Mindenkinek jár egy Ildi néni! – Tanáraink, akiknek hála azok lettünk, akik vagyunk

Szocio

Mindenkinek jár egy Ildi néni! – Tanáraink, akiknek hála azok lettünk, akik vagyunk

Remélhetőleg mindenki életében van egy (vagy több) pedagógus, aki jelentősen formálta személyiségét, akire szeretettel gondol, akinek örök életében hálás lehet. Szerkesztőségünk tagjai mesélnek szeretett tanáraikról.

Halmos Monika:

Az első magyarórán megjelent Edit néni az ajtóban. A nevét már megismertük, őt még nem. Harminchat elsős gimnazista vizslatta a karakán, elegáns tanárnőt. Kifogástalan kosztümben, mindig egyszerűen érkezett, de úgy, hogy

nem lehetett nem észrevenni. Halálos csöndet teremtett a megjelenésével.

Nem volt már fiatal, hiszen még az anyámat is tanította, és akkor is túl volt a negyvenen. Szükséges lesz jegyzetfüzet, a tankönyv otthoni olvasásra van, mondta, és lediktálta a kötelező olvasmányokat – havonta egyet, dátummal együtt. A kötelező olvasmányt tényleg a megadott dátumra el kellett olvasni, mert a felelőktől kérdezett olyat, amit csak az tudhatott, aki olvasta. 

Az első óra után kiderült: a jegyzetfüzet, az legalább négy nagy spirálfüzet egy évre. Ha nem figyelsz, és nem írsz, mint egy gép, és azután nem tanulod meg a leírtakat, akkor másnap biztos az elégtelen. Pontosan tudta, mikor, kit kell feleltetni. Nem volt naplónyitogatás: úgy készült az órára, tudta, kitől mit kell kérdezni. A feleltetés maga olyan volt, mintha csak éppen beszélgetni akart volna az irodalomról. Csevegés könnyedén – de ahhoz TUDNI kellett. Akkor nehezményeztük a módszereit, és az óra elején síri csöndben imádkoztunk, hogy ma ne, ma ne engem.

Csak évek múltán jöttem rá, hogy hihetetlen mennyiségű és minőségű tudást adott át nekünk. Mi meg kiröhögtük az ósdi cipőjét, amit fényesre vikszelt, a fiúk szünetben kifigurázták egyenes tartását, ahogy órára érkezett a megkopott ridiküljével, hóna alatt a saját jegyzeteivel.

Latinórán disznó idézeteket olvastunk fel neki, szeme se rebbent, úgy javította ki benne a nyelvtani helytelenségeket.

A mai napig abból a tudásból merítkezem, ami Dr. Alszeghy Zsoltné, Edit néni óráin égett belém. Akkor nem vettük észre, mit kaptunk tőle. Amikor jó néhány éve utolsó útjára kísértük, tanítványok tengere vett tőle búcsút – bennünk életre kelt az általa ültetett magvetés.

Fazekas-Csauth Anita:

Sok kedvenc tanárom volt, de volt két tanárnőm, akikhez szorosabban kapcsolódtam, mert önbizalmat adtak a legnehezebbnek hitt tantárgyakhoz. Nagyon szerettem Walz Ági nénit, akihez különórára jártam, hogy felzárkózzak hetedikben német nyelvből az iskolaváltás miatti lemaradásomban.

Ági néni annyira megszerettette velem a németet, hogy a középiskola végén nyelvtanári pályára akartam menni.

Így lehet egy nagyon jó tanárral majdnem bukott diákból német nyelvű idegenvezetővé válni (még ha a lámpalázas természetem miatt nem is vittem végül soha csoportot). Bár az élet másfelé sodort, a német nyelv örökre a szívem csücske marad. Ági néni pedig nemcsak tanított, de csipketerítőjével és friss limonádéjával a vadregényes kertjében olyan hangulatot adott az óráknak, amilyet én is szeretnék majd megteremteni a fiamnak az iskolai leckeíráshoz.

