Szocio

Ciki ma a hazaszeretet? – Jakab György oktatáskutatót kérdeztük arról, miben áll a nemzettudat

Ahány embert megkérdeznénk, mit jelent a hazaszeretet, valószínűleg annyi választ kapnánk, és ha jól belegondolunk, nem is olyan könnyű röviden megfogalmazni. Abban talán egyetérthetünk: egyszerre érzelem, cselekvés és tudatos döntés – jó adag ismeretanyaggal alátámasztva. Vajon hogyan fejleszthető, hogyan alakul ki? S legfőképp: jó munkát végzünk a hazaszeretetre nevelés terén? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ Jakab György tanárral, oktatáskutatóval, akinek egyik szakterülete az állampolgári ismeretek tantárgy.

Mit nevezünk hazaszeretetnek?

Akár időbeli perspektívában, akár a jelen viszonyok szempontjából boncolgatjuk a kérdést, mindenképpen a nemzet fogalmánál kell kezdenünk a magyarázatot, a nemzetről pedig azt mondhatjuk, hogy identitáskategória: egy jól meghatározott közösséget jelent. Ilyen értelemben a hazaszeretet és az állampolgári tudatosság ehhez a közösséghez való viszonyunkat jelöli. Alapvető kérdés tehát, mit jelent számunkra a közösség, amelyben élünk, és mit jelent a gyerekek számára, akiket egyfelől otthon szocializálunk, másfelől viszont az iskolában, többek között állampolgári ismeretek órán. A teljes kontextus pedig a saját történelemtudásunk és történeti tudatunk, hiszen ebben szerveződnek eggyé mindazok az ismeretek, amelyeket otthon és az iskolában a saját nemzeti közösségünkről megtanulunk. Gyermekkorban a történelem ott kezdődik, hogy a szüleink esténként mesélnek nekünk a családról, a helyről, ahol születtünk, a közvetlenül bennünket körülölelő közösségről és persze a történelem távolabbi eseményeiről is. Elmondanak jó és rossz dolgokat egyaránt, és mi kialakítunk magunkban egy képet arról, hová tartozunk, kik vagyunk. A történelem, amit az iskolában tanítanak, mindig a jövőképről szól, annak a közösségnek a jövőjéről, amit mi magyarságként ismerünk. Ezért nagyon fontos, hogy amikor állampolgári ismereteket tanítunk,

közösségi felelősséget is tanítsunk, hiszen az identitás és a hazaszeretet is közösségi élményként érvényesülhet.

A hazaszeretet persze többtényezős jelenség, hiszen nemcsak a család és az iskola formálja, hanem többek között a kultúra, a média és az olvasmányélmények is. A jövőkép alakulását pedig jelentős mértékben árnyalja, hogy egy közösség mit gondol önmagáról, s a jövőképe alapján strukturálja a múltszemléletét is.

Jakab György

Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a hazaszeretet és a nemzettudat „ősi” alapélményeink, társadalomtörténetből és történelemből is tudjuk, hogy a nemzet kialakulásának jól meghatározható időbeli dimenziói voltak, a nemzettudat formálásában pedig a történelemkönyvek és az állampolgári ismeretek tantárgy vállalnak oroszlánrészt. Hogyan kanonizálódott a nemzettudat a magyarság körében?

A mai történelemoktatás szellemi keretei a nemzetté válás formalizálásában, azaz a 19. században alakultak ki, és bátran mondhatjuk, hogy ebben a szellemiségben működnek ma is.

Amikor viszont hazaszeretetről és nemzeti öndefinícióról beszélünk manapság, ez hatalmas hátránynak bizonyul, mert ez a kánon nem változott, de a körülmények nagyon is sokat változtak.

