyan körökben, ahol esélyegyenlőségi aktivizmus folyt. Ott ismertem meg egy embert, akivel egyszerűen nem tudtam szót érteni. Volt neki egy beszédfogyatékossága, amitől nem lehetett kivárni, amit mondott, ezenkívül mozgássérült is volt. Amivel gondban voltam, az az volt, hogy vajon csak a beszédét nehéz érteni, vagy van esetleg mentális betegség, értelmi fogyatékosság is? Nyilván nem kérdeztem rá, de mivel nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, elkezdtem olvasgatni az írásbeli megnyilvánulásait, és láttam, hogy iszonyat értelmesen, összeszedetten írja le a gondolatait, sokáig beszélgettünk is chaten. Ott azért kaptam egy kis leckét előítéletmentességből.

Ebből az esetből is látszik, hogy egy beszédfogyatékosságból is lehet olyan következtetést levonni, ami nem állja meg a helyét. Sokan pedig már akkor mindenféle plusz mentális elmaradásokat tulajdonítanak nekünk, fogyatékos embereknek, ha meglátják, hogy van valami szervi problémánk. Valahol ez is érthető, hiszen gyakran előfordul ilyesmi, és ilyenkor nekünk is muszáj türelmesnek maradni, máshogy nagyon nehéz. De csak úgy lehet ezt is megoldani, ha kommunikálunk egymással. Ez pedig talán nem is feltétlenül azzal kezdődik, hogy tudjuk-e a helyes kifejezést, hanem azzal, hogy tudunk-e nyitni egymás felé, akármilyen különbözőek is vagyunk.

Ajánljuk még:

Rajzoljunk mosolyt a Varázsceruza programmal: egy szerveződés, aminek hála néhány ceruzával örömet adhatsz

Az iskolakezdés előtt épp az idei tanszerlistát ellenőriztem, amikor szembejött velem egy plakát. VARÁZSCERUZA: Jótékonysági rajzeszköz gyűjtés sérült gyermekek javára – állt rajta. Miközben a három gyerek iskolába-óvodába indítását intéztem, egyértelmű volt: ha három gyereknek jut minden, ami kell, akkor négynek is juthat. És talán nem csak nálunk. Mert kevéske adománnyal, például egy csomag ceruzával is lehet sokat segíteni.

 

Már követem az oldalt

X