Középiskolai kedvenc tanárom pedig egy általam kevésbé kedvelt tantárgyat, a matematikát tudta úgy átadni, hogy hellyel-közzel még én is értsem. Bartók Lenke tanárnő apró termetével, de annál nagyobb határozottságával és tudásával „verte belénk” a deriválást és integráció számítást. Azzal biztatott, hogy aki olyan könnyen tanul nyelvet, mint én, annak a matekot is tudnia kell, mert az is egy nyelv, csak számokkal. Ezután egészen más szemmel – nyitottan – tekintettem a matematikára. Osztályfőnökként az első osztály (ma már 9. osztálynak hívnánk) első óráján felolvasta a róka megszelídítéséről szóló részletet A kis hercegből, és a ballagásunkon újra elővette: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…”. Imádtam, hogy bizonyára jól megtervezetten, számunkra mégis szinte észrevétlen építette fel az osztályunkat és a velünk töltött négy évet.

Gáspár Kinga:

Olykor éppen a mumusról derül ki, hogy életünk egyik vezéregyénisége lesz, olyan ember, akire évek múltán is elég csak rágondolni, és máris kisimulnak a mindennapok gubancai. Számomra a világ legszigorúbb magyartanárnője ilyen, akinek tíz évnyi közös munkát és rengeteg tudást köszönhetek. Pletl Rita neve fogalom a romániai magyar pedagógiában. Rendkívüli műveltséggel, szívós fegyelemmel, hatalmas munkabírással és szigorú tekintetéből alig sejthető érzékenységével generációkat nevelt, akik valamilyen formában továbbviszik azt, amit képvisel. Éjt nappallá téve, betegen, sokszor ágyban fekve is dolgozott. Klasszikus pedagógusi munkája mellett többek között Széchenyi döblingi korszakáról írt könyvet, és

ő teremtette meg a romániai magyar anyanyelvi kompetenciamérések módszertani kereteit, valamint maga vezette a méréseket is.

Első alkalommal ötödikben találkoztam vele: helyettesítő tanárként ugrott be kórházba került magyartanárnőnk helyett. Akkor tapasztaltam meg először életemben, hogy lehet szinte érzelemmentesen, szenvtelennek tűnő arccal beszélni irodalmi nagyjainkról úgy, hogy közben a megfogalmazásból, a szavak összekapcsolásában, a metaforák és jelzők rétegeiből a tiszteleten túl valami egészen éteri beleélés sugárzzon. Ötödikes gyermekként az arcát vizslattam, próbáltam leolvasni róla bármit, ami a szavakkal harmonizált volna, de nem sikerült. Félelmetes volt. Akkor még nem tudtam, hogy számára, a „nagyokhoz” szokott tanár számára legalább ennyire riasztó volt, hogy mi, „kicsik” mást várunk el tőle, érzelmi viszonyulást, amit tartózkodó lénye merőben intimnek érzett.

Az első gimnáziumi magyarórán Pletl Rita lépett be az ajtón. A visszafogott, tiszta tekintetű asszony, akitől ötödikesként annyira féltünk. Évával, óvodáskori barátnőmmel, akivel egy padban ültünk immár kilencedik éve, összenéztünk: végünk van! Tudtuk, mennyire meg kell dolgozni a tízesért, pontosan tudtuk, hogy nem megtanulni kell az anyagot, hanem műveltséget kell mutatni az órákon, ahogy azt is, hogy

minden keménysége ellenére a legigazságosabb bíránk lesz.

Fantasztikus évek következtek. Szinte az elejétől kezdve érezte, hogy többet szeretnék, mint az órai anyag, és bevont a felmérésekbe, végezhettem külön feladatokat is. Ő volt az, akinek két egyetemi szakdolgozatot, az első tudományos konferencia- és tanulmány-megjelenéseimet köszönhetem. 18 éves voltam ekkor. Ma, 28 év távlatából még mindig élek abból az energiából, amit tőle kaptam. Köszönöm.