Az állampolgári nevelés egyik formája a történelemoktatás: a jelenlegi NAT-ban történelem és állampolgári oktatás néven fut a direkt iskolai nevelés. A jelenlegi történelemoktatásnak azonban az állam az alanya, a hazaszeretet így az államhoz való hűséget jelenti, ami természetes is volt a saját 19. századi történelmi kontextusában, amikor ez kialakult. A nemzetté válásban ugyanis fontos volt felépíteni egy olyan stabil narratívát, amelyben a magyarság erős, független entitásként, egységes államszervezetben jelenhetett meg, ezért a nem államalkotó tényezők kevesebb hangsúlyt kaptak a történelemkönyvekben. A magyar állam dicsőségei, a történelmi sikerek és pozitív megvalósítások voltak túlsúlyban a történelmi kánon felépítésében, holott a valóság ennél jóval árnyaltabb volt. Érdemes belegondolni például abba is, hogy Magyarország történelme dominánsan férfi-szemléletű, a férfiak cselekvéseit és dicső tetteit tartalmazza, holott legalább ennyire releváns volna a nők oldaláról is megírni az eseményeket. Ha a női hősök is szerepelnének a történelemkönyvekben, vélhetően a kislányok sokkal szorosabban kötődnének a nemzeti múlthoz és szorosabban azonosulnának a nemzeti értékekkel is. De ugyanígy beszélhetnénk arról is, hogy a hivatalos történetírásban nem sok hely jutott az etnikumoknak: a cigányok például nem szerepelnek a történelemkönyveinkben, hiszen nem voltak államalkotó tényezők. Tehát észre kell vennünk, hogy a magyar nemzettudatot formáló történelmi kánon valójában egy férfias államtörténet, és nem egy olyan társadalomtörténet, amelyben megmutathatnánk a valódi közösségi hovatartozásban rejlő mélységeket és magasságokat.

Miért nem alkalmas a kétszáz éve kialakult történelmi kánon a mai nemzeti identitás és közösségi hovatartozás érzésének hiteles táplálására? Miért nem vagyunk képesek jó hazafiakat nevelni 19. századi módszerekkel, ha akkor éppen ezáltal sikerült nemzetté kovácsolódnunk?

Egyrészt azért, mert az akkori kánon nagyon aktuálpolitikai céllal jött létre, és abban a kontextusban érvényesült: a dualizmus korában,

amikor Magyarország soknemzetiségű, nem szuverén államként működött, a magyar önállóság volt a tét.

Érthető, hogy a nemzeti egységesítési törekvések irányait markánsan ki kellett jelölni ahhoz, hogy kívülről is egységesnek láthassanak bennünket. A kiegyezés idején a magyar lakosság fele nem magyar anyanyelvű lakos volt, tehát a nemzeti egység gondolatának megvalósításához közös nyelvi, kulturális és ideológiai frontot kellett teremteni. Ez akkor egy adekvát lépés volt, de azóta a korabeli ideológia már nem aktuális, hiszen nemzetállamban élünk, közös nyelvet beszélünk, és magyar állampolgárként magyarnak valljuk magunkat mindannyian, függetlenül attól, hogy itt születtünk, magyar ősöktől vagy tót, szlovák, német felmenőktől. Bizonyos értelemben a mai nemzettudat és az állampolgárság fogalma általánosságokból épül fel, amiket megtanultunk ugyan, de a hétköznapokban kevés tétje van annak, hogyan érzünk ezekkel kapcsolatban. Ahhoz ugyanis, hogy én az állampolgár funkcionális tartalmát megéljem, ahhoz cselekvő, szuverén állampolgárnak kell lennem, és tevékenyen részt kell tudnom venni a társadalmat alakító folyamatokban. Ám intézményrendszereink – fókuszban az oktatási rendszerrel – jellemzően egy paternalista hagyomány őrzői: felülről lefelé irányítanak. Talán egy példán keresztül jobban érzékeljük, mit is jelent az, amikor egy állampolgár úgy érzi, valóban része a társadalmat alakító folyamatoknak: Svédországban voltunk egy csereprogram keretében, és az ottani házigazdánk büszkén újságolta, hogy az az útszakasz, amire a házából kilép, az ő városi adójából épült. Hümmögtünk kicsit, amin meg is sértődött, és aztán, hogy eloszlassa kételyeinket, elővette a városi tanács levelét, amelyben részletezve szerepelt, mennyi adót fizetett be és azt milyen célokra fordították. Itt kezdődik a társadalmi bizalom és a valódi állampolgári részvétel.

Nagyon mélyen gyökerezik és az életünk minden szféráját áthatja az az oktatási és igazgatási hagyomány, amelyről most beszélünk. Hol kellene kezdeni a reformokat, hogy az eredmények a nemzeti identitásban, a hazafiasság érzésében és a tudatos állampolgári kötődésben is megmutatkozzanak?