Gacsályi Sára:

Pedagógusgyerek vagyok, legalábbis félig. Amikor iskolába mentem, mindenki ismert, a tanári karból legalábbis egészen biztosan nem kellett bemutatkoznom senkinek: a környék egyetlen alsós tanárbácsijának voltam a lánya, ráadásul a kisebbik, a nagyhangú. Mint minden gyerek, én is aggódtam az első szeptember előtt, apukám viszont rend szerint csak annyit mondott, „Ildi nénivel jó lesz”. Annyit hallottam ezt, hogy mire Ildi nénihez jutottam, már-már emberfeletti vonásokat tulajdonítottam neki. A tanárnő arról volt híres, hogy minden gyereket – legyen akármilyen hiperaktív, különleges, elvont –, kezelni tudott. Mikor alsósként erről elsőre hallottam, nem tudtam, milyen nagy dolog ez – fel sem merült bennem, hogy másmilyen pedagógusok is vannak. Visszagondolva értettem meg igazán, hogy az a szelídség, jóakarat, kíváncsiság és végtelen elfogadás, ami Ildi néniben munkál a diákok felé, nem átlagos. Hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam az efféle pedagógusi szeretetet, és azóta is azt mondom, mindenkinek járna egy Ildi néni!

Amikor iskolára gondolok, általában mégsem az alsótagozat jut eszembe, hanem a hatosztályos gimnázium, ahová jártam. 12 és 18 éves kora között az ember annyit alakul, mint talán soha azután, ezért szerencsésnek tartom magam, amiért megadatott, hogy egy tanári kar, méginkább, egy tanárpár kísérjen végig bennünket ezeken az éveken. Osztályfőnökünk, Szabolcs bácsi a matematika-fizika tanárunk volt, felesége, Zsófi pedig történelem, idővel nyelvtan és irodalom tárgyakból is tanított bennünket. Ahogy a szalagavatón fogalmazott az osztály, a

végzős évben úgy tűnt, több időt töltünk velük, mint a saját szüleinkkel.

Egyikőjükkel sem voltam kifejezetten jó viszonyban, bár rosszban sem: teljesen átlagos volt a kapcsolat, egy voltam a harminchat diák közül. Akkor is, ha olykor a hét minden napján lemosatta Szabolcs bácsi a körömfestékemet, és Zsófi néni elmondta: akkor leszek csak felnőtt, ha egyszer képes leszek úgy kezelni az érzelmeimet, hogy nem látszik rajtam azonnal, mi zajlik bennem. (Jelentem: ezt mai napig tanulom.) Tudtam, éreztem, hogy ebben semmi extra nincs: éppen ennyire törődtek mindenki más testi-lelki kilógásaival is. 

Mégis, azért, mert sok időt voltunk együtt, és mert idővel mi, gyerekek is megértünk annyira, hogy meglássuk bennük a partnert, először Szabolcs bácsinak mondtam – talán csak azért, mert közeledett az érettségi, és muszáj volt valamit felelnem a kérdéseire –, hogy lehet, újságíró leszek. Magam sem hittem ebben akkor, de emlékszem, neki felcsillant a szeme, azt mondta, látja maga előtt, hogy a Nők Lapja szerkesztőségében ülök, illik hozzám egy ilyen munka. Kinevettem, mondtam, hogy köszönöm, ő pedig győzködött, hogy a Nők Lapját dicséretnek szánta, érzi, ez jó irány, hagyjam a jogot. Végül pszichológiaszakon végeztem, de a vargabetű után csak az újságíráshoz jutottam. Igaza volt Szabolcsnak, illik hozzám ez a zsizsgő élet – ma már én is látom ezt.

Fehérváry Krisztina:

Lacbá – a Laci bácsit nyilván fárasztóan hosszú kimondani a tizenhárom évesen –, szóval Lacbá olyan tanár volt, aki közösséggé tudta formálni az osztályt, akkor is, ha annak nem minden tagja szerette őt vagy tartotta jó tanárnak. Ő mindenkit szeretett, legalábbis nekem úgy tűnt, és megtalálta mindenkiben azt, amit el lehet ismerni. Talán nem ezt a példát kellene felhozni, de csak ez jut eszembe: még abban a Norbiban is talált dícsérnivalót, aki igazán semmit nem tanult és nem csinált órákon. Amikor elkötöttük éjszakára a vízibicikliket valamilyen nyári táborozáson, Lacbá sokáig emlegette, hogy Norbi pontosan tudta a sorrendet, hogyan kell őket visszakötni hajnalban, így nem buktunk le. Persze, beszélhetnénk itt nem megfelelő hozzáállásról, a gyerekek bűnelkövetése feletti szemethunyásról, meg egyebekről, de Norbiból nem lett se tolvaj, se egyéb bűnök elkövetője, úgyhogy Lacbá sem hibázott szerintem, amikor nem szidta le, ellenben elismerte a fiú addig semmilyen szinten nem tapasztalt gondosságát és precizitását.

Lacbá túlságosan laza volt, de így olyan élmények megszületését tette lehetővé, amelyek jelentéssel és értékkel bírnak egy életen át: ha kell, vissza lehet térni hozzájuk és ugyanazt hatást fejtik ki, mint egykor.

Ahhoz értett valahogy, hogy ha történt valami az osztályban, akkor az az egész osztállyal történt, abban mindenki benne volt.

Akkor nem tudtuk, milyen fontos ez, később mégis e tudás segített átvészelni olyan éveket, amelyekben megosztott közösségben léteztem.

Lacbá néha kiabált is, leszidott minket, kötelességről meg önmagunknak történő hazudozásról beszélt, ez is megmaradt. Sokat voltunk vándortáborban, ahol nekünk kellett főzni, takarítani, és ezt eléggé elsumákoltuk, úgy látszik, önmagunk előtt is tagadva a helyzetet. Ő nem hagyta.

Ezek a táborok is velem maradtak: végeláthatatlan módon gyalogoltunk ide-oda az országban a Kéktúrán, és közben Lacbá nagyon sokat beszélt az élet nagy dolgairól. Énekelt is az esti tábortűznél, gitárral kísérve, elég szörnyű hangon, de mi sem énekeltük vele szebben, leginkább Beatlest és Halász Juditot.  Akárhogy próbálok emlékezni a bölcseleteire, nem az ő mondatai ugranak be, hanem ezek a sorok: „Mindegyik embernek a lelkében dal van és a saját lelkét hallja minden dalban”, meg „When I find myself in times of trouble, Mother Mary comes to me. Speaking words of wisdom, let it be”. 

Lacbá buddhista volt, vagy a new age része, nehéz lenne megmondani, pontosan miben hitt, de akkoriban, a kilencvenes évek közepén sokan voltak ezzel így. A vallások lehetnek különbözőek, viszont az értékrend, amit közvetítenek, nagyjából egyetemes, ezt közvetítette felénk, még inkább öntötte ránk, mindenféle módon. Márpedig perzselő nyári napok végén, amit fémvázas hátizsákok cipelésével töltenek a gyerekek, egy idő után bármi ömlik az agyukba, azt befogadják.

Amit mondott, vagy amit elhittem belőle, az segített túlélni azt a rakás szerencsétlenséget, ami voltam kamaszkoromban,

amikor kilátástalannak tűnt minden. Mellette élni lehetett abban a hitben vagy inkább érzésben, hogy az ember egy hatalmas egésznek a része, és így minden elviselhetőbb volt. Aztán persze kiderült, hogy a felnőttkor szuper, sokkal jobb, mint gyereknek lenni (tudom, van, akinek fordítva, nekem ilyen) így el is felejtettem, hogy egy egésznek vagyok a része, mert jó volt énnek lenni. Amikor pedig elfogadhatatlannak tűnő veszteségek értek, bekapcsoltak a régi metódusok, és nem is mondatok vagy gondolatok, hanem ismerős érzés töltött el újra, hogy valahogy mégis minden rendben van, és mindegy minden, a legfontosabb mégiscsak a szeretet, és minden más sokadrangú, de leginkább teljesen lényegtelen. S végülis akkor lehet jó bármilyen élet, ha elhiszed, hogy a szeretet, amit adtál és kaptál, túlélheti a halált is, veled marad örökké, azt már senki nem veheti el tőled, se attól, akinek adtad.