Valóban nagyon az alapokig kell lemenni ehhez, hiszen gondoljunk csak bele például: iskoláinkban mennyire jellemző, hogy a diákönkormányzatok tényezőként működhetnek az iskolai folyamatok alakításában? Mikor engedjük oda fiataljainkat a saját sorsukról hozott döntések közelébe? Tizennyolc éves korukig aligha, akkor viszont azonnal elvárjuk tőlük, hogy felelősségteljes felnőttekként képviseljék döntéseiket. Ez is a paternalista nevelés és hagyomány egyik hátulütője: a poroszos oktatási rendszer nem kedvez az autonóm személyiségek kifejlődésének, nem támogatja a döntési jogkörök megosztását és vajmi kevés lehetőséget nyújt a közösségi önrendelkezésre. Ahhoz viszont, hogy joggal várjunk el felelősségtudatot és lojalitást, át kell tudnunk engedni a felelősség gyakorlását, segítenünk kell, hogy azonosulni tudjanak közösségi ügyekkel, és kialakítsanak közösségeket, ahol ezt a felelősséget gyakorolhatják.

A demokrácia a világ legszigorúbb rendszere, mert arról szól, hogy közösen hozunk létre törvényeket és ígéretet teszünk rá, hogy ezeket kölcsönösen betartjuk és betartatjuk.

Klasszikus példája ennek a KRESZ, ami társadalmi rétegtől és minden más jellemzőtől függetlenül érvényes mindenkire, aki részt vesz a közlekedésben. Így kellene tudnunk működni más területeken is. Egy ausztrál barátom mondta egyszer, miközben a magyar állampolgárság kifejezést ízlelgette, hogy „ti államosítottátok az embereket” – és bár viccesen hangzik, be kell látnunk, hogy nálunk nincs polgári hagyománya annak, hogy a hazafiasság a közösség ügye.

Nehéz elképzelni, mit kellene tennünk a gyakorlatban ahhoz, hogy változtassunk a beidegződéseken.

Nem könnyű, annál is inkább, mert ha csak az oktatási rendszer természetét nézzük, harminc év szükséges ahhoz, hogy egy markáns változás ne csak elinduljon, de eredményei láthatóvá is váljanak. Emellett olyan súlyos történelmi traumákat is cipelünk, mint például Trianon, amelynek a feldolgozásában mindmáig nem értünk el számottevő sikereket, és ez nyomasztó.

Valahogy mintha a realitásérzékünk gátolna, hiszen Trianon óta láthatóan nem tudunk mit kezdeni a saját magyarságunkkal. Hiányzik a jövőképünk, ami olyan fontos volt és oly remekül működött a nemzetté formálódás időszakában.

Pedig nyilván nemcsak sérelmeink és kudarcaink vannak, hanem rengeteg zseniális pedagógiai történetünk is, amelyekben mégiscsak a közösségi hovatartozásunkat próbáljuk megélni.

Külső és belső feltételei vannak a hazaszeretet, a nemzeti hovatartozás és az állampolgári attitűd megélésének – eddig főként a külső körülményekről beszéltünk. Érzelmi oldalon hogyan kell ezt „jól csinálni” ahhoz, hogy működjön?

Talán el kellene engednünk azokat a formális beidegződéseket, hogy például csak a dicsőséges tettekről beszélünk és csak azokat filmesítjük meg, és foglalkoznunk kellene az események társadalomtörténeti hátterével is, hiszen világos, hogy így válik koherens egésszé a történetünk. Ez az azonosulás egyik alapfeltétele: a jót és a rossz élményeket is fel kell dolgoznunk, és képesnek kell lennünk árnyalatokat észlelni, árnyalatokban gondolkodni.

Első körben érdemes volna a lokális kötődéseinket megerősíteni, ismernünk kell a saját környezetünk helytörténetét, a helyi közösségben sokkal aktívabb, tevékenyebb szerepet kellene tudnunk vállalni. Ezek az első lépések a közösségi azonosulásban és a felelősségvállalásban.