Hogy mi lett a matekkal? Az lett, hogy amikor ő tanította, megértettem a lényegét. Nem rohant és ötöst adott majdnem mindenkinek, amitől az volt az érzésünk, hogy kamu az egész, nem is értjük a matekot. De rengeteget magyarázott. Később, mikor mások tanítottak, közepes is volt a viszonyom ezzel a tudománnyal, viszont mégiscsak van az életben egy pont, amikor megmérettetik az ember matematikából, úgy igazán: az érettségin. Akkor kiderült, hogyha több órát hagynak gondolkodni, végül csak kigondolom az összes feladat megoldását. A viszonyunk jeles lett. Olyan csodálatos volt ez a mutatvány, hogy a középiskolás matematikatanárom még gyanakodott is valamiféle csalásra.

Hát, ilyen tanár volt Lacbá. Sikerült a lényeget átadnia mindenből, és az évekkel, évtizedekkel később is előkerül, amikor szükség van rá.

Szücs Boróka:

Elkezdtem megszámolni, hogy az óvodától a tanulmányaim végéig hány pedagógus és tanár kísérte az utamat. Nem sikerült mindenkit számba vennem, de az biztos, hogy száznál is több embertől tanultam valamit intézményes keretek között, s közülük legalább 40-től a közoktatás berkeiben. A legtöbbüknek megörülök, ha véletlenül összetalálkozunk az utcán, hiszen nekik is köszönhető, hogy ma olyan vagyok, amilyen (és most tételezzük fel, hogy ennek vannak pozitív részei is). Kata nénitől megtanultam a természet szeretetét, és azt, hogy szabad 35 darab tizenegy-két évesnek azt mondani, azért maradt el a matekóra, mert a menstruációs hasfájás ellen el kellett mennie futni. Pista bácsitól láttam először, hogy nem ciki elérzékenyülni – és ezt ki is mutatni –, ha egy irodalmi mű megható. Tamás bácsi óráin a humorom többet fejlődött, mint matematikai és fizikai tudásom összesen – nem mintha rossz tanár lett volna, a korlátaimat is akkor ismerkedtem meg és fogadtam el. Ági néni óráin találkoztam először azzal a fajta kritikai gondolkodással, amit a mai napig igyekszem csiszolni,

Pali bácsi pedig arra tanított, hogy a töriben, és úgy általában az életben sokkal fontosabbak az összefüggések, mint az adatok.

Gábor bácsi emberséget tanított a tantárgyán kívül: hozzá fordulhattunk osztálybeli vagy személyes konfliktusainkkal is bármikor. Sok tanárom volt, akitől a kapott tárgyi tudás ma is használható az életem különböző területein, és olyan pedagógussal is összehozott a sors, aki által azt tudtam megfogalmazni, mivel nem értek egyet. Utólag még az ilyen tapasztalatoknak is örülök.

Gyerekfejjel számomra a tanárokat maximálisan magába ölelte az iskola légköre. valamiféle egyformán működő felnőttrobotoknak hittem őket. Ma már pontosan tudom, hogy nagyon is sokfélék voltak. Biztos volt, aki izgult, ha új osztály elé kellett állnia, olyan is akadt, aki kicsit kevésbé készült fel az órára, ha este Kispál és a borz-koncerten volt (én is ott voltam, azért tudom!). Biztosan volt, akinek úgy kellett tanítania, hogy családi konfliktussal, beteg gyerekkel, vagy épp önmagával küzdött. Lehet, nem mindenben voltak tökéletesek, de csinálja utánuk bárki!

Nyitókép: Fortepan / Kovács Márton Ernő

 

Ajánljuk még:

„Úgy képzeltem, Magyarországon még bocskaiban sétálnak az utcán” – 56-os disszidensek leszármazottaival beszélgettünk

USA, Kanada, Argentína, Ausztrália… nagyon különböző országok, de abban hasonlítanak, hogy mind a négy országban nagyszámú magyar közösség él, amelynek tagjai rendületlenül őrzik a magyar kultúra szeretetét. Cserkészcsapatok, magyar templomok, magyar iskolák és néptánccsoportok segítik az egykori kivándorlók leszármazottait, hogy meg tudják őrizni magyar identitásukat. Négy fiatallal beszélgettem, akik egy-egy ilyen diaszpórában nőttek fel.

 

Már követem az oldalt

X