Ugyanígy érvényes ez a lokális identitásképző erő a diákönkormányzatokra, mint a kistelepülési, kerületi, városi, regionális struktúrákra. Érdekes adat például, hogy Kanadában és Skandináviában az emberek sokkal nagyobb arányban vesznek részt a helyhatóság választásokon, mint az országos választásokon: kötődésüket, közérzetüket és identitásukat ugyanis a közvetlen közösségi élményeik határozzák meg. A túlzott centralizációval éppen ennek az élét veszítjük el: a globalizáció arra ösztönöz, hogy világpolgár legyek, de a tananyag már nem rólam szól, nem tudok azonosulni vele. Főleg, ha valamilyen kisebbséghez tartozom.

Ha nem érzem magaménak a szabályokat, miért tartanám be őket?

Ilyen normatív ereje van a valódi társadalmi részvétel megteremtésének.

A történelmet megváltoztatni nem tudjuk, de a gondolkodásunkat és a nézőpontunkat mi formáljuk, és az eddigiekben elmondottak nagyon összecsengenek az oktatás jelenlegi reformigényeivel. Mit kellene tennünk, hogy képzés és tanulástámogatás szintjén elősegíthessük a változást, hogy olyan fiatal nemzedékek nőhessenek fel, akik már nem akarnak nagyobb számban elvándorolni az országból?

Az elmúlt 130 évben tizenhárom rendszerváltást éltünk meg, és minden egyes rendszerváltáskor újra kellett írni a történelemkönyveket. Ez az, amit nem lehet, ha azt szeretnénk, hogy felelős társadalmi részvételre és hazafias kötődésre, nemzeti azonosulásra számíthassunk. Egyrészt muszáj végigvinni egy-egy folyamatot, hiszen az állandó kapkodásnak soha semmilyen körülmények között nem lehet pozitív végkifejlete. Másrészt mindenről az érintettek bevonásával kell dönteni: a betegjogokról sem szabad például a betegek megkérdezése nélkül rendelkezni, de ugyanígy a diákokat sem szabad kihagyni a döntésekből, ha saját életükről van szó, és sorolhatnánk. A lényeg tehát, hogy szakítani kell azzal a paternalista és gondolkodással, ami ma áthatja iskolai és egyéb intézményrendszereinket, és meg kell teremtenünk a társadalmi részvételen alapuló felelősségtudatot ahhoz, hogy nemzeti értékeinket szorosan magunkéinak érezhessük, és állampolgári lojalitásról beszélhessünk az elvárások szintjén is. Mindehhez pedig szükségünk van a társadalomtörténet feltárására, történelemszemléletünkben való érvényesítésére.

Ezek szerint az állampolgári nevelésnek is társadalomtörténeti hangsúlyokat kellene kapnia ahhoz, hogy jobban megértsük például március 15. üzenetét?

Ne áltassuk magunkat! Vegyük észre, hogy az összes történelmi harcunk valójában polgárháború volt. A labancok és a kurucok is, a végvári vitézek is mind hazánk fiai voltak, és nem idegen ellenségek. Ha ’48-ról csak a hős Petőfiről, Kossuthról vagy Táncsicsról beszélünk, csak a felszínt kapargatjuk, és nehezen tudjuk egy gyerek fejében összekötni a jelennel. Amikor viszont a társadalmi berendezkedést és – folyamatokat kezdjük el felfejteni, az összefüggések ismerős kontextust kapnak, és azonnal képesek leszünk saját élményvilágunkban is elhelyezni őket. Természetesen ezzel identitásunk is szilárdabb alapokra helyeződik és nem kérdés, hogy a hazaszeretetnek nevezett érzelem- és cselekvésrendszer is erősebb, stabilabb társadalmat képes fenntartani.

Ajánljuk még:

Irigy vagy? Semmi baj, fordítsd a javadra!

Tegye fel a kezét, aki sosem érzett még irigységet egy-egy nyaralási fotó, esküvői portré, előléptetés, lottónyeremény láttán! Akiknek magasban a kezük, azok ne olvassanak tovább, mert ők bizonyára szentek. A  többiek viszont maradjanak, és okuljanak velünk együtt. Hogyan győzzük le az irigységet, és egyáltalán: le kell-e küzdenünk azt? Meddig normális és mikortól káros érzelem? Ezeket a kérdéseket is feltettük dr. Roboz Gabriella pszichológusnak.

 

Már követem az oldalt